Alig van kiút az otthontalanságból

Judit 60 éves és huszonhat éve hajléktalan. Két évig az utcán élt, aztán következett hét év „sátrazás”, és most már több mint egy évtizede a tétényi fennsíkon lakik egy használaton kívüli, egykori lőszerraktárban, férjével, Elemérrel. Megegyeztek a terület tulajdonosával, hogy ingyen lakhatnak ott, ha cserébe rendben tartják az erdőt. Juditék története teljesen hétköznapi: a rendszerváltáskor megszűnt a munkahelyük a miskolci Lenin Kohászati Műveknél. Mivel arrafelé nemigen volt munka, fogták a végkielégítésüket, és Pestre költöztek albérletbe. Munka azonban itt sem volt, a pénz elfogyott, ők pedig az utcára kerültek. Egyszer-egyszer bemenekültek a hideg elől a szállóra, de „az nem embernek való – mondja Judit. – Ott nincs magánélet, nincs intim szféra, legfeljebb bogarak és férgek vannak.” Judit és Elemér – két ember abból a több tízezerből, akik hajléktalanként élnek ma Magyarországon. Hogy pontosan mennyien vannak, arra csak becslések állnak rendelkezésre. Az egyetlen hivatalos adatért A Város Mindenkié nevű civil szervezet hosszú ideig harcolt (többször nyújtottak be úgynevezett közérdekű adatigénylést), de végül csak annyit tudtak meg, hogy a hajléktalanokat regisztráló, úgynevezett szociális igénybe vevő nyilvántartás (KENYSZI) adatai szerint az országban 2015 nyarán összesen 4350, 2015 telén pedig 5734 hely volt éjjeli menedékhelyen (azaz ingyenesen, csupán éjszakára igénybe vehető intézményben). Ezeket az intézményeket egy év alatt összesen 12 447 különböző ember vette igénybe. Ebben nincsenek benne Juditék, vagyis a többség, akik kimaradnak az ellátásból, és azok sem, akiken csak az utcai szociális munkások segítettek. „Az, hogy az állam csak azokat a hajléktalanokat ismeri el, akiket kvázi bekényszerít a szállókba, csak azt eredményezi, hogy hozzánk hasonlóan sok hajléktalan ki fog menekülni külterületekre, ahol viszont esélyük sem lesz arra, hogy igénybe vegyék a különböző ellátórendszereket. Az lenne a megoldás, ha tetőt adnának a fejünk fölé és lehetőséget arra, hogy megmutassuk, képesek vagyunk az emberhez méltó életre. A tömegszállás azért sem megoldás, mert nincsen kivezető út belőle. Teljesen beragadnak oda a hajléktalanok” – mondja Judit.

„A politika jellemzően soha nem tudott mit kezdeni a hajléktalansággal – állítja Gurály Zoltán szociológus. – A helyzetük az évek alatt fokozatosan romlott. A legrosszabb talán a 2007-2008-as válság után volt, ekkor nagyon sokan veszítették el a munkahelyüket. A szociális ellátás 2011-es kurtítása volt a következő szög a koporsójukba. Akkoriban nem volt ritka, hogy egy-egy szelet kenyérért könyörögtek a hajléktalan emberek a szállók előtt.” A közmunkaprogram bevezetése óta – bár egyelőre nem jelent valós kitörést a mélyszegénységből – egyre több hajléktalan ember számol be munkajövedelemről – mondja a Február 3. Munkacsoport vezetője, a Menhely Alapítvány munkatársa, de hozzáteszi, hogy ez a pénz egyelőre nem elegendő az önálló lakhatás megteremtésére. „Ezek az emberek olyan helyzetben vannak, hogy még az állandó munkalehetőség mellett is évekig rászorulhatnak a szociális ellátórendszerekre.” Főleg, hogy a szakember szerint a hajléktalanság kiváltó okai közül a legelső – érdekes módon – nem a munkahely elvesztése, hanem a családi helyzet negatív változása. Már évek óta a megkérdezettek kétharmada mondja, hogy azért került az utcára, mert elvált vagy otthagyta a párja.

