Fókuszban a tanárok mozgalma: Álljon meg a tanmenet?

Oktatási tiltakozásként fogant és izmosodott meg, március 15-re rendszerellenes mozgalommá nőtte ki magát. Hogy ebben a formában élet- és fejlődőképes lesz-e a Tanítanék Mozgalom, az egyelőre kérdéses. A protestálás erejét épp az adta, hogy az elégedetlenséget szakmai keretek között tartotta, ez eredményezte, hogy a Fidesz-szimpatizánsok 65 százaléka egyetértett céljaival, illetve emiatt működött vele együtt (és bocsátotta rendelkezésére szellemi és fizikai infrastruktúráját) a több tízezer tagot számláló Pedagógusok Szakszervezete (PSZ).

A nemzeti ünnepen, a Kossuth téren azonban a Tanítanék Mozgalom kilépett a szakmai keretből, elindult a politika felé, és ez az új helyzet nehezen írható le egy ár/ érték-arány képlettel, ugyanis túl sok az ismeretlen. Nem tudni, hogy a nettó kormányellenesség mennyire rettenti el az amúgy egyetértő Fidesz-szavazókat. Nem tudni, a szakszervezetek mennyire távolodnak el a mozgalomtól (példának okáért a PSZ-nek kényesen ügyelnie kell vegyes pártpreferenciájú tagságára). Nem tudni, miképp maradhat életképes egy civil mozgalom szervezeti háttér nélkül. Nem tudni azt sem, hogy az esetlegesen elpártoló kormánypárti támogatókat lehet-e pótolni a bizonytalanokkal – hiszen őket nem sikerült az ellenzéknek megmozdítania. És még az sem dőlt el, hogy a hatalom dölyfös beszólásai, esetleges megfélemlítési akciói milyen reakciókat váltanak ki.

Kiülte a civileket

Első blikkre, úgy tűnt, Orbán kommunikációs bakot lőtt, amikor csak annyit reagált Pukli István ultimátumára, hogy szerinte az tréfa (az igazgató azt ígérte, ha a miniszterelnök nem kér bocsánatot március 23-ig, akkor március 30-án egyórás tanításbeszüntetés lesz – nem sztrájkként, polgári engedetlenségként). Négy éve egy ilyen hányaveti mondatból még komoly társadalmi purparlé kerekedett, igaz, csak ideig-óráig.

Emlékeztetőül: 2012-ben Orbán ugyan fogadta a nyugdíjkedvezményeik csonkolása miatt sztrájkkal és demonstrációval fenyegető rendőrök, katonák, tűzoltók szakszervezeti vezetőit, de kéréseikre csak annyit reagált: továbbítja azokat bohócügyi államtitkárának.

A miniszterelnök pökhendisége okán több mint húszezres tüntetés szerveződött, a Szolidaritás politikai párttá erősödött (és a végén még egy képviselőt is bejuttatott a parlamentbe). Vagyis az akkori demonstrálókkal épp az történt, ami most készülődik: szakmai érdekvédelemből politikai tiltakozássá fajult. Új terepre léptek tehát, oda ahol Orbán mindenkinél otthonosabban mozog. A miniszterelnök pedig saját terepén meg is tette, ami tőle várható: beindította a fideszes karaktergyilkos-gépzetet, többé nem elegyedett szóba semmilyen elégedetlen társadalmi csoporttal, inkább megosztotta és leszalámizta őket. Ennek jegyében csendben megemelte a rendőrök és a katonák illetményét, továbbá kivételezett részlegeket (például a rendvédelmen belül a TEK) hozott létre. Szervezett bázis hiányában pedig a Szolidaritás elhervadt.

Hasonló sorsra jutottak az internetadó elleni tiltakozásból kinőtt civil mozgalmak, amelyeket belső ellentéteik, a karizmatikus vezető hiánya éppúgy az érdektelenség felé lökött, mint az, hogy párt- és politikaellenességük miatt nem épülhetett fel szervezeti hátterük, így fokozatosan távolodtak el a messiásvárásra hajlamos, rendszer-ellenzékiséget, vagyis valódi politikai erőt igénylő tömegektől. Orbán tehát eddig különösebb megrázkódtatás nélkül „kiülte” a civil elégedetlenséget azzal, hogy gyakorlatilag nem vett tudomást róla. Helytálló hát a felvetés: mitől is lehet más, ígéretesebb a Tanítanék Mozgalom?

Gyere csak a mi utcánkba!

A látszat szerint semmivel, a Fidesz nem változtatott kommunikációs rutinján: a nagyágyúk (Lázár János, a Miniszterelnökség vezetője, Németh Szilárd rezsibiztos és így tovább) rendületlenül ismétlik: a kormány és feje nem kér bocsánatot, nem tárgyal balhézó tanárokkal, akik a gyerekek hátán akarnak helyzetbe kerülni. Ám a színfalak mögött most a korábbinál valamivel nagyobb ijedtség mutatkozik a Fideszben. Ezért a szokásos panelek most nemcsak a külső nyilvánosságnak szólnak, de a belsőnek is. A rezsimellenesség hangsúlyozásával a kormány többek között a párton belüli elégedetlenséget (ami az oktatás valóban tragikus helyzete, illetve az utóbbi hetek népszerűségvesztése miatt fortyog) próbálja lefojtani.

