Pedig távolsági busz is jár. Mondjunk jót is, pontosan. Ketten várnak a megállóban, egy tinilány, az iskolakezdéstől megfáradva a járdán ül, és a nagyanyja, őt 55-60 évesnek saccolom. Súlyproblémája nincs, blúzát, nadrágját önfeledten lebegteti a szél. Hangja rekedt, cigarettáról cigarettára gyújt. Keze remeg, ideges. A lányánál, néhány háznyira a lakásától szilveszterezett, akkor kezdődött. Orbitális bulira ne gondoljon senki, pezsgőre itt nem futja, koccintás helyett megpuszilták egymást, boldog új évet kívántak, s ment haza. Ott látta, hogy a házába betörtek, kirámolták. Vacakolt, riassza-e rögtön a rendőröket, végtére az újév nekik is újév. Azért szólt nekik. Jöttek, jegyzőkönyveztek, s szóltak, nyugalom, bűn megtorlatlan nem marad. Február elsejéig, bár kutyát is tart, ötször törtek be hozzá. Negyedszer kínjukban, mert mást már nem találtak, elhordták addig már az unokák üveggyöngyeit is, a papírvágó kést is vitték magukkal.

– Szóltam a rendőröknek, ha valaki hátában találják, tudjanak róla, nem én voltam. Ötödször már úgy jöttek helyszínelni a rendőrök, mint akik haza járnak. Elfogadnak egy kávét, kérdeztem, de túlvállalkoztam, se kávé, se főző nem volt, szék se, hogy leüljenek. Február óta betörő nem jött. Minek? Nincs mit vinni. Tettes? Egyszer szóltak a rendőrök, lehet, a konyhaszekrényemet megtalálták, nézném meg. Miért is? A hátamon hozzam haza? A szomszéd erős kerítést húzott, tetején fémnyársak, hogy ide élő ember be nem jön. Neki a kapuját vitték el, meg a kerítését. T. Pista bácsi disznót vágott, az állatot megszúrták, kivéreztették, két perce beugrottak a házba áldomást inni, mire visszamentek, a disznó eltűnt. A vért hagymával megsütötték, disznóvágás se ért véget ilyen hamar – ezt sorolja buszra várva, cigarettázva. Fotózni még engedi magát, de teljes nevet nem mond. Írják, hogy Ilona, kéri. Lányom, unokám van, maguk elmennek, mi meg itt maradunk. Értik?

Ezt mondja az asszony is, akivel a polgármesteri hivatalnál találkozunk. Táskájából recept kandikál ki, altatót, nyugtatót íratott fel. Sötétedés után nem megy az utcára, nem kockáztat. Neki az tűnt fel, a kerítés mellett nem terem semmi. Nem az árnyék miatt, benyúlni, elvinni, egy mozdulat. Aztán beljebb is eltűnt minden: a fákon a gyümölcs nem nekik termett, a krumplit se ők ásta ki. Tyúkjait, kakasait, libáit vitték el. Ma három helyen van baromfi a faluban, lassan állatkertbe kell vinni az óvodásokat, ha élőben állatot akarnak nekik mutatni. Menekülni kéne ebből a rohadt faluból, mondja. Elszégyelli magát, korrigál gyorsan, hogy mennék innen, de hova? Száz négyzetméteres házért kétmilliót se adnak. Hagyjam üresen, mint mások? Hogy már aznap tűnjön el ajtó, ablak, cserép. Költözzenek azonnal a helyemre idegenek? Ha én elfutok, miért dolgozott, izzadt, szenvedett itt az apám és anyám? Ki tesz majd virágot a temetőbe sírjukra? Maradok. Öt kutyát tartok, a kerítésnél heggyel felfelé százas szögekkel bevert deszkát tettem. Aki beugrik, nem felejti. Az ágyamhoz baltát raktam, nem adom olcsón a bőrömet. Csak pánikolok. A szomszéd misére ment, mire hazaért, a kazánt, radiátort, fűtéscsöveket elvitték. Én pánikolok? Ez a helyzet!

