Görcsök, hányingerek, hőhullámok – Virág Viktória hétköznapjainak „kellékei” voltak ezek az elmúlt években, női voltának bizonyítékai és cáfolatai egyben. Mert miközben azt mondogatta keserűen, hogy ha ő lenne Éva, az emberiség kihalna, hiszen meddő, minden további napja arról szólt, hogy lázongtak a szervei (hol maguktól, hol szerektől hergelve): itt vagyunk, küzdj ellenünk vagy velünk, de ne add fel. Szülj gyermeket! Amikor pedig mindezt világgá kiabálta egy pályamunkában, akkor fogant meg az élet a méhében.
A Terézanyu két héttel ezelőtti díjátadóján Viktória kilógott a sorból. A beküldött írásokban fáradt anyák kértek, követeltek, jártak ki maguknak kimenőt – hiszen ez volt az idei téma. Ő viszont arról beszélt, hogy bárcsak ismerhetné az anyák fáradtságát. Ő egészen mást ismer: „Én csak a rákot ismerem. Az ezzel járó hideg termet és az órákig csöpögő lassú mérget. A hitet, hogy nekem van még dolgom. A gyógyulást és az élni akarást. Az erőt, melyet mások nem értettek, honnan van. (…) Az endometriózis évekig tartó kínzó görcseit tudom elmesélni, s a felfedezést, hogy végre tudom, mi bajom. (…) A tükörbe nézést, hogy szar vagy, alkalmatlan erre is, s hol vagy te, A Nő? A napi álarcrángatást, ami tulajdonképpen már rutin, hiszen simán megy fel és aztán simán hagyod magadon már otthon is. Minek levenni? A zuhany alatti sírást, s a nyugalmat, ott senki nem kérdi, miért folyik arcodon víz. A tudatot, hiába gyertyafény és romantika, ebből nem lesz szerelemgyerek. Aztán az újabb akaratot, a vágyat, melyet beléd vésett az évek súlya, hogy ha beledöglesz is, végigcsinálod! Felállsz! Érted? Csessze meg, nincs lábad?! Akkor állj kézen! (…) A klimaxot ismerem. Azt, ami egyik napról a másikra üt ki. Az izzadást, a hangulatváltozásokat, és hogy már a szex sem kell. A következő injekcióra várva a másik szobából kiszűrődő szívhangokat. (…) A lombikot ismerem. A töménytelen injekciót, a megannyi sok tízezrest, és a konklúziót: sikertelen…”
A színpadra azonban, hogy átvegye a díját, már kismamaként lépett Viktória – szem nem maradt szárazon a teremben, amikor alig hallhatóan azt mondta: Babát várok! A rák, az endometriózis, a vetélés, a méhen kívüli terhesség, a petevezetők csonkolása és két sikertelen lombik után, 40 évesen. „Vigyázok. Jobban, mint eddig, mert csak az a pulzáló szívecske van szemeim előtt, ami most nekem a legszebb dolog az életben” – írta pár hete blogján, amely végigdokumentálta a lombikkísérleteket. A bejegyzések sok szomorúságot és még több reményt tárnak fel, a gyermekért küzdő nők sajátos és rejtett világát, amelyben tucatszámra fogynak a terhestesztek és a test kísérleti laboratóriummá degradálódik. És amelyben a kulcsszó az erő, hiszen hogyan is lehet folytatni a küzdelmet egy ilyen orvosi megjegyzés után: „Ha a leleteire nézek, felesleges minden egyes érték. Ugyanis ez az injekció, amit most kap, minden értékét elviszi a jó fenébe. Vagyis nem érdemes nézni a hormonokat, mert úgysem azt mutatják, amit kellene. Ön most klimaxol, nincs petefészek-működése, a tesztoszteronszintje is mínuszban van. Kívánja a szexet egyáltalán? Csinálhatunk terhelést decemberben, talán abból látunk valamit, de félek, tele lesz csillaggal. Ígérje meg, hogy nem sírja el majd magát!”
Ez a tavaly őszi orvosi nyilatkozat csak egy a sok hasonló közül, amelyeket Viktória nyolc éve hallgat.
