- Ahol a sajtó független, ott a miniszterek puncsolnak a tudósítóknak
- Az amerikai elnököt bármilyen külföldi vendége jelenlétében „hírkeresztre” feszítik
- A politika elkezdett álhírgyárakat üzemeltetni – a többek között évekig washingtoni tudósítóként dolgozó Avar János írása az igazi sajtó működéséről
Napi twittjeiben Trump kedvtelve szidalmazza a „hamis híreket” tálaló mérvadó sajtót, leggyakrabban kedvenc pofozógépeit, a CNN-t és a New York Timest; ha tehetné, nyilván Dzsingisz kán módjára lenyilazná a neki rossz híreket hozó újságírókat (a hírtévéről aztán átkapcsol a jobboldali Fox tévé őt ajnározó műsoraira). Nekem meg ilyenkor eszembe jutnak a washingtoni tudósítóként szerzett élményeim e lenyilazandókkal. Emlékszem, amint a Times külügyminisztériumi tudósítója gondterhelten sétált a State Department folyosóján és kérdésemre, mi a baj, arról panaszkodott, hogy nagyon fontos hírt hallott valakitől a főnökök emeletéről, ám képtelen találni még egy forrást, aki megerősítené.
Mert anélkül oda sem merne menni szerkesztőjéhez a sztorival. Hiszen, ahogyan egy kaliforniai kollégám korábban kifejtette, az újságírót lépre csalhatta a neki bizalmasan súgó főtisztviselő: „Tudom, hogy valamit általam akar közhírré tenni, de nem tudom, hogy mi a célja vele: elősegíteni valamilyen ügyet, avagy éppenséggel a kiszivárogtatással meghiúsítani?”
Muszáj tehát rálelni ama másik vagy harmadik forrásra.
A magára adó sajtó elvben mindenütt így működik, s mert az amerikai mondás szerint az a hír, amit valaki nem szeretne olvasni-hallani, a politikusok másutt is szívesen nyílvessző után kapnának. Miközben rá vannak utalva az újságírókra. S sehol nem annyira izgalmas ez a „hírt adok/hírt veszek” viszony, mint az amerikai sajtóban, ahol az a mérvadó média anyagilag szilárd lábakon áll, vagyis nincs kiszolgáltatva a politikának. Amikor Nixon egyik minisztere szembefordult az elnökkel és a CBS népszerű műsorában kipakolt, a sztárriporter tudatta a stúdió hátterében álló beosztottakkal, hogy aki emiatt elvesztené állami állását, azt a tévéhálózat majd alkalmazza. A New York Times vagy a Washington Post rajta van az ötszáz legnagyobb cég listáján.
Nincs működő demokrácia és persze sajtószabadság egzisztenciális függetlenség nélkül. Tanúja voltam, amint a State Department karácsonyi fogadásán Rogers külügyminiszter törte magát, hogy bemutatkozhasson egy vezető konzervatív publicistának, akinek – miként a liberális kollégáinak is – lapok százaiban jelentek meg cikkei. A Post diplomáciai szemleírója mesélte, hogy őt a vietnami háború végnapjaiban Kissinger csalta lépre, s ezt követően a szerkesztőségi titkárnők lelkére kötötte, hogy nem fogadja a külügyminiszter hívását, s csak hónapok múlva enyhült meg. De egy NATO-értekezlet házigazdájaként éppen Kissinger odament a várakozó újságírók közül a kormányzat legkeményebb támadójához: „bad boy”, rossz fiú – kedélyeskedett.
Egy amerikai elnököt mindenhová újságírók serege kísér, a nagy lapok és tévék több tudósítót is akkreditálnak a Fehér Házhoz, hogy valaki mindig kéznél legyen. S ha az elnök vonakodik sajtóértekezletet tartani, a kérdéseket akkor sem úszhatja meg.
