Magunk mögött hagytuk ugyan a 20. századot, de traumáink, gyűlöletünk velünk élnek tovább. Ráadásul a hagyományos kulturális értékeink elvesztése vagy a kapzsiság, a hatalom megszerzése iránti vágyunk személyiségtorzulásokat eredményez. Közös, globális csapdában vergődünk, ám akik kiútként a bezárkózást, a viszályt javasolják, nem értik a világot. Minderre példát a Közép-európai Egyetem auditóriumában csütörtök este bemutatott Istenek és emberek című, új Kepes András-regény mutat. A szerzővel a bemutató előtt beszélgettünk.
– Hisz bármiféle isteni igazságszolgáltatásban?
– Az ember által való isteni igazságszolgáltatásban hiszek, az alapvető emberi értékekben: az emberi méltóság tiszteletében, a másokra való odafigyelésben, az igazságosságban. Nem véletlen, hogy valamennyi világvallás ezekre a törvényekre épül, és aki nem tartotta be az együttélés ősi törvényeit, az előbb-utóbb elbukott.
– Akkor a magyar szereplők ellenére mindegy is mekkora a „magyarok istenének” a hatóköre. De miért éppen a svájci hegyek egyik luxusvillájába helyezte el az Istenek és emberek történetét?
– A történethez olyan helyszínt kerestem, ami letisztult és rideg, és ahol hihető, hogy a szereplők luxuskörülmények között is csapdahelyzetbe kerülnek. A hó és a lavinaveszély tavaly valóban hetekre elzárta Zermattot, a világ egyik leghíresebb luxus síparadicsomának a környékét. És ott van a Matterhorn, ez a piramis formájú hegy, amit a Paramount Pictures logójából és a Toblerone csokoládéból is ismerünk. A piramis minden mitológiában ember és isten kapcsolatára utal. A regény, úgy gondolom, egyébként sem magyar történet, noha tudom, sokan hazai társadalomkritikaként fogják olvasni. De a szereplők lehetnének oroszok, kínaiak, lengyelek, törökök vagy dél-amerikaiak, sőt lassanként észak-amerikaiak is. Engem a jelenség érdekelt, hogy a hatalom- és a bírvágy hogyan rombolja le a múlt értékeit és hogyan rontja meg az emberi kapcsolatokat, a barátságot, a párkapcsolatot. Vagy egyszerűen csak ilyen az ember, e félig isten, félig állat, ahogy Vörösmarty írta, és amire a cím is utal.
– A magyar történeti szál azért különösen érdekes, hiszen egyes szereplői révén a Tövispuszta című regényére is kilátás nyílik. Miért érezte szükségesnek a két regényt egybefűzni, folytatni a korábbit?
– Az utóbbi években írt munkáimnak van egy folyamata, ami még a Desszert című műsoromig is visszanyúlik. Mindben meghatározó a mágikus 3-as szám. A Desszertben három vendégem volt, a Tövispuszta három családról szól, az Istenek és emberek pedig három házaspárról. Mindemellett, úgy érzem, ez az én utam is egyben a naiv optimizmustól a racionalitásig. A Desszertben azt szerettem volna megmutatni, hogy különböző társadalmi rétegből származó, eltérő világnézetű, gondolkodású, kultúrájú emberek, ha nyitottak egymásra, képesek szót érteni. A Tövispuszta számomra arról szólt, hogy hiába temettük el a 20. századot, a családi traumák és a gyűlölködés túlélte és a mai napig meghatározza az életünket. Hogy a különböző hagyományos kulturális értékek erodálódnak, már ott is kiderül, ezt folytatom tovább az Istenek és emberekben: ha az értékrend felbomlik, ha az eszmények hitelüket vesztik, ha nincs világos jövőkép, akkor a szereplők személyiségtorzuláson mennek keresztül.
– Átalakult az első regénye is. Amikor újraírta a Tövispusztát, az első kiadásra érkezett kritikákat is figyelembe vette, amik több szépírói debütálási gyerekbetegséget rögzítettek?
– Azt hiszem, negyven év alatt megtanultam dokumentumfilm-szöveget és -esszét is írni, de a szépirodalom más műfaj, abban valóban kezdő voltam. A könyv nagy olvasói siker volt, az irodalomkritika azonban megoszlott. Sokat tanultam a szakavatott kritikákból, aztán amikor 2013-ban egy londoni kiadó kiadta a Tövispusztát, akkor az angol szerkesztő és fordító megjegyzéseiből is. 2017-ben a Libri fölvetette, hogy szívesen kiadnák újra a regényt, mert elfogyott a sok tízezer példány. Ismét elolvastam, és úgy döntöttem, gyökeresen átírom. Megváltoztattam a szerkezetet, egyértelművé tettem a narrátort és a szándékát, jobban kibontottam egyes karaktereket, dolgoztam a stíluson. Megmaradt az anekdotázás, hiszen a regény arról szól, a narrátor a családtagok, ismerősök anekdotáiból állítja össze a 20. század történelmét, ahogy a társadalomban is élnek párhuzamos hiedelmek, mert a tízévente újrahazudott hivatalos történelem már hiteltelen, és az emberek jobban elfogadják a saját családjuk történeteit, függetlenül attól, azok mennyire hitelesek, mert legalább ismerik a szereplőket és a körülményeket.
– Az Istenek és embereket olvasva felmerült bennem, mintha egy regényesített drámát olvasnék – nem színpadra tervezte eredetileg?