Az örökké vidám és agilis, ezer dologgal – írással, cukrászattal, varrással – foglalkozó fiatal nő, aki mindig ügyelt az egészségére, olyannyira, hogy évente járt mammográfiai vizsgálatra, egy hónappal a legutolsó mellvizsgálat után egy nem gyógyuló sebbel felkereste az orvost. A diagnózis: mellrák. Műtét, kemo, és az ilyenkor szokásos dolgok következtek. Viktória mindent derűvel, pozitívan viselt, szerencsésnek érezte magát, hogy ennyivel megúszta. És ott folytatta, ahol abba se hagyta: dolgozott, élénk társasági életet élt, egyebek mellett a Terézanyu női klubnak is oszlopos tagja volt – míg nem egyszer csak elmaradt a havi találkozókról.
Mert nem akart beszélni sem velük, sem senkivel arról, hogy rosszul érzi magát, nagyon. Hogy 30 napból 23 neki az elviselhetetlen görcsökről szól, hogy újra beteg, ami miatt lehet, hogy nem lehet gyereke, pedig végre a szerelem is rátalált. Újabb diagnózis, újabb műtét, újabb lábadozás következett, ebből a betegségből, az endometriózisból viszont nehezebbnek tűnt kigyógyulni, mint a félelmetes rákból.
Aztán jött a pár hétnyi csoda. Egy magzat, aki örökre összekapcsolta benne a létezés értelmét az anyasággal.
Akit meg kellett szülnie idő előtt, és aki ekkor már nem élt. Nagyon szomorú időszak kezdődött Viktória életében: miközben egyre távolabb került az anyaságtól, hiszen egy újabb, ezúttal méhen kívüli terhesség után eltávolították a petevezetőit, egyre erősebb lett benne az érzés, mindenképpen anyává kell lennie. Hiszen már tudta, milyen az érzés, amikor új élet kezdődik a testében.
Ezért is kezdett bele az egészséget, kedélyt, anyagi tartalékokat, párkapcsolatot felemésztő lombikprogramba.
A Kaáli Intézetben fél év múlvára kapott csak konzultációs időpontot, az endometriózis azonban gyorsabban pusztított a testében, mint hogy ezt kivárhatta volna, így még költségesebb megoldást kellett választania, de – mint mondja – nagyon jó helyre került, ahol egy belgyógyász doktornő olyan kérdéseket is feltett neki, amelyekre az őszinte válaszok döbbenetes felismeréseket hoztak. Például, hogy külön feldolgozást igényel, hogy csak mesterséges módon válhat anyává, amíg ezt nem képes elfogadni, addig hiába szurkálják megannyi hormonnal éveket öregítve a petefészkét. „Minden lombikos anyának azt tanácsolom, hogy mielőtt belevágna, tegye fel a kérdést magának, hogy milyen félelmei vannak az anyasággal kapcsolatban – mondja Viktória. – Meglepő válaszokat fog kapni, de mindez megspórolhatatlan, mielőtt nekimegy ennek a test- és lélekőrlő folyamatnak. Sok elkeseredett családdal találkoztam az intézetekben és sok kudarcért okolható az, hogy hiányzott a mesterséges megtermékenyítés pszichológiai feldolgozása.”
Emellett Viktória a pozitív gondolkodás technikáit ismertető könyveket bújta, és bár volt pár „megborulása” és rengeteg fizikai megpróbáltatása, nagyon optimistán ment neki az első és a második kísérletnek is, a harmadikról pedig tudta, hogy sikeres lesz.
Viktória őszinte vallomása a szenvedéseiről és a vágyott anyai fáradtságról, bár témájában kilógott az idei pályaművek sorából, mégis nagyon „terézanyus” volt: egy sajnos egészen hétköznapi történet – ő maga sem tekint másként rá –, amely személyes vallomásként mindannyiunk ügyévé vált. Hiszen ez az évről évre kiírt pályázat célja: elismerni egymás hétköznapi hősiességét.
Ki-mi az a Terézanyu?
Rácz Zsuzsa írónő alapította és a Richter Gedeon Zrt. támogatja a Terézanyudíjat, amely nőket jutalmazó, a történeteiket bemutató pályázatain keresztül mozgalommá emelte a női szolidaritást. Bármelyik nő tollat ragadhat és megírhatja saját életét-vallomását az évről évre változó témák alapján. Idén először közösségeket is jutalmaztak, és most először osztották ki a Sisterhood-díjat, amelyet a fent bemutatott Virág Viktória ihletett és nyert el.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!