A címben Bródy János nevezetes (és pompás) dalának a refrénjét plagizáltam. Kik is az „ezek”? Hát a britek. Na nem minden brit és nem minden brit politikus, de a többség és a többséget képviselő politikusok mindenképp. Kiváltképp a konzervatívok, s ha tőlük jobbra távolodunk, abba a bizonyos nacionalista-populista irányba, akkor valóságos tömegek.
Annak az apropója, hogy ezt leírom, David Cameron (konzervatív) miniszterelnök minapi beszéde a Nagy-Britanniában foglalkoztatott „idegen” munkaerő szociális juttatásainak (a legkülönfélébb segélyek, pótlékok, egészségügyi ellátás, tanácsibérlakás-kiutalás) lefaragásáról. A mondottak summája: aki hat hónapon belül nem talál állást vagy nem tudja bizonyítani, hogy erre „reális” vagy „ésszerű” (megfelelő nyelvtudást igénylő) esélye van, az semmi jóra ne számítson, mert a brit adófizető nem fejőstehén, aki ellátni volna köteles az „egészségügyi turistákat”, továbbá a munkátlanokat eddig megillető nagyvonalú (hm, hm) juttatások tudatos/ szándékos haszonélvezőit.
Cameron – noha tárgyi, számszerű különbséget soha nem tett a Kelet-Közép- Európából érkezettek és a „máshonnani”, nem EU-s bevándorlók között – olyan benyomást tett, mintha a brit kincstárra valami elviselhetetlen nyomás nehezedne azóta, hogy az ország 2004-ben nyomban kinyitotta kapuit az unióhoz egyszerre csatlakozó nyolc, hajdan kommunista ország (közöttük a miénk) munkavállalói előtt, ellentétben Németországgal és Ausztriával. Miért is? Mert a 2008-ig kitartó brit konjunktúra az újonnan beáramló munkaerőtömeget (mintegy a „harmadik világból” érkezők alternatívájaként) kifejezetten igényelte.
Amit Cameron előadott, valójában a hozzá méltatlan demagógia és a direkt, álszent hazugságok elegye volt. Nem mondanék számszerű részleteket arról, hogy a különféle állami juttatások igénylői között a töredéknek is a töredékét (általában ezrelékeket) képviselik a kelet-európai „migránsok”. Kik valóban sokan vannak – több mint 2 millióan –, de majdnem valamennyien életerős fiatalok, állásuk van, adót fizetnek, magánlakásokat bérelnek és ha a foguk fáj, inkább hazamennek, semmint, hogy az általános és ingyenes brit állami egészségügy végeláthatatlan sorban állását reszkírozzák. (De miről is van szó? Ha egy magyart ellátnak, a brit fél a számlát az OEP-nek nyújtja be…) Ráadásul, sőt legfőképp, minden mérvadó brit kutatóintézet szerint „nettó befizetők”, azaz adóikkal nagyobb mértékben gyarapítják a brit költségvetést, mint amennyit közszolgáltatások formájában kivesznek onnan!
Ja, hogy vége a konjunktúrának és az államkincstár recseg-ropog? Akkor bűnbakot kell keresni, éspedig politikailag „megfelelőt”. Erre jó a bevándorolt „idegen” munkaerő. Sajnálatos módon a parlamenti pártok legnagyobb – parlamenten kívüli – riválisának, a vadul unióellenes UKIP-nek (az „Egyesült Királyság Függetlenségi Pártjának) sikerült fellázítania a fél országot azzal, hogy januártól „jönnek a románok és a bolgárok, jaj, mi lesz velünk?”, – és ugye nem a szigetországban esik meg először, hogy a politikai verseny komoly szereplői a szó szoros értelmében ellopják a szélsőjobb témáit? Inkább maguk lesznek populisták, semmint hogy hagyják a bevándorlásellenes gyűlölködőket szavazatot szerezni.
De én nem efelé szeretném tágítani a T. Olvasó látókörét. Hanem afelé, hogy így vagy úgy, de a szigetország kormányai – amióta csak Nagy-Britanniát fölvették az unióba (1971) – soha nem tudtak szívből azonosulni az európaiság eszményével. Cameron mindent elárult, amikor azt mondta, hogy az országos egészségügyi szolgálat „ingyenes nemzeti, nem pedig ingyenes nemzetközi szolgáltatást” nyújt. Sajnos ami az unió polgárait illeti, köteles ilyen szolgáltatást nyújtani. Ha nem teszi, ha a törvényei közé olyanokat illeszt be, amelyik nemzetiségi alapon tesz különbséget uniós polgárok között; ha azt mondja, hogy egy lengyel bizonyítani köteles, életvitelszerűen él brit földön, de John Smithnek, aki mondjuk, az év 12 hónapjából tízet francia tanyáján vagy lenn Andalúziában tölt, az semmire se köteles, amikor közszolgáltatást vesz igénybe odahaza – nos, ez európai abszurdum. A brüsszeli Bizottság már többször fölhívta (következmény nélkül mellesleg) a brit kormányok figyelmét arra, hogy tetteik uniós jogba ütköznek.
A „dolgok” oka a brit mentalitásban keresendő. Fejet hajtok a néhai De Gaulle előtt, aki, midőn megvétózta a britek uniós tagsági kérelmét, arra hivatkozott, hogy az akkor még Közös Piac voltaképp idegen testet fogadna be. Mely még mindig abban a hitben él, hogy ha a Csatornát köd fedi be, akkor nem a brit szigetek szigetelődnek el, hanem a kontinens. A tábornok már se hivatalban, se az élők sorában nem volt, amikor a briteket az unió végre befogadta, de aztán jött Margaret Thatcher, aki ideológiát adott annak a magatartásnak, hogy mindent meg kell vétózni, ami az európaiak fokozott integrációja felé mutat. Nagy-Britannia „mindenből” kimaradt, amit a többség elhatározott. Elutasította az eurót, opponálta az Európai Központi Bankot, nem csatlakozott a szociális chartához, mert neki ehhez (ellentétben a most átokba foglalt kelet-európaiakkal) joga volt. A Thatcher-korszakban napi rendszerességgel érkeztek Londonból a Brüsszelnek címzett hadüzenetek, s rendre a brit szuverenitás, a brit parlament „mindenfölöttiségének” a védelmében. Noha Tony Blair, aki tíz éven át kormányzott, úgynevezett „eurofil” volt, kormányzása ma már epizódnak tűnik a brit euroszkepszis sokadvirágzásához képest. Nem túlzok, ha azt mondom, a „Cameron-tézisek” megint csak azt igazolják, hogy „egyfelől vagyunk mi, másfelől vagytok ti”, huszonheten vagy hányan, de teszünk rátok. Csináltok, amit akartok, mi meg csináljuk, amit mi akarunk. Orbánnak ez módfelett tetszhet. Pláne, hogy a „Cameron-tézisekben” éppúgy benne van az „elmúltnyolcévezés”, mint az övéiben.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!