Akár úgy is tűnhet, hogy a kormány elmúlt hónapokban folytatott bevándorlásellenes retorikája célt ért: soha még ennyire nem gyűlölte a magyar az idegeneket, legalábbis a közvélemény-kutatók eredményei szerint. A Tárki a napokban publikálta a legújabb felmérését, amelyből kiderült: Magyarországon 2015 áprilisában a felnőtt lakosság 46 százaléka támogatta azt az állítást, hogy az országba menedékkérő be ne tehesse a lábát.
Ha csak a pőre számokat nézzük: a magyarok mindössze 9 százaléka tekinthető befogadónak, míg 45 százalék inkább köztes álláspontot foglal el. A Tárki 1992 óta végez hasonló felmérést évről évre: a múlt havi adatok szerint pedig minden eddiginél kevésbé szeretjük a menekülteket.
A legkevésbé az arab nemzetiségűekkel vagyunk elégedettek, de magas a kínaiakat, afrikaiakat és a románokat visszautasítók aránya is, míg a határon túli magyarok visszautasítottsága viszonylag alacsony. Az elemző intézet szerint az átlagosnál magasabb az idegenellenesség mértéke a Jobbik és az MSZP szavazói, illetve a nem szavazók körében, továbbá azok között, akik úgy érzik, hogy rossz anyagi helyzetben vannak vagy ennek romlásától tartanak. Más bontásokban elutasítóak a dél-dunántúliak, a munkanélküliek és a 40- 50 évesek.
Ha tényleg csak a számokat nézzük, valóban úgy tűnik, sikerült felszítani a magyarokban az idegengyűlöletet.
Csakhogy az utca valósága egy kicsit mást mond, ahogy azt két, hazánkban élő és dolgozó, de külföldön született fiataltól hallottuk. A fővárosi Szimplakertben időről időre megrendezik a Kazinczy Élő Könyvtárat, amelyben az érdeklődők olyan személyekkel beszélgethetnek (vagyis tulajdonképpen kikölcsönözhetik őket, mint egy könyvet, hogy meghallgassák a történeteiket), akik etnikai, vallási hovatartozásuk, szexuális orientációjuk, egészségügyi állapotuk vagy szociális helyzetük miatt előítéletekkel és diszkriminációval gyakran szembesülnek.
Nem is olyan rég (épp a téma aktualitása miatt) a bevándorlók, Magyarországon élő külföldiek váltak élő könyvekké, és meséltek az életükről, arról, hogy miért élnek köztünk, és milyen sztereotípiákkal találkoznak hazánkban.
A legmeglepőbb – legalábbis a kutatások tükrében – az, hogy mindkettejüknek pozitív élményei vannak, és csak elvétve találkoznak az idegenellenességgel.
Dariush Rezai 
2009 nyarának végén érkezett Magyarországra, menekültként. Ő is vállalta, hogy „élő könyv” lesz, vagyis szívesen mesél a történetéről azoknak, akik érdeklődnek a sorsa iránt. Annál is inkább, mert Dariushnem csak a saját életén keresztül ismeri a bevándorlók és menekültek nehézségeit, a Menedék Migránsokat Segítő Egyesületnél a szülőhazájából, Afganisztánból érkezőknek segít a mindennapi problémáik megoldásában. „Meg kell érteni, hogy menekültnek lenni nem döntés kérdése. Benne van a szóban is: ha menekülni kell, akkor egyszerűen nincs más választásod” – mondja Dariush. Neki 12 éves korában kellett elhagynia Afganisztánt, majd 3 évet töltött Iránban, ami nem befogadó ország, ezért tudta: tovább kell állnia. Nem vágyott Németországba, sem Svédországba, ahol egy nagybátyja él – ezek az országnevek nem mondtak neki semmit tizenévesen. Egyszerűen egy olyan helyre vágyott, ahol befogadják. Mint mesélte: amikor egy kalandos és életveszélyes út végén Magyarországra ért, hosszú idő után megnyugodott. Most, 6 évvel később pedig már a fővárost érzi otthonának, olyannyira, hogy „Budapest afgán szemmel” címmel városnéző túrát is vezet. A 21 éves fiú most éppen azon gondolkozik, mit tanuljon legközelebb: idegenvezető, cipőkészítő vagy mixer legyen a következő végzettsége? Eközben három helyen is dolgozik, van, ahol önkéntesként. „A nyolcadik osztályt négy hónap alatt végeztem el, magyarul fél év után meg tudtam szólalni, az érettségi után pedig egy OKJ-s turizmusképzésre jártam” – meséli. A kormány és a politikusok megnyilvánulásai mégis nagyon is hatással vannak Dariush életére. Azt meséli, akkor kezdődtek a gyomorpanaszai, amikor Orbán Viktor kijelentette: Magyarország a magyaroké. Ő éppen a tartózkodási engedélye meghosszabbítására várt, és a procedúra a korábban szokásos 2 hónap helyett 4 hónapig húzódott. Az orvos azóta megállapította: az idegeskedéstől refluxos lett. Jelenleg 5 évre szól a tartózkodási engedélye, de már állampolgárságért is folyamodott, reméli, itt végső otthonra talál. Nem utolsósorban a kedves, nyitott emberek miatt. Dariush kívülről fújja az idegenellenességről szóló kutatás friss adatait, mégis azt mondja, vele itt mindenki kedves. Egy-két atrocitás érte, de ezekről nem beszél, mert szerinte hat év alatt bárkivel történhet ilyen eset.
