Csak akkor kell a védelem, ha kérem – Péterfy-Novák Éva nőkről, férfiakról, bántásról

– A kritikák rendre súlyos, nyomasztó témákat, ocsmány zaklatási ügyeket, megalázottságot, kiszolgáltatottságot emlegetnek A rózsaszín ruha kapcsán. Ehhez képest én határozottan jól szórakoztam egyikmásik íráson.

– Sokan mondják, hogy mennyire szorongató és szomorú ez a könyv, de egyáltalán nem annak készült. Persze, némelyik nehéz, de vannak benne vicces novellák is. Ráadásul a zömük kapott vagy fikciós történet, nem az én személyes, irodalomnak álcázott #metoo-vallomásaim. Tudnék olyat is, van élményem, de nincs sok kedvem beszélni róla, róluk.

– Tiszta sor, hogy az elbeszélő és a szerző az egyes szám első személy és a jelen idő ellenére sem ugyanaz, mégis sokszor támad olyan érzése olvasás közben az embernek, hogy hopp, ez itt talán mégiscsak az Éva…

– Persze, mert közöm azért van hozzá. Amikor írok, mindig megkeresem magamban azt az élményt, érzést, ami leginkább hasonlít a történetben megjelenített érzéshez. Onnan írok. Érzésből. Ismerős például a szégyen. Nyilván voltam olyan helyzetben, amikor sok-sok év után derült ki, hogy más is van a képben, amit akkor nagyon szégyelltem, de a novellák, amelyekben megjelenik a szégyen érzése, nem rólam szólnak. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy ha van saját tapasztalat, az megkönnyíti az írást. Nem tudok úgy érzéseket tökéletesen megírni, hogy soha még hasonlót sem éltem át. Bár biztos van olyan is, akinek ez könnyen megy. Ő a zseni. Lehet, hogy ez csak a tehetség hiánya nálam. Arról sem tudok melegében írni, ami nagyon megérint. Most jöttünk haza Pekingből, egy hónapot töltöttünk a férjemmel (Péterfy Gergely író – Cs. O.) a LuXun Irodalmi Akadémia ösztöndíjával Kínában. Nagyon sok élmény, megtapasztalás ért, de ami igazán megérintett, például a láma templom, arról képtelen vagyok írni.

– Egyáltalán vagy még?

– Nagy kérdés, hogy amikor utazol, akár magadban, akár ténylegesen, akkor tudod-e az élményeidet kiadni magadból, amikor az megtörténik veled, vagy csak később, objektív szemmel visszanézve, de az érzéseidből merítve próbálsz írni róla. Én ez a típus vagyok. Nekem a kitárulkozáshoz idő kell. Majd húsz év múlva megírom a láma templomot is.

– Az érzésből írás nem nagyon megterhelő? Ha jól értem, kicsit mindig bele kell lényegülni a karakterbe.

– Dehogynem. Évek óta dolgozom egy regényen, pedofil nagypapa, bántalmazott unoka sztori. Legyél, akár csak fikciósan is, egyes szám első személyben pedofil nagyapa! Ahol a kézirat tart, az utolsó mondat után az van odaírva, hogy „jelenleg hányok az egésztől és nem bírom folytatni”. És ez úgy van ott másfél-két éve… de most már rápihentem, az év eleje erről fog szólni.

– Feltűnő, hogy a novellákban csak ellenszenves, aljas, mocskos férfiak bukkannak fel. Tényleg csak ilyenek vannak? Felelősséget vállalni nem tudó, ka- Akkor védjen meg, ha kérem rá! masz ötvenesek? Frusztrált, erődemonstráló, kisfaszú seggfejek?

– Biztosan nem csak ilyenek vannak. A férjem például tökéletes (őszintének tűnik, de nem lehet nem kihallani a smúzolt iróniát a hangjából – Cs. O.). A legnagyobb problémát egyébként a felelősség fel nem vállalásában látom. És ne kezdjük megint, hogy ez az anyák hibája, mert nem. Az apáké is. A gyerekvállalás közös, nem csak a nő feladata a nevelés, nem csak a nőnek kell arra figyelnie, hogy milyen példát mutat. De bőszít az is, amikor azt látom, hogy egy férfi felülkerekedik a nőn. Kínában is volt egy ilyen sztori: mellettem ordítozott egy pasi a feleségével a metrón. A feleség némán, lesütött szemmel hallgatta, én meg feltűnően bámultam bele a férfi arcába. Csak azt sajnáltam utána, hogy nem vettem elő a telefonomat, és nem kezdtem el fotózni a fickót, miközben üvölt a feleségével. Muszáj, hogy lássa, hogy ez így nincs rendben.

– Erre ő?