Fedél volt, fedél nincs

Lázár Terézia 1986 óta él Kőbányán, a Bihari utca 8/c-ben. Korábban édesanyjával és testvéreivel laktak itt. 2016-ban aztán megpályázott és el is nyert egy lakást az első emeleten. A pályázat feltétele volt, hogy fel kell újítani a bérleményt, így aztán Terézia több mint 300 ezer forintot költött a lakásra. Most megint költözniük kell: lejárt a határozott idejű szerződés, és az önkormányzat nem hosszabbított. Mivel hatéves kislánya súlyosan beteg, asztmás, méltányosságból kiutaltak neki egy cserelakást, két utcával arrébb. „Ez egy penészes, koszos, lelakott lakás volt, még a vagyonkezelős is csak a fejét ingatta, amikor megmutatta – meséli Terézia. – Nem fogadtam el. Erre azt mondták, hogy másra sem vagyok jogosult. Most jóhiszemű jogcím nélküli lakáshasználók vagyunk. Tíz évig nem pályázhatunk lakásra Kőbányán, és mehetünk az utcára.”

Mindezt egy olyan házban, amelyről évek óta az a hír járja, hogy az önkormányzat le akarja bontani. Ehhez képest 2011-ben csaknem 700 millió forintból felújították, és a lakásokat komfortosították. A 73 lakás feléből, aki tehette, már elköltözött. A többiek pedig bizonytalanságban élnek. Bontanak? Felújítanak? Pályáztatnak? A Város Mindenkié mozgalom vezetője szerint a bizonytalanságban tartás és a lebegtetés az önkormányzatok bevett eszköze, ha meg akarnak szabadulni a bérlőktől. „Hagyjuk lerohadni, akkor majd csak elmennek! – mondja Udvarhelyi Tessza. – A határozott időre szerződött, de kiköltözni nem tudó lakók pedig duplán fizetnek. A magyar lakásgazdálkodás abszurditása, hogy valakivel akkor is fizettetnek, ha nincs jogcíme. Ők pedig azért fizetnek, mert abban reménykednek, hogy akkor talán maradhatnak még egy darabig, és nem szívatják meg őket.”

Ködösítés

Kőbánya polgármestere szerint ez az egész balhé a Bihari utca 8/c körül politikai porhintés. „Nem véletlen, hogy a választási kampányban került elő az egész” – mondta a legutóbbi testületi ülésen, ahol – hosszú hónapok után – végre napirendre vették a Bihari utcaiak panaszát. „Kőbányán senki nem jut olyan helyzetbe, aki betartja a szabályokat, hogy nem lesz hol laknia” – mondta Kovács Róbert, hozzátéve, a szabályok azért vannak, hogy betartsák őket. Nem véletlen, hogy mára jóval fegyelmezettebbek a kőbányai bérlők, mint korábban. A polgármester elmondta, hogy az épület nagyon rossz statikai állapotban van, de egyetlen szerződést sem szüntettek meg az épületben emiatt. „A határozott idejű szerződések lejártak, és vagy be se adta, vagy későn adta be a pályázatát, aki most nem nyert.”

Pap Sándor alpolgármester ugyanezen az ülésen egyértelművé tette, hogy a Bihari utca „megszüntetése” deszegregációs feladat. Vagyis arról van szó, hogy az önkormányzat nem szeretné, ha a jellemzően alacsony iskolázottságú, munkanélküli, lumpen elemek „megfertőznék” a környéket. „Ez akár logikus érvelés is lehetne, ha az ügyfeleink ilyen emberek lennének – mondja Udvarhelyi Tessza. – De ők nem drogosok, nincs tartozásuk, és dolgoznak. Ha az önkormányzat szeretne megszabadulni a cigányoktól, akkor azt mondja ki, de ne ködösítsen! Egyébként pedig elbontani 73 önkormányzati lakást egy olyan kerületben, ahol egyébként sincs elég, és többezres várólisták vannak – az bűn” – teszi hozzá.

Egy friss kutatás szerint a hajléktalan helyzetben lévők többsége önerejéből nem tudná megoldani önálló lakhatását, csak valamilyen segítséggel, támogatással. Pap Zsófia, egy a hajléktalanok társadalmi integrációját segítő civil szervezet szociológus aktivistája állítja: van egy alapvető passzivitás az emberekben, de olyan élethelyzetekben, amikor a biztonságuk forog kockán, nem lehet elvárni tőlük, hogy még időben stratégiát gyártsanak a hogyan továbbra. Kicentizik a lehetőségeiket, tömködik a lyukaikat, próbálják kezelni a nehézségeiket, és a valódi veszélyről igyekeznek nem tudomást venni. A szociológus szerint akkor lehetne tanítani az embereknek a saját felelősség vállalást, ha a lakhatás valóban alapjog lenne. „Ahhoz, hogy a megelőzésre lehessen koncentrálni, szükség lenne országos lakásfenntartási támogatásra, több bérlakásra, a hajléktalanellátás reformjára, a tömegszállások gyakorlatának átalakítására, és ami talán a legfontosabb: muszáj volna betiltani az elhelyezés nélküli kilakoltatásokat!”