Anna Zaboeva Szibériából érkezett
autóstoppal még 2007-ben, ösztöndíjjal tanult a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, végül úgy döntött, itt is marad, mert beleszeretett az országba. Mára cipői igazi fogalommá váltak. A szervezők kérték meg, hogy jöjjön el a rendezvényre. A 32 éves tervezőt elsősorban a kíváncsiság hajtotta, hogy részt vegyen a beszélgetéseken, és maga is meglepődött, hogy mennyien fordultak hozzá kérdésekkel.
„Fiatal vagyok, nő és szőke. Sok problémám nem volt eddig, mert ha nem szólalok meg, fel sem merül senkiben, hogy orosz vagyok. A rendezvényen is inkább arról kérdeztek az emberek, hogy hogyan dolgozom, csak néhányan voltak kíváncsiak arra, hogy miért jön valaki ide élni Oroszországból, ahol minden sokkal jobb. Legalábbis ők így gondolják, hogy épp szárnyal a gazdaság és ott mindent el lehet érni – azért erről kellett mesélni, hogy a gazdaság épp romokban van, és itt még mindig sokkal több a lehetőség, közelebb van Nyugat-Európa, azért jöttem én is ide” – mesélte Anna, akit öt órán keresztül faggattak az érdeklődők. Neki leginkább a bürokrácia útvesztőiben voltak nehézségei, amikor a boltját akarta megnyitni – ezt külföldiként elintézni nem a legegyszerűbb dolog, de azért nem is lehetetlen.
Persze, rossz tapasztalatai neki is vannak: egy ismerőse kereste meg, mert a menekülttáborban találkozott egy afgán fiúval, aki cipész, de semmilyen munkát nem talált, még utcaseprőnek sem akarták felvenni. Anna felvette, így egy ideig együtt készítették a cipőket. „Nagyon jó fej srác volt, ügyes, mindent meg tudott csinálni. Amúgy munkanélküli lett volna, így meg itt volt velem, bejelentett állása volt, lepapírozva” – mesélte.
Szerinte az a baj, az emberek nem azt nézik, hogy valaki mit tud, hanem azt, hogy milyen a bőrszíne, amikor munkaerőt keresnek.
Anna jelenleg dokumentumfilmet forgat Budapestről, arról, ahogy az utcán sétál, és idegen emberekkel beszélget. Filmjeiben egy pezsgő, multikulturális közeg villan fel, amelyben a legváratlanabb helyeken jelenik meg a szépség – úgy, ahogy ő látja a várost. És ahogy hozzá viszonyulnak az emberek: barátsággal, vidáman, érdeklődve.
„Nem értem, miért folytat ilyen bevándorlásellenes kampányt a kormány, és azt sem, hogy kit céloz meg vele” – mondja Anna, aki alapvetően úgy látja, hogy a magyarok nyitottak és barátságosak, legalábbis vele. Néhány kellemetlenebb esete volt, de ezek szerinte szóra sem érdemesek. Nem is olyan rég 5000 forintra büntették, mert nem volt nála az útlevele. Azt mondja, majd ledolgozza valamilyen közmunkán.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