– Nem, eredetileg is regénynek írtam. A kevés szereplős csapdahelyzet létezik drámában, például A fizikusok Dürrenmatt-tól és regényekben is akad szép számmal, elég csak Agatha Christie Tíz kicsi négerére gondolni, vagy Goldingtól A legyek urára. A bezártságtól és a konfliktusok összesűrűsödésétől lehullanak a maszkok. Számomra ez volt a minta. A szereplők számát tekintve ez egy „kamararegény”: azt szerettem volna, hogy a teljes évszázadot felölelő Tövispuszta rengeteg szereplőjével szemben itt három nap alatt történjék a cselekmény, ami alatt a résztvevők mindent átélnek, a saját múltjukat, jelenüket, és kicsit a jövőjüket is.
– Az egykori történelemtanár, Ézsiás Benedek, aki alkalmazottként élő lelkiismerete a milliárdos vállalkozónak, egyfajta rezonőr szereplő – mennyire áll közel a szerző gondolkodásához?
– Ő az, aki megtartotta azokat az eszményeket, amik által a középkorból sikerült kiemelkednie az embereknek, ő képviseli azokat az értékeket, amiket a többiek a hatalom és a vagyon érdekében elvetettek – a lelkiismeretükkel együtt. Igen, valószínűleg ő áll a legközelebb hozzám, de a többi karakter sem karikatúra, megvan a maguk igazsága, bennük is ott vagyok, ahogy saját magammal is folyton vitatkozom. Benedek, ahogy a neve is jelzi, emellett prófétai alkat. Ám míg a proféták általában haragosak, átkozódnak és ékesszólóan beszélnek, noha a kutya sem hallgatja meg őket, az én figurám nem haragos, megpróbálja megérteni az embereket, ráadásul egy agyvérzésből kifolyólag afáziás is. De nemcsak ő képtelen a kommunikációra, a kommunikációs guru, a politikai marketing-tanácsadó is az.
– Már a Tövispusztában is feltűnt, mennyire empatikus különböző világlátású emberekkel az elbeszélője, legyen az nyilas, kommunista, dölyfös, buta stb. A szerző a mindennapokban is ennyire megértő, jóindulatú?
– Az életben is ilyen vagyok, igen. Nem hiszek a kizárólagos igazságokban. Azt gondolom, ha valaki nem hazudik, ha a valódi véleményét mondja, azt érdemes meghallgatni, bármilyen távol álljon is tőlem a gondolkodásmódja, mert lehet a mondandójában olyan igazságmag, amiből tanulhatok.
– Legyen az a valaki például nő, belőlük is hármat ábrázol a regényben, és ha ők nem is, de az elgondolásaik, igazságuk mintha elválna a férfiakétól – egymásnak nyílnak meg, inkább kísérőként vannak jelen, nem meghatározó cselekvőként. Perifériálisabb helyzetük a kultúrából adódik?
– A magyar egy csökönyösen macsó, férfiközpontú kultúra. Ez sok kultúrára jellemző. Ha csak a kereszténységet nézzük, a Biblia férfiakról szól, a nők csak mellékszereplők, a Szentháromságban sincs nő. A női tudás, ami az egyik legfontosabb tudása az emberiségnek, kimaradt ebből a kultúrából. A regényeimben vannak erős asszonyok, jellemző, hogy amikor a férfiak őket is megtagadják, ez csak a személyiségtorzulásukat sietteti.
– Van kiút, más válaszlehetőség? Manapság, amikor jobbára a célnélküliség és a negatív utópiák uralják el az emberek jövőképét, ön miként látja a lehetőségeinket?
– A negatív utópiáknak kétségkívül van racionalitásuk. De – az átmeneti trendek ellenére – szerintem nem arrafelé tart a világ. A valóság nem az, amit az újságokban olvashatunk és amit a politikusoktól hallunk, akik csak a következő választásig látnak. A Világképben is arról írtam, hogy össze vagyunk zárva a globalizált világ csapdájában, bárhol a Földön történik valami, az hatással van ránk, összekötnek bennünket a gazdasági, pénzügyi, kommunikációs, tudományos rendszerek és hálózatok. Egymásra vagyunk utalva, meg kell értenünk egymást, mert csak így tudunk megbirkózni a globális problémákkal: a környezeti katasztrófákkal, az éhínséggel, a vízhiánnyal, a túlnépesedéssel, a szegénységgel, aminek lokális háborúk, migráció és terrorizmus a következménye.
+1 kérdés
– Jelzésértékű, hogy a könyvbemutatót a CEU-n tartották?
– Nem az én ötletem volt, de nagyon örültem neki. A kiadó javasolta, a közelmúltban Barabási Albert László hálózatkutató új könyvét is itt mutatták be. (A hálózatkutatóval készített interjúnkat a 19. oldalon olvashatják – a szerk.) És én a világot is hálózatokként látom. Aki pedig nem tud részt venni a hálózatokban, és kirekeszti magát, az tönkre fog menni – vonatkozik ez nemzetekre, társadalmakra, személyekre egyaránt.
FOTÓ: MÁTÉ PÉTER
Kepes András a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével kitüntetett, Prima-, Táncsics Mihály-díjas és Pulitzer-emlékdíjas újságíró, író, televíziós műsorkészítő, egyetemi tanár. 2008 óta a Budapesti Metropolitan Egyetem tanára, 2010 és 2014 között a Kommunikációs és Művészeti Kar dékánja; 2014- től a Művészeti Tanácsának elnöke. Nevéhez fűződnek a Gondolatjel, a Stúdió, az Apropó, a Desszert, a Világfalu, a Különös történetek című rádiós és televíziós sorozatok. Első regénye 2011-ben Tövispuszta címmel jelent meg (átdolgozott kiadása 2017-ben). Világkép című esszéfolyamát 2017-ben Libri Irodalmi Közönségdíjjal jutalmazták. Október 11- én töltötte be 70. életévét; hat gyermek édesapja; Budapesten él.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