Esélyük sincs

Vidéken, leginkább a falvakban annyival könnyebb a helyzet, hogy a családi háló zömében fölfogja a szociális hálón át a hajléktalanság felé hulló embereket – véli Pap Zsófia. „Az igazi probléma a városokat érinti, ahol a különféle segélyszervezetek is csak ideig-óráig tudják átmeneti szállásaikon tartani az otthontalanná váló családokat. Akiknek végképp nincs hová menniük, azokat külön-külön próbálja – ha próbálja – elhelyezni a rendszer, elsőként a gyereket kiemelve a családból. Ahelyett, hogy megpróbálná együtt tartani őket, a gyereket állami gondozásba, a szülőt pedig átmeneti szállásokra, hajléktalanságba kényszeríti.”

Egy Miskolc melletti kisvárosban élő, négytagú család most is épp azt várja, hogy április 30-a után milyen lehetőségeik nyílnak a további együttlétre, úgy egyáltalán, a létezésre. Hitelbe buktak bele ők is – az anya és a két kiskorú már egy közeli átmeneti otthonban vannak, ám az apa nem hajlandó elhagyni a lakást. „Akár az életem árán is megvédem az otthonunkat”, mondja, ám ennél többet nem nyilatkozik és a neve elhallgatását is kéri. Fél, hogyha kiderül, hogy mesélt a sajtónak, a családját kiteszik a menhelyről. Ezért nem írhatjuk le a kisváros nevét sem, ahol telefonon megkerestük a környék végrehajtási ügyeivel foglalkozó független végrehajtót. Meg szerettük volna kérdezni tőle, hány ilyen és ehhez hasonló eset várható a környékbeli kisvárosokban a kilakoltatási moratórium végével, ám ő nemhogy nem volt hajlandó válaszolni a kérdésünkre, de keresetlen szavakkal még melegebb égtáj felé is tanácsolt bennünket (már ha ő volt, és nem valaki más vette fel a telefont, mert bemutatkozni sem volt hajlandó).

A Borsod megyei Perén Rudiék is küzdenek, immáron négy éve. Saját tulajdonú házban élnek, nincs se hitelük, se köztartozásuk, viszont az elmúlt években annyira lepusztult a házuk, hogy a katasztrófavédelem életveszélyessé, azaz lakhatatlanná nyilvánította. Május 31-ig kaptak haladékot, hogy renoválják vagy hagyják el az otthonukat, de mivel a havi kötelezőket is alig tudják kigazdálkodni, egymagukban esélyük sincs rá, hogy kimásszanak a slamasztikából. Négy éve, amikor a düledező ház miatt először került veszélybe a lakhatásuk, Rudi purhabbal kifújta a hatalmas, karszélességű repedéseket a ház külső falán – ez akkor még elégnek bizonyult, viszont ma már sokkal komolyabb a baj: félő, hogy szó szerint rájuk omlik az épület. Naponta jár az önkormányzathoz, hogy valamiféle segítséget kicsikarjon – nincs hová menniük, hét embert különben sem fogadnak be olyan könnyen, ráadásul az egyik unoka újszülött.

Bár a perei polgármester felajánlotta, hogy a felújítási költségek felét utólag megtéríti, Csiklyáék ezzel nem sokra mennek: nincs miből belefogni a felújításba, és május 31-gyel így is, úgy is költözniük kell. Vagyis kellene. Merthogy ügyükben az eljárásrend még nem tart ott, hogy erőszakkal toloncolják ki őket az otthonukból, tudtuk meg Dojcsák Dávid címzetes tűzoltó századostól, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Katasztrófavédelmi Igazgatóság sajtószóvivőjétől. Az írásban elküldött hivatalos nyilatkozat szerint dokumentálták az épületkárokat, felhívták az ott élők figyelmét a fennálló veszélyekre, de a lakók egyelőre saját belátásuk szerint hozzátartozókhoz, rokonokhoz, ismerősökhöz távozhatnak. A szóvivő szerint az ideiglenes elhelyezésben, lehetőségeihez mérten az önkormányzat is segíthet, de persze kötelezni semmire nem kötelezhető. A polgármester a költségmegosztás mellett egy ki tudja, mikor induló szociális bérlakásprogram mézesmadzagját is húzkodja az orruk előtt, de jelenleg mindkettő nesze semmi, fogd meg jól kategória, és csak arra szolgál, hogy elcsitítsa az egyre kétségbeesettebb hangokat.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!