Az elégedetlenség egyik velejárója, hogy egyre többen fújnak, ha (még) nem is a miniszterelnökre, de már közvetlen környezetére, elsősorban is Habony Árpádra, mondván: megengedhetetlen, hogy ebben a helyzetben csak a migránstopikkal akarja kitakarni (egyre kevesebb sikerrel) a kormány a civil és ellenzéki témákat.
(Ráadásul, ha nem változik az EU stratégiája, akkor a körbekerítésezett Magyarországon érdemben nem lesz menekült, márpedig farkas nélkül hiteltelen farkast kiáltani…)

És bizony a Habonynak címzett bírálat valójában Orbán kritikája a Fidesz egyre nehezebb helyzete miatt.

Persze tagadhatatlanul könnyebb helyzetben lenne a Fidesz, ha a Tanítanék Mozgalmat és annak vezetőjévé előlépett Pukli Istvánt berángathatnák a pártpolitikai térbe, ahol saját, jól bevált eszközeikkel – karaktergyilkosság, a lakájmédia hadrendbe állítása, a szereplők ellenzékhez kapcsolása – gyűrnék le. Számos fideszes politikusnak rendíthetetlen meggyőződése egyébként, hogy Pukli Istvánt politikai szakértők, ellenzéki pártemberek készítették fel.

Nézik a partvonalról

Pedig az ellenzék számára legalább akkora dilemma, hogy hogyan viszonyuljon Puklihoz és a Tanítanék Mozgalomhoz, mint a kormánypártoknak. Az ellenzék egyelőre nem képes mit kezdeni a „tanársztrájkkal” (noha a követelések zömével egyetért). A szocialisták egyes információk szerint próbáltak tapogatózni, de a végül a felek nem jutottak dűlőre egymással (ahogy a többi balos formációval sem). Úgyhogy az oppozíció csak reméli, előbb-utóbb profitálhat a protesthangulatból, még ha kénytelen is szembesülni a ténnyel: jó ideje már az ellenzéki pártoktól teljesen függetlenül szerveződik az elégedetlenek tömege.

A tapintható protesthangulatnak már vannak következményei az ellenzéken belül, de egyelőre csak a belő mozgolódások terén: sorra lépnek elő eddigi rejtekükből az MSZP-s elnökjelöltek. Az áttételes hatásoknál (értsd: némi szavazattöbblet) sokkal fontosabb, hogy az ellenzék képes-e levonni a tanulságot a tiltakozásból, annak is az első szakaszából, amikor egy szakmai reformra fókuszált. Az üzenet ugyanis az, hogy jelentős szakmai ügyekben igenis lehet tömeget, társadalmi többséget toborozni.

Azaz érdemes elgondolkodni rajta, hogy az ellenzéki formációk ne úgynevezett „issue party”-ként (ügypártként) működjenek-e a jövőben. Ennek lényege, hogy a pártok nem politikai ideológiákat próbálnak eladni, hanem adott témákra koncentrálnak. Erre persze inkább a kisebb pártoknak lehet esélyük, az MSZP-nek és Gyurcsány Ferenc Demokratikus Koalíciójának ez aligha pálya.

Nem lesznek ügypártok

De szkeptikusak a kisebbek is. „Egy üggyel nem lehet a Fideszt legyőzni, de az issue-mozgalmak jót tesznek a közéletnek. Új ötletekre, új emberekre mindig szükség van, ezekből lehet építkezni. Az egészségügy is egy issue, amely köré új szervezetek, civilek csoportosulnak, de ilyen Gémesi György kezdeményezése is a közművek államosításáról” – vélekedik Szigetvári Viktor. Az Együtt elnöke szerint az már egy politikai eredmény, hogy az oktatásügyben Pokorni Zoltántól a szakszervezeteken át az ellenzéki pártokig és a civilekig egyetértés van abban, hogy súlyos károkozás zajlik és az oktatás így nem mehet tovább. Tény, kívülről úgy tűnhet, az Együtt is egy témára, a korrupció- és a demagógiaellenességre épít, „ám – figyelmeztet Szigetvári – minden fontos karakterjegyét a józan politikai hangnem vezérli, legyen szó oktatásról, egészségügyről, médiáról, menekültügyről vagy Európáról”.

Székely Sándor, a Szolidaritás Mozgalom elnöke úgy véli, Magyarországon kevésbé divat issue-pártként működni, nálunk egy politikai pártnak illik minden témához érteni és mindenhez hozzászólni. Pont ez a párttá válás egyik ismérve is: nem elég csupán egy-két témát zászlóra tűzni, ideológiával, markáns véleményekkel kell rendelkezni. Hiszen országot irányítani sem lehet csupán egy-két téma mentén. Ezek híján maximum 1-2 százalékos támogatottságot lehet elérni. Abban Szigetvári és Székely is egyetért, hogy issue-k mentén ugyan lehet pártot szervezni, de hatalomra kerülni nem feltétlenül.

