Bár disszonáns helyzetben, mégiscsak kegyelmi állapotban van a Fidesz – ugyanis miközben mindenki a kormánypártra mutogat az egészségügyi rendszer beszakadása miatt, a társadalom többsége a jelek szerint beletörődött abba, hogy így vagy úgy, de fizetnie kell a tisztességes ellátásért. Azaz eljött a pillanat, amikor a kormány vagy nyíltan, vagy fű alatt kettéoszthatja az egészségügyi rendszert – egyfajta alapellátásra, illetve minőségi törődésre. És a jelek szerint ezt a kabinet is felismerte: legalábbis azt jelzi, hogy a központi szervezetek vezetőit elkezdte lecserélni.

Így menni kényszerül az Országos Egészségügyi Pénztár vezetője: a hivatalos indoklás szerint Sélleiné Márki Máriának azért kell távoznia, mert nem sikerült új alapokra helyeznie az egészségügy finanszírozását. Így Ónodi-Szűcs Zoltán, az új egészségügyi államtitkár szerint az intézmények ma sokkal inkább a saját bevételeik növelésében érdekeltek, semmint a betegek igényeinek kielégítésében. Úti laput kötnek az Országos Mentőszolgálat vezetőjének a talpára is: a 2013-ban kinevezett Burány Béla a 2008 és 2013 között tapasztalható gazdasági visszásságok miatt kénytelen búcsúzni (megjegyzendő, ebben az időszakban az OMSZ végig alulfinanszírozott volt). És megszűnik a Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet is – feladatait más szervezeti egységek veszik át. Azaz minden jel arra mutat, hogy beérett a kormányzati akarat az egészségügy megváltoztatására. A kérdés csak az, mit hoz a változás.

Zsugorodnak

A hivatalos verzió szerint a betegek jobb ellátáshoz jutnak majd, és államtitkári ígéret van arra, hogy kórházat márpedig nem zárnak be. Csakhogy ellentmondás feszül a kormányzati szó és a valóság között. Abból az államtitkári mondatból kiindulva, miszerint a jelenlegi rendszer a kórházak és orvosok érdekei szerint működik, fontos szándék tapintható ki. Mégpedig az, hogy a jövőben szigorítják azokat a kritériumokat, amelyek alapján egy kórházi osztályon csak adott – megemelt – kritériumok alapján végezhetnek beavatkozásokat. Ez jelen állás szerint annyit tesz, hogy számos „osztály” kénytelen lesz felhagyni érdemi tevékenységével – hacsak az új kritériumok betartása érdekében az állam nem fejleszti az eszközparkot, illetve nem indít képzéseket. Magyarán kórházat tényleg nem kell bezárni, ám sok intézményt tetszhalálra ítélnek. Ennek pedig két következménye lesz. Az egyik, hogy fellép az ellátási elégtelenség, azaz aki gyógyulni akar, annak utaznia és fizetnie kell, nem is keveset. A másik pedig az, hogy csökken a kórházak bevétele (márpedig az intézmények eddig azért éltek valahogy túl, mert egyensúlyoztak – az OEP-től nagy pénzeket szakító osztályok, például a kardiológia, tartották el a veszteséges részlegeket, például a belgyógyászatot). Viszont ha az OEP kevesebbet fizet, akkor a kórházak megmaradó részlegeiket is kénytelenek leépíteni.

Egyenlők és pénzesek

Ennél a pontnál szakadhat ketté a betegtábor: azokra, akik képesek hálapénzt és útiköltséget nem kímélve egy remek fővárosi/ nagyvárosi kórházba bemenedzselni magukat, és képesek megfizetni a magánellátás költségeit, illetve azokra, akiket az anyagi körülményeik röghöz kötnek. Hogy utóbbiak a szegények, ahhoz kétség sem férhet: a Publicus Intézet lapunk megbízásából készített felmérése szerint az általános iskolai vagy legfeljebb szakmunkásvégzettséggel bírók több mint fele (és ez a rokonságára is igaz) ugyanis soha nem vett igénybe magán- egészségügyi szolgáltatást, ahogy a falvakban élők esetében is igaz ez az állítás. Ők tehát csak akkor aspirálhatnának sikerrel minőségi ellátásra, ha sikerülne valamilyen hitelt felvenniük.

