Meghalni utazott vissza szülőföldjére, az Égei-tenger szigetcsoportjának cseppnyi földjére az Egyesült Államokból Stamatis Moraitis 1976-ban. Hatvanas évei közepén járt, amikor tüdőrákot diagnosztizáltak nála orvosai, és összesen kilenc hónapot jósoltak neki. Feleségével együtt tért haza Ikaria szigetére, hogy öreg tölgyek árnyékában, ősei mellett temessék el, ráadásul olcsóbban, mint az Államokban. Hazatérésük után Moraitis – idős szülei és felesége kérésére – ideje legnagyobb részét ágyban töltötte, egyedül vasárnaponként mozdult ki otthonról, felbandukolt a hegytetőre, az ortodox kápolnába imádkozni. Hamarosan társasága is akadt, gyerekkori barátai minden délután meglátogatták, egy-egy pohár finom bor társaságában morfondíroztak az élet nagy kérdéseiről. Teltek-múltak a hónapok, Moraitis pedig kezdte magát jobban érezni. Egyre több időt volt a szabad levegőn, növényeket ültetett, hogy majd halála után a felesége friss zöldségeket ehessen. Délutánonként nagyokat szundikált, esténként a helyi tavernában dominózott a barátaival.

Csaknem negyven év telt el azóta, Moraitis pedig ereje teljében éli mindennapjait. Legendaként tartják számon, akinek csodával határos módon tűnt el szervezetéből a halálos betegség. Moraitis idén ünnepelte százkettedik születésnapját. Ám nem ő az egyetlen, huszonévesek energiájával rendelkező kilencven év feletti lakos a szigeten. Sőt Ikaria szigetén mondhatni teljesen átlagos, hogy valaki ilyen sokáig él. Az emberek itt valamiért elfelejtenek meghalni. A különös, ugyanakkor irigylésre méltó jelenségre egyetemek professzorai is felfigyeltek, és óriási elszántsággal kezdték el keresni a hoszszú életű görögök titkát. Michel Poulain belga demográfus hosszas kutatás során megállapította, hogy az Ikaria szigetén élő férfiaknak négyszer több az esélyük arra, hogy megérjék a kilencvenet, mint az amerikai férfiaknak. Sőt az ikariai rákkal vagy szív- és érrendszeri megbetegedéssel küzdő lakosok nyolc-tíz évvel tovább élnek amerikai társaiknál, mielőtt megadnák magukat a betegségnek. A nyolcvanöt év feletti amerikaiak fele Alzheimer-kórban szenved. Ezzel szemben az ikariaiak teljesen ép szellemi állapotban hajtják örök nyugalomra fejüket.

Mégis, mi a nagy titka az égei-tengeri hosszúéletűeknek? Ikaria szigetén mindenki akkor kel fel, amikor úgy tartja a kedve, délutánonként pedig senki nem szégyell lepihenni pár órácskára. A szigeten senkinek nincsen órája. Ha valaki ebédre ígérkezik a szomszédjához, érkezhet délben, de este hat órakor is, és ez ott így van rendjén, a vendéglátó sem bosszankodik ezen. A helyi orvos szerint Ikaria olyan közösség, ahol az emberek nem törődnek a pénzzel. Ikaria az erős szél és a természetes öblök hiánya miatt önellátásra rendezkedett be. A gyermekek csak későn repülnek ki a családi fészekből, vagy egyetem után visszaköltöznek a szülői házba. Figyelemre méltóak a szigetlakók étkezési szokásai is. Rendszeresen, de keveset esznek, reggelire általában kecsketejet, zsályateát vagy kávét fogyasztanak egy szelet mézzel meghintett kenyérrel, ebédre babot, krumplit és salátákat, vacsorára kenyeret és kecsketejet. Rengeteg herbateát isznak, de nem riadnak vissza pár pohár finom vörösbortól sem. Húst ritkán fogyasztanak, inkább halat esznek. A szigeten ezek a termékek a legolcsóbbak, ráadásul a legegészségesebbek is. Ám a kutatók szerint nem hegedülne még kilencvenöt évesen is az egyik helyi lakos vagy nem pókerezne nyugdíj-kiegészítésként hétvégente egy kilencvenöt éves nő, ha csak egészségesen étkezne. Ezt bizonyítja a pár kilométerre fekvő iparosodott Samos halálozási rátája is. Az ott élők ugyanazzal a genetikai háttérrel rendelkeznek, ugyanúgy étkeznek, ugyanazon a napon sütkéreznek, mégsem élnek ilyen sokáig. Az ikariaiak egészséges, friss szellemi kondícióban végigélt hosszú élete leginkább a társadalmi struktúrának köszönhető: erős kötelékek fűznek össze családot, rokonságot, szomszédságot. Senki nem tud bezárkózni vagy a tévé előtt ülve elanyátlanodni. Ikaria szigetén soha senki nem siet sehova, így kevés stressz éri őket. Talán a legfontosabb mégis az, hogy mindenki pontosan ugyanígy él. Egy európai vagy amerikai nagyvárosi embert még akkor is rengeteg külső impulzus befolyásol, ha egészségesen próbál élni. Lépten-nyomon csokoládéboltokba, chipstengerekbe, cigarettázó társaságokba fut bele. Az ikariaiak nem nagy sportolók, mégis jóval többet mozognak a kertben, a misére való menetel közben, mint huszonéves amerikai társaik, akik jó szokás szerint autót kapnak tizenhatodik születésnapjukra.

Ám amikor a kutatók a helyieket kérdezik a hosszú élet titkáról, kiderül, ők maguk sem ismerik a titok nyitját, és talán pontosan ez a lényeg: egyáltalán nem foglalkoznak azzal, hogy valójában hány évesek. Tudomást sem vesznek a halálról. Amikor a rákról kérdezik Moraitist, csak annyit mond: „egyszerűen eltűnt belőlem”, majd hozzáteszi, huszonöt évvel a szigetre költözése után visszautazott Amerikába, hátha orvosai meg tudják magyarázni mesébe illő gyógyulását. Ám, mint mondja: „sajnos az összes orvosom meghalt addigra”.

(A New York Times alapján)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!