Ha csak úgy nem, mint Reagan, aki kezét füléhez tartva süketséget mímelt, de ehhez kellett a helikopter zúgása is – ám egy sztentori hangú ABC-tévétudósító azt is túlkiabálta… Ülhet bárki külföldi magas rangú az Ovális Irodában, a kötelező fotózás alatt is záporoznak a kérdések, Bill Clintont a pislogó Arafat jelenlétében faggatták Monicáról. S a sajtótájékoztatókon „rend van”, mármint akként, hogy nem engednek kitérőt a szóvivőnek: ugyanazt a témát feszegetik különböző kérdésekkel, s csak amikor elhangzik, hogy „áttérhetek másra?”, akkor illik váltani (nálunk Horn miniszterelnöki sajtóértekezletei azért fulladtak kátyúba, mert a kérdezők ugráltak témáról témára, s meg sem próbálták sarokba szorítani a politikust, pedig most láthatjuk, milyen jó lett volna megteremteni a kormányfő kivallatásának hagyományát). De amikor az elnök szóvivője már harmadszor válaszolta, hogy „nem tudom, neki mi a véleménye, de szerintem ez meg ez…”, akkor egy idős tudósító közölte: „Te egy kedves fickó vagy, de minket nem érdekel a te véleményed, vagy tudod az elnökét, vagy fejezzük be”.
Különben éppen magán Trumpon látszik, hogy nem tudja, mekkora súlya van egy elnök szavának, ébredés utáni twittjeitől fejüket fogják emberei. Amikor idősebb Bush elnökkel csinálhattam külföldi kollégáim kis csapatával interjút, meg kellett várnunk a Fehér Ház leiratát, csak azt volt szabad hitelesnek tekinteni (de például Brzezinski volt nemzetbiztonsági tanácsadó odatette a saját magnóját az enyém mellé: ezen a szinten a szavaknak súlya van).
Nemcsak a sajtó komoly, hanem csinálói is komolyan veszik magukat. S forrásaikat a világért sem adnák ki, legfeljebb főnöküknek.
De például egy szerkesztőségi vacsorán a Postnál a mellettem ülő idős, szerény hölgyről kiderült, ő a laptulajdonos Katherine Graham, s elárulta: amikor a Watergate-botrányt leleplező riporterpáros egyik tagja megkérdezte, hogy akarja-e tudni, ki a „Mély Torok” fedőnevű kulcsforrás, ő ezt elhárította, „nehogy valahol elkottyantsam” (évtizedek múlva derült ki, hogy az FBI egyik főnöke volt). S szemtanúja voltam, mennyire bízik kollégáiban a Watergate-leleplező főszerkesztő, Ben Bradlee, akit alig negyedórás lapindítóján (lábát persze felrakva az íróasztalra) csak az érdekelt a rovatvezetőktől, ki mit ajánl a címoldalra. E lapoknál amúgy külön folyosón vannak, tehát elhatárolva a hírcsináló munkatársaktól azok, akik a szerkesztőségi véleményeket írják. S mind a Postnál, mind a Timesnál (ahogyan más újságoknál is) megjelennek liberális és konzervatív publicisták – egyaránt színvonalas – cikkei.
Nem csoda, ha a hírhamisítók (és a belőlük élő politikusok) ellenségnek tekintik a mérvadó sajtót, s mindenáron próbálják lehúzni a saját szintjükre.
Bosszantó is lehet a Fox tévében hősként kezelt Trumpnak, ha a Post gondosan számlálja napi hazugságait. Különben a Watergate-botrány is másként alakulna manapság, amikor létezik a Fox virtuális világa, amiben a tények sem tények.
Hajdan legalább azokról volt közmegegyezés. Nixon csak a Fehér Ház ellenségeinek (titokban tartott) listáját vezette, Trump már – diktatúrák hagyományába illően – a nép ellenségeinek nevezi a róla nem tetszése szerint híreket tálalókat. Persze, akik csakis propagandistákban tudnak gondolkodni, azok sem a tényeket, sem azok közlőit nem tisztelik. S ha van nekik immár külön sajtóviláguk, miért is törnék magukat?
Pedig még a médiát szintén utáló Nixon is tisztában volt a valós viszonyokkal: egy fehér házi tudósító mesélte, hogy amikor az elnök megtudta, a kaliforniai látogatásra őt a neje is elkísérte, egy másik házaspárral együtt meghívta őket hatos vacsorára. Azért emlékszem erre jól, mert ezt a tudósítót az akkori magyar nagykövet nem hívta meg budapesti főrangú vendég látogatásakor egy állófogadásra, hiszen nem volt főnöki rangja…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!