Ráadásul, ahogy ritkulnak az intézmények, úgy hosszabbodnak a várólisták. Ugyanis hiába tudnának – kapacitásukat tekintve – több beavatkozást elvégezni ezek az intézmények, ha a kormány nem ad pénzt, akkor a több kezelés csak az adósságállományukat növelné. A jelek szerint viszont az állam nem akar többet költeni, sőt ahogy a bankoknál, a kereskedelmi láncoknál, és így tovább, az egészségügyi cégek (nevezetesen a gyógyszergyártók) esetében is elkezdte mondogatni, hogy viseljék ők a páciensek gyógyulási költségeinek egy részét. Nem véletlenül aggódik a Betegszervezetek Magyarországi Szövetsége, ugyanis egyes ritka betegségek gyógyszereinek esetében a kabinet csak akkor venné be a támogatotti körbe a medicinákat, ha a gyártók egy (meghatározatlan hosszúságú) időn át ingyen biztosítják adott számú betegnek. Ám még ez sem jelentene automatikusan állami dotációt. Következésképp sokkal életszerűbb, hogy a gyógyszercégek vagy meg sem próbálnak bekerülni a támogatotti körbe, vagy elkerülik a magyar piacot. Mindkét esetnek egy a vége: drágaság okán vagy jelenlét híján a hazai páciensek nem juthatnak korszerű kezeléshez.

Mindenki zsebbe nyúl

Persze a helyzet nem új – csak fokozódik. A magyarok hozzászokhattak, hogy ha tisztességes körülmények között akartak gyógyulni, akkor így is mélyen a zsebükbe kellett nyúlni: míg a legfejlettebb országokban átlagban az állam finanszírozta az egészségügyi kiadások 72 százalékát, addig ez az arány idehaza csak 62 százalék volt. Azaz a költségek 38 százalékát (nem egészen minden harmadik forintot) a polgárok teszik bele a rendszerbe. Persze ebben a gyógyszerre költött summa is benne van (évente mintegy 150 ezer forint fejenként), ami többek között azért olyan magas, mivel sokan „pirulákkal” akarják kiváltani a költséges é s / v a g y nehezen kivárható orvosi ellátást. De ez a két szám is azt mutatja, hogy akinek nincs pénze, az bizton le-/kiszakad a magyar rendszerből.

Nem is véletlen, hogy míg a Fidesz 2008-ban gyakorlatilag kormányt tudott buktatni a szociális népszavazással, addig mára alapvetően másképp gondolkodnak az emberek a vizitdíjról vagy épp a kórházi napidíjról – horribile dictu, a többség hajlandó lenne lenyelni ezt a hét évvel ezelőtti népszavazáson még nagy többséggel elutasított kiadást. A szemléletváltás oka vélhetően annyi, hogy még e sarcok is eltörpülnek a magándoktornál fizetett, illetve a borítékba csúsztatott pénzekhez képest.

Hogy a kabinet miképp alakítja át az OEP finanszírozásait, kiadásait, azt ma még senki nem tudja, de az biztos, hogy pénz nélkül csak a növekvő állampolgári „részvállalásra” lehet számítani. Márpedig az EU életkörülményeket monitorozó vizsgálata szerint az alacsony jövedelműek 15 százaléka már így sem jut megfelelő orvosi ellátáshoz. Ez az arány pedig tovább romlik, hiszen az áldatlan körülmények az orvosoknak sem „fekszenek”. Most például a rezidensek érzik úgy, hogy mindjárt sztrájkba lépnek – de előtte még az ombudsmantól kérnek segítséget. Leginkább az bántja őket, hogy ugyan a törvény előírja, csak szakorvosi felügyelet mellett ügyelhetnek, de az emberhiány miatt kénytelenek egész osztályokat „egyedül vinni”. Továbbá nehezményezik, hogy a munkáltatók nem fizetik ki a különböző pótlékaikat, illetve sok helyen jogtalanul kötnek velük (őket az intézményhez bilincselő) tanulmányi szerződést. Ha a helyzet nem változik, és a sztrájk sem segít, akkor a rezidensek is egyre növekvő számban indulnak külföldre. Az így is túlfeszített közegészségügyi rendszer pedig még kevesebb törődést lesz képes kipréselni magából – azaz, akinek futja rá, annak még több magánszolgáltatást kell majd igénybe vennie.

És a jelek szerint ezt a piac is érzi: a Duna partján mintegy 12 milliárd forintból most alakítanak ki egy, a tervek szerint körülbelül 650 főt foglalkoztató, 25 ezer négyzetméteres gigászi magánklinikát, és az egyik budai bevásárlóközpontban nyílt egy másik – mintegy ezer négyzetméteres – magánkórház is.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!