Gazdaságilag nehéz időszakokban születnek a kereskedelem és jótékonykodás legkreatívabb megoldásai. Jó példa erre az adománybolt intézménye, amely a második világháború éveiben terjedt el Angliában. Nálunk is pont itt volt az ideje az ötlet helyi megvalósulásának.
„Ma minden kabát 500 forint” – hirdeti a felöltőre tűzött papíros az óbudai üzlet előtt. Ezenfelül két szomorú tuja és egy egyszerű felirat: Adománybolt hívogatja(?) a vásárlókat, akik rosszul teszik, ha nem fogadják el a szerény invitálást.
A boltban amerre csak nézünk izék, mütyürök, csetreszek, no meg nagyon is szükséges bútorok (ágy, asztal, szék), ruhák, cipők, könyvek, háztartási gépek – mindegyikük a piaci ár töredékéért. Közöttük szemfüles kincsvadászok és kisnyugdíjasok bolyonganak. Ők a bolt törzsközönsége.
Magyarországon már több kísérlet is volt a Nyugat-Európában és a tengerentúlon milliárdos bevételeket produkáló charity shop megvalósításának, de a jogszabályi környezet és a szociokulturális hozzáállás felőrölték a kezdeményezéseket.
Három üzletember – Sáhy Gábor, Sáhy József és Dobos László – mégis a fejébe vette, hogy megismerteti itthon ezt a működési modellt. Az első boltjukat tavaly áprilisban nyitották Óbudán, amelyet másik két nyitás követetett a XIII. és a VII. kerületben, ezek gyűjtőneve lett az Adományháló. Egy évet adtak maguknak és az üzleteknek, hogy önjáróvá váljanak, a határidő vészesen közeleg. „Ha napi 20 ezer forintot nem tud hozni egy ilyen bolt, akkor reménytelen a helyzet. Tessék csak belenézni a kasszába, ma egész jól indult a nap” – mondja az egyik tulajdonos. Dél, 4500 Ft, az árak áfát tartalmaznak.
És hogy tiszta legyen a kép: a non-profit módon működő üzlet adományokat gyűjt, azokat kedvező áron árusítja, a bevételt pedig valamilyen jótékony célra fordítja. Angliában, ahol jól ismert ez a működési modell, minden valamire való alapítvány saját charity shopot üzemeltet. Nálunk a befektetés mértéke és szervezési nehézségek miatt az alapítványoknak ehhez nincs erőforrása. Az Adománybolt Nonprofit Kft. tulajdonosai (hőseink) még nem jótékony célra gyűjtenek (a remélt bevételt majd a helyi szociális ellátásba szeretnék beletenni), hanem az üzletek fennmaradásáért. Ehhez további célok is társulnak: a szociálisan rászoruló vásárlók megsegítése, környezettudatos szemlélet érvényesítése az újrahasznosított termékekkel és a munkaerőpiacról kiszoruló korosztály helyzetbe hozása – az üzletekben csak tapasztalt kollégákat alkalmaznak. A tárgyi értékek megőrzéséről nem is szólva. Erre hívja fel a figyelmünket törzsvevőjük, Kiss Imre, a közelben helyet kapott Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum igazgatója, aki ottjártunkkor pont beugrott az üzletbe: „Sok kis kincset találtam már, leginkább a ’60-as, ’70-es, ’80-as évek tárgyi kultúráját megjelenítő keramikákat és fémtárgyakat vettem a múzeum számára, amelyekből egy kiállítást tervezek. Ezek az általam »szocdecónak« nevezett stílus képviselői.” Értjük, mire gondol: van itt „orosz kozmetikai készlet”, feszültségmérő, katonai kulacs, kertitörpe, hősugárzó.
De egy holland kertészeti áruház jóvoltából vadonatúj termékek is megvásárolhatók, ha valakinek pont ezekre van szüksége: például gyeplazító (a bolti ár: 5400 Ft, itteni ár 1000 Ft), vagy jutalomfalat-osztó. A fenti példák jól mutatják, hogy az árukészlet az adományozás jellegéből fakadóan teljesen esetleges, de akinek konkrét igénye van (ruhára, háztartási eszközre), annak is érdemes időről időre benéznie az üzletbe. Az egyik tulajdonos lélekkozmetikának nevezi azt a ma már a kereskedelemmel ritkán párosuló szolgáltatást, hogy a betérők, még ha nem is vásárolnak semmit, jó szót mindig kapnak.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