A művelődési házról megírták, az összes könyvet ellopták, az ablakokat bedeszkázták, legalább a padlót el ne vigyék. A régi, megrogyott vályogépület húsz éve üres. Megújítani nincs értelme, jövőre ledöntik, helyére, ha másképpen nem sikerül, önerőből piac, játszótér épül. De EU-s pénzből megújult itt a hivatal, az orvosi rendelő. Kátyúznak, parkolót építenek, virágokat ültetnek. Az új ravatalozót tervezgetik. Igazságtalan a sors. Dobi István polgármester hét éve, hétszázmillió forintos tartozással „vette át” a falut. Vizsgálódott itt boldog, boldogtalan, s minden tanácsot megszívleltek. Az „összes csapot” elzárták, az elmentek helyére újakat nem vettek fel, intézik az 1200 fős falu ügyes-bajos dolgait összesen négyen. Mára egy fillér tartozásuk sincs, Dobit pajzsra emelhetnék, megmentette a települést, de helyette óránként megállítják, Pista bácsi, csináljon már valamit, félünk. S ő térfigyelő kamerákra, itt letelepedő rendőrökre pályázik, mert ahol kamera, rendőr, ott biztonság van. De a pályázatokat sosem erre nyerik. A körzeti megbízottnak berendezett lakást ígértek, de ő vállat vont, ide nem jön. Majd kiokisították, mondja azt, a rendőri pénzből a lakást fenntartani nem tudja, az jobban hangzik. Meg aztán volt itt kamera az iskolánál, újonnan megépült Teleháznál is: előbbinél elvitték a hűtőbe rakott húst, az iskolások napokig főzeléket ettek, utóbbinál hat perc alatt kirámolták a 22 számítógépet. A tettes mindkét helyen ismeretlen. Hanem a kamaráknak hála meglett két csibész, akik a megújult tűzoltószertárt dobálták, s akik az utcáról virágot loptak. Kis eredmény is eredmény. Hát Dobi pályázik, telefonál, ügyel a nap 24 órájában, mert reméli, még rendbe jöhetnek a dolgok. Lám, mióta híre ment, este is rendőr járja majd a falut, bűncselekmény a héten még nem történt, pedig már csütörtök reggel van. Lesz itt rend végre.

Nem zsadányiak a tettesek, véli Besenyei Csaba helyi képviselő. Nem nyugodt ő se, úgy magyarázza, itt, Dél-Hevesben mély szegénységben élnek az emberek. A faluban van 450 ház, ötvenben már se víz, se áram, se pénz, éheznek, de az ember szomszédtól nem lopna. Az már milyen lenne? Hanem ebben sincs teljes egyetértés: helyiek – név nélkül – elmondják, megsúgnák, melyik az az öt-hat család, akitől ha megszabadulnának, rend lenne itt, hanem vádaskodni, tanúskodni senki se akar, és félnek is. A bűnüldözés a rendőr dolga. Ők pedig mulyák, tehetetlenek, vélik.

– Én már nem félek, 72 múltam. Két éve temettem az uram, egy hónapja az édesanyámat, vejemet. Kocsmáros voltam, tizenhatszor törtek be a kocsmámba. A tettes ismeretlen maradt. Két órát se nyomoztam, elmentem a tetteshez, szóltam, ha még egyszer betörsz, gyűjthetsz a saját temetésedre. Többet nem jött. Ellopták a biciklimet. Szóltam, ha nem tolják vissza, baj lesz. Visszatolták. Édesanyámat temettem, mire visszaértem, betörtek hozzá. Fél napom se ment rá, a fiúknak szóltam, ha még egyszer bementek, kiszúrom a szemüket. Már akár nyitva is hagyhatnám az ajtót. A rendőrök? Éjjel kijönnek, a falu szélén, a kőkrisztusnál megállnak. Szólok nekik, fiúk, ne azt vigyázzátok, azt nem viszik el. Legyintenek, majd ők azt jobban tudják. Látszatország ez, látszatintézkedésekkel – összegez az Összefogás Tarnazsadányért Egyesület elnök asszonya, Már Zoltánné.

Rádióban éppen híreket mondanak: ott tartanak, Kocsis Máté Illés Zoltán államtitkár parlamenti bárdolatlanságáért elnézést kért. Hír ez? Mondaná bátran, dacosan, mint pár napja, amikor önfeledten „elmúltnyolcévezett”, hogy mindenről a tehetetlen rendőrök, tehetetlen miniszterek, tehetetlen kormány tehetett. De nem mond ilyet. Nem szeretné magát ismételgetni.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!