– Odébbment. Látta, hogy fixírozom – nem lehetett nem észrevenni –, és zavartan átment a szerelvény elejébe. Gergőnek közben azt sugdostam, hogy ugye, megvédesz, ha megver? Mondta, hogy persze, Évikém, és röhögött. És bár odébbment a pasi, vitte megával a csaj táskáját. Aztán persze a nő utánament, mondta is Gergő, hogy „Na, látod!”, de nyilván azért követte, mert nála volt a táskája. Valami hasonlót éreztem az Európa kávézóban is (a kötetben szerepel azonos címmel a sztori – Cs. O.), amikor egy komplett család, két nagymama meg apuka végignézte, hogyan küszködi fel az ötvenkilós anyuka a babakocsit a lépcsőn, de ott nem szóltam semmit. Necces volt, a határán voltam, hogy beszóljak a pasinak.

– Volt, hogy beszólt?

– Egyszer. A piros lámpánál álltam a Lehel piac sarkánál, és látom, hogy a mellettem lévő autóban egy férfi elkezd verni egy nőt. A nő ült a volánnál, a pasi meg ütötte. Megnyomtam többször a dudát, mire odaszólt, hogy mi a kurva anyád van? Letekertem az ablakot, és átszóltam, hogy a hölgynek üzenem, hogy nem kell eltűrni, szállj ki és hagyd ott a picsába. Te meg gyere ide, és verjél meg engem is, úgyis szeretsz nőt verni, nem? Káromkodott néhányat, mondta a magáét, aztán a lány elindult. Persze ennek sincs értelme, mert a nő ettől még rosszabbul érzi magát, tenni meg úgyis csak akkor fog ellene, amikor túlcsordul. Nem tudom, mi a jobb. Lesütött szemmel elnézni a másik irányba, vagy biztosítani arról, hogy észrevetted, mi történt, és hogy mellette állsz, a férfinak pedig jelezni, hogy nőt verni nem menő.

– A kötet utolsó novellája, a Házi bor egy olyan nőről szól, aki revansot vesz a férjén, és lefekszik a pasas összes olyan barátjával, aki előtt megalázta őt. A bos?- szú könnyít?

– Ki az a bántalmazott nő, akit nap mint nap megaláznak, és nem akar valahogy revansot venni? Ha máshogy nem, úgy bosszulja meg, hogy előbb-utóbb lelép. Megmutattam ezt az írást egy ismerősnek, akiről tudtam, hogy hasonló cipőben jár, és azt mondta, hogy ő ugyanezt csinálta. Nincs túl sok választás. Vagy bosszúval próbálod egyensúlyba hozni az önbecsülésedet, vagy ott kell hagynod, vagy meg kell ölnöd, hogy te magad ne halj bele. Ilyet még nem írtam, de ami késik, nem múlik.

– Iróniával, de azért némi indulattal mesél. A férfiakkal szembeni kiszolgáltatottság élménye a mai napig eleven érzés önben?

– Ez nem úgy van, hogy ledobod magadról és kész. Örökre nyomot hagy. Ha megkérek valakit, hogy válasszon ki három olyan írást, történetet, ami a leginkább leverte nála a biztosítékot, biztos, hogy olyat választ, amihez valami köze van. Ami így vagy úgy vele is megesett. Vagy olyat, amitől fél. Mert más révén megérintődött. Én átéltem, amit átéltem, mégis a testvérem rettegi végig az életét, hogy valami történik a gyerekeivel. Miután megszületett az első lánya, nem lehetett hanyatt fektetni, nehogy megfulladjon. Állandóan orvoshoz hordja, erről szól A góc című írás. Őrajta csapódott le így Zsuzsi (Péterfy-Novák Éva lánya – Cs. O.) elvesztése, nálam nem. Én a másik kettőt sem féltettem túl. A fiam például 12 éves kora óta motorozik, de az volt bennem, hogy ha így, akkor így. Még mindig jobban jártam, mert megtanult állati jól motorozni. Gondold el, ha negyvenévesen ül először motorra, és az 1500 köbcentissel bele a kanyarba. Azt tudja az ember tenni, ha túlaggódja magát, hogy felülemelkedik, és erőből ledobja magáról a félelmet. Másképp nem lehet.

– Így a végére picit sajnálom a férfiakat. Velünk sem annyira könnyű.

– Nem csak rossz férfiakról szól a kötet. A Mama meséi 2. például, vagy Az ikrek című írásban, a végén jön a hős apa, aki megmenti a lányt. Ez velem történt, csak épp a valóságban nem jött az apám a végén. Nem védett meg. Pedig jó lett volna. Jó lett volna hozzábújni, jó lett volna biztonságban lenni. De nem így történt. Mára már úgy érzem (talán, mert akkora páncélt növesztettem), hogy kifejezetten bántó lenne, ha csak úgy megvédene egy férfi. Azzal azt mondaná, hogy én nem vagyok önmagamban elegendő, nem vagyok képes az önvédelemre. Akkor védjen meg, ha kérem rá!
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!