Viszont az is biztos, hogy a civil mozgalmak pártok nélkül nem hatékonyak – szinte kizárólag e formációk tarthatják életben a politikai-kommunikációs térben a különböző témákat, hiszen törvényjavaslatok, parlamenti felszólalások nélkül nincs semmilyen előrelépés, illetve elveszik a médiafigyelem is. Nem véletlen, hogy a korábban feltűnő civil mozgalmak csúcspontja egy tömegtüntetés volt, és onnan csak lefelé vezetett út ezidáig. Pukli István március 15-én legalább kijelölte a tüntetés utáni időszak irányát, ultimátumot adott a miniszterelnöknek és egyórás sztrájkot jelentett be március 30-ra, és ezzel nem kis kockázatot vállalt. Mert miközben a kockázatvállalás képessége kétségtelen politikai erény, ha a sztrájk nem lesz kellően kiterjedt, erodálódik a mozgalom legitimációja.

Nem véletlen, hogy a kabinet feszíti a húrt – a kormány biztos benne, hogy helyi emberein keresztül a tanárok 70-80 százalékát „meg tudja fogni”.

Mi tüntetésünk, ő tüntetésük

Persze – mintegy 40 százaléknyi bizonytalannal, azaz 3,2 millió kiábrándult szavazóval és az általános politikus- és politikaellenes közhangulatra figyelemmel érthető, hogy a protestálók óvakodnak a pártokkal kooperálni. Ám akad egy másik lehetőség is az elengedhetetlen szervezeti háttér biztosítására: a szakszervezeti szféra.

Ami egyrészt lehetne híd/közvetítő világ a civilek és a politika között, hiszen úgy artikulálhatná és csatornázhatná be az elképzeléseket, hogy a „polgári kezdeményezésre” nem fröccsen politikai sár.

Másrészt a szakszervezetek összeépíthetnék a különböző területek elégedetlenségét (például ha az egészségügy legnagyobb szakszervezete nem a kormánypárthoz hajlana, akkor rácsatlakozhatna az oktatási nekikeseredésre) – így valósítható meg egységes, érdemi zsarolópotenciált biztosító országos sztrájk. Csakhogy a szakszervezeti struktúra szinte megbénítja az érdekvédelmet: a konföderációk, az ágazati és a helyi szervezetek huzakodnak egymással (lásd keretes írásunkat).

Ráadásul miután Pukliék elléptek az oktatás érdekvédőitől, a terület szakszervezetei is „követő üzemmódban vannak”. „Nem tudtunk semmit, nem volt egyeztetés a szakszervezetek és a civilek között” – mondja Galló Istvánné. A PSZ elnöke hangsúlyozza, a március 15-i tüntetést civilek szervezték, ellentétben a korábbi, a közbeszédben „esernyős tüntetésként” nevezett februári megmozdulással.

Azt a demonstrációt a sztrájkbizottság hirdette meg, illetve a PSZ szervezte és fizette a tagdíjakból. „Az egy szakszervezeti tüntetés volt, ahol az összes ágazati szervezetet megszólítottuk, hogy fejezzék ki szolidaritásukat. Sokan csatlakoztak, még a versenyszférából is, ami megmutatta, hogy a szakszervezetek között még is csak van szolidaritás. Most március 15-én a szervező civilek mindössze azt kérték a PSZ-től, hogy mozgósítsuk a tagjainkat. Ezt meg is tettük, jóllehet főleg budapesti és Pest megyei kollégákat tudtuk mozgósítani, mert a korábbi megmozdulás elvitte a pénzünket, így nem jutott már a vidéki tanárok buszoztatására” – meséli Gallóné.

Minden szóért meg kell küzdeni

Úgy véli, a szakszervezeteknek és a civileknek közösek a céljai, de eszköztáruk különböző. Azt Gallóné elképzelhetőnek tartja, hogy a Pukli-féle polgári engedetlenségi felhívás válasz lehet az elhúzódó, sokak szerint reménytelennek tűnő sztrájkbizottsági tárgyalásra.

Hangsúlyozza azonban, hogy a sztrájkbizottság sem mondott le a munkabeszüntetésről, ha a tárgyalások megakadnak. „A sztrájk szervezésénél a szakszervezeteknek nagyon kell ügyelniük arra, hogy a jogszabályi előírásoknak megfeleljenek. Ha valamit nem törvényesen csinálunk, annak komoly jogkövetkezménye lehet. Szakszervezet nem szólíthat fel polgári engedetlenségre” – magyarázza Galló Istvánné. A PSZ elnöke hozzáteszi: azt érzi, borzasztóan nagyok az elvárások, amik a sztrájkbizottsági tárgyalásokra nehezednek, hiszen az egyetlen szereplő a sztrájkbizottság, amely hivatalosan tárgyal a kormánