Aczél György 100 - Friss Róbert írása a Vasárnapi Hírekben.
Van, aki még emlékszik rá. A Kádár-kor kultúrpápájának mondják, pedig sokkal több volt. Kádár János, a létező szocializmus korszakának tejtestvére és – talán – házi kritikusa.
Utóbbit nem tudjuk biztosan, csak a halála (1991) előtt készült utolsó, a múlt héten az ATV-n közzétett tévéinterjúja (Szinetár Miklós) láttán gondolhatjuk így.
Megítéléséhez a kort idéző hétköznapi átlag általában az egyrészt-másrészt módszert javasolja a múltból kivezető kollektív menekülésként.
Mert egyszerű:
Egyrészt volt a három T (Támogatott, Tűrt, Tiltott) kultúrpolitikája. Minek következtében Aczélt sokan – az idő múlásával mind többen – utálták. Gyanítjuk, többnyire azok, akik nem a rendszertől öklendeztek, viszont nem tudtak közel keveredni hozzá. A hatalom kegyeibe férkőzni. Kevesebben voltak, akiknek autonómiáját a rendszer kitagadta. Akik nem fértek bele az első két T-be. Nem kárhoztatnánk senkit, hiszen a vége-nem-látszó világpolitika lakóiként élni akartak. Ha művészek voltak, hát művészként. Sokan voltak? Nem, kevesen. Senkit nem igazolnak a rendszer után kihúzott, ám üres íróasztalfiókok. De mi is lett volna bennük, ha egyszer, akik megtölthették volna őket, a kilátástalan jövőből a kilátástalan jelen impotenciájába menekültek, szorultak. Néha külföldre, változó sikerrel.
Másrészt, e púposan is élhető országban súlyos, rendszerkritikus művek születtek sorban. Akkor is, ha velük a hatalom a maga emberarcúságát igazolta.
Itthon és Nyugaton, amelynek ellenében hevesen vegetált. Ebben a sűrűn szeplős emberarcban volt valóság, ha a tömb többi országának arcához méricskéljük.
Hétköznap: Godard Bolond Pierrotját egymagam láttam este a Filmmúzeumban, a pénztárosnő meg hülyének nézett, amikor kijövet másnapra is jegyet kértem. Közben a Halálfejesekért szétverték a Puskin mozi vitrinjeit. Néhány nap után betiltották. És Jancsó Miklós, és Makk Károly, és Kaposvár, és a Víg…
Ha valaki akarta, kevesen voltak, csaknem minden hozzáférhető volt.
Nem minden. A minden lényegét a pesti nyelv úgy mondta: itt vannak az oroszok. Itt voltak, múlhatatlan ideiglenességgel.
Ha látni nem láttuk is őket, érezhetően őrizték a világháború utáni geopolitikát. Az amerikaiakkal ellentétes pólusként a status quót. A birodalmi tömböt, amelyért a szovjet hadsereget Sztálin iszonyú menetben hajtotta Berlinig.
Az igazán ördögi Aczélban nem is az volt, ahogyan e Kelet és Nyugat közt megragadt országban, Kádár, a kor árnyékában, titokban, fejben keverte a kártyát, hanem az, ahogyan kiszámíthatatlanul osztotta a lapokat.
Hanem a szabadság eszménye kifogott rajtunk. Szabadok nem voltunk.
A nemzet egészének lenyomataként, csak valamihez, valakihez képest voltunk azok. A fiatalság felhőtlenebb, az idősebbek ráncos, némán elátkozott szabadsága volt ez. Eszményi szabadság csak a fejekben lebeg, de az ember megtörik, ha nem állva, hanem a földön fekve tekint a szabadság magasába.
Megtorlás, milyen megtorlás lett volna 1956 után, ha nem én csinálom? – kérdezte Kádár Aczéltól a rendszer bukása előtt. 1956 után az országért érzett felelősségében így, ezért lett Aczéllal az oldalán kollaboráns. Egy birodalmivá züllesztett eszme különutas szolgálója.
Eltűrtük, elviseltük, mert kicsiben magunktól is ugyanazt kérdeztük, amit Kádár Aczéltól. Élni akartunk. Akkor és itt. Kicsit másként, de el sem vérezhettünk a saját szabadságharcunkban, ahhoz kényelmetlenül magasra kellett volna emelni a fejünket. De, tényleg nagyon bűnös, aki csak élni akar? Vagy csak kicsit az? Egyrészt, másrészt.
Van, aki még emlékszik Aczélra. Ránk már nem nagyon emlékszünk magunk sem. Vagy nem úgy.
Néhány napja hunyt el Makk Károly. A Vasárnapi Híreknek nyilatkozva tavay áprilisban így emlékezett Szerelem című filmje megalkotásának körülményeire, Aczél György szerepére:
"Aczél elvtárs felhívta a rendezőt, megköszönte a diszkréciót, és további filmek készítésére biztatta."
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
