Állóháború a kultúrában – interjú Gulyás Gáborral

– Úgy tűnik, nálunk kultúrából is minimum kettő van. Egy jobb- és egy baloldali.

– A kultúra természeténél fogva sokszínű, a rendkívül gazdag magyar kultúra is az. A hozzá kapcsolódó viszonyulásban ugyanazok vagy legalábbis nagyon hasonló törésvonalak figyelhetők meg, mint amelyek a társadalom más területein – döntően egzisztenciális és világnézeti alapúak. Ezek nem feltétlenül csak értékrendbeli különbségekre vezethetők vissza, annak ellenére, hogy szinte mindig ilyesmire szokás hivatkozni – már amikor hivatkoznak valamire, a dogmatikusan képviselt meggyőződések esetében ugyanis nem szokás érvelni. Magyarországnak sokrétű és sokféle kultúrája van, de egyetlen kulturális elitje, amely politikai szempontból természetesen nem homogén. Ha tetszik, ezt nevezhetjük megosztottságnak is, amit én önmagában nem gondolok annyira rettenetesnek.

– Mitől nem rettenetes?

– Mert sokkal kevésbé fontos, mint például a művészeti teljesítmény. Diktatúrák idején persze egészen más a helyzet: nem véletlen, hogy a kádárizmusban, ahol a passzív ellenállás meghatározó közege a kultúra lett, nem volt ilyen megosztottság: békésen kártyázott együtt például Konrád György és Csurka István. Amikor viszont a politikai berendezkedés valamiféle kiegyezésen alapul – az én értelmezésemben ez történt 1867-ben, 1920-ban és 1989-ben is –, az kifejezetten kedvez annak, hogy a szellemi életben lövészárkok jöjjenek létre. A kultúrharc egy rettenetes állóháború, amely nemcsak a kultúrában okoz károkat. Mindazonáltal jól látszik, hogy számos művész szívesebben foglalatoskodik ezzel, mint az alkotással. De az is látszik, hogy mindeközben jelentős teljesítmények születnek például a művészetben. Én a magam részéről a MODEM-ben és a Műcsarnokban is ezek bemutatására törekedtem, törekszem. Egy nemzeti kulturális intézmény nem vehet részt a kultúrharcban, mert nem engedheti meg magának, hogy csak az egyik vagy a másik oldalt reprezentálja.

– De a politika mégis újra és újra benyomul a múzeumokba. Az ön által irányított intézményekbe is…

– Ezt nem tudom megerősíteni. Hála istennek soha nem fordult elő, hogy egy politikus megmondja, kinek a munkáit állítsam ki. A kultúrpolitikának az a dolga, hogy saját elvei szerint szervezze az állami intézményrendszert, de az intézmények autonómiájába értelemszerűen nem szólhat bele. Kétségtelen, hogy vannak olyan szereplői a magyar kultúrának, akik egyfajta kurzusművészetben érdekeltek, s mindig akadnak alkotók, akik szívesen lennének kurzusművészek – valószínűleg nem is értik, miért nem használja ezt ki a kultúrpolitika… Ez szintén a már emlegetett kultúrharcot erősíti, amelyben én igyekszem nem részt venni.

– Nem tűnik ebben sikeresnek. A Műcsarnok éléről történt lemondásával belekeveredett, és ha nem mondott volna le, akkor is „besorolták” volna.

– A döntésemnek nem volt politikai motivációja. Egy program megvalósításáért jöttem a Műcsarnokba, s amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudom végigcsinálni, akkor nem vállalhattam tovább.

– Ön szerint mi lehet az állam szerepe a kulturális életben?

– Mindenekelőtt a magaskultúra támogatása.

– És ki dönti el, hogy mi a magaskultúra?

– Nem ki, hanem mi: a közmegegyezés. A Fásy Mulató például a tömegkultúrához tartozik, az Operaház, vagy a Műcsarnok pedig a magaskultúrához. Ezek működtetése állami feladat.

– Kapott is a Műcsarnok tavaly 279 millió forint állami támogatást. Mire elég ez?

– A Műcsarnok közhasznúsági szerződésében az állam azt vállalja, hogy biztosítja az épületek (az Ernst Múzeum és Műcsarnok) működtetését, fenntartását, a rezsi- és bérköltségeket, valamint a szakmai program finanszírozását. Az elmúlt évben a támogatásból szakmai programra már nem jutott. Emiatt a bevételeket kellett növelni, amit meg is tettünk. A gazdasági válság miatt most mindenhol nehéz a helyzet, de már középtávon sem tartható fenn, hogy a kiemelt nemzeti művészeti intézményeknek tovább csökkenjen az állami támogatása. Fontos, hogy világos, átlátható rendszer alapján finanszírozza az állam az intézményeket. Ennek akár az is része lehet, hogy megszabják: a Szépművészeti, a Ludwig és a Műcsarnok között milyen legyen a szerepmegosztás. Mindez értelemszerűen nem érintheti a belső ügyeket.

– Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) némiképp másként gondolja…

– Igen, erről tudok, s máshol azt is kifejtettem részletesen, hogy miért nem értek vele egyet. Annyit hozzátennék most: az elnök úr nem az államot képviseli, s úgy látom, hogy az általa vezetett szervezet tagsága sem egységes ebben a kérdésben. Az talán jogi szempontból sem problémamentes, ha egy felelős vezető döntéseit másvalaki módosíthatja, mégpedig úgy, hogy a felelősség az intézményvezetőé marad. Ilyen nincs.

– És ha mégis van? Akkor mi lesz a Műcsarnokkal például?

– A Műcsarnok idei szakmai programja az eredeti tervek szerint valósul meg. A mostanában oly népszerű pátosszal szólva: a Műcsarnok egyelőre nem veszett el.

– És Ön?

– Köszönöm szépen, voltam már jobban is, de – Mark Twain klasszikus mondását idézve – „a halálomról szóló hírek erősen túlzóak”. A helyzet roppant egyszerű: ha az MMA beleszólhat a Műcsarnok szakmai munkájába, az részemről semmilyen formában nem vállalható, amennyiben az úgynevezett egyetértési jogot mégsem kapnák meg, akkor értelemszerűen maradnék a Műcsarnok élén.

Gulyás Gáborral – hol máshol? – a Műcsarnokban beszélgettünk, ott, ahol jelenleg az igencsak sikeres kiállítás látható Bukta Imre műveiből, Másik Magyarország címmel. Aztán egyszer csak betoppant a művész maga, Bukta Imre, belerángattuk hát őt is a beszélgetésbe.

– Milyen az egyik Magyarország, ha ez a másik?

– A kiállítás címét – Másik Magyarország – Gulyás Gábor kurátor adta, s arra utal, hogy ez az én Magyarországom, a sokak által nem ismert, vidéki Magyarország, amely meghaladja a politikai szekértáborok állandó viaskodását. Nálunk a mindennapi betevővel és a csekkek befizetésével vannak elfoglalva az emberek. Bár igaz, Mezőszemerén a temetőben jött oda hozzám egy néni, hogy látta a kiállítást és nagyon tetszett neki, holott az én kis falumban sokan azt sem tudják, a Műcsarnokot eszik vagy isszák.

– A házas installációban az ablakokon kitekintő szereplők a faluban élő emberek.

– Szidónia néni a harangozó, Feri a roma fiú, állandó segítségem, a volt jegyző pedig az „újgazdag” szerep megformálója, a bejáratnál pedig az öcsém látható. De egyébként bárki lehetne a figurák megtestesítője. Ezt az installációt a roma gyilkosságok is ihlették, az ablakokon jól látszódnak és hallatszódnak a lövések. Valamint a mindenütt kitapintható félelem.

– Miért lépett ki december közepén a Magyar Művészeti Akadémiából?

– A kiállításommal belecsöppentem egy immár országos botrányba. Én nem ilyen közegben élek. Intermédiás művész vagyok, ne kényszerítsenek arra, hogy állást foglaljak politikailag, és hogy világgá ordítsam: de emberek, én csak alkotni szeretnék! Olyan megosztottság van a képzőművészek között, mint ha politikusok lennének.

– Van megoldás?

– Nem tudom. Bizonytalanság van, rossz íze van mindennek. A vizuális kultúra vidéken teljesen megszűnt. Nincs rá pénz, és már nincs, aki megteremtse az igényt. Marad a vibráló doboz, amelyben vér van, szép nők, meg szép férfiak. Nincsenek kultúrházak, közösségek. Tizenöt éve költöztem vissza Mezőszemerére, akkor felajánlottam a polgármesternek a segítségemet, azért, hogy a dermedtségből felrázzam a falut. Sajnos kudarcot vallottam, nem sikerült. Mindent a provinciális gondolkodás, a mutyizás és a pitiáner tolvajlás ural.

– De a kiállítása óriási siker…

– Hetente jövök, megnézem, találkozom emberekkel, ez jó érzés. A kiállítás szomorú, de remény és empátia is van benne. A tökföldes videoinstalláció, ami egyszerűen csak a „Tájkép” címet viseli, mindig változik: bomlani kezdenek az organikus anyagok, már szaga is van. Maga az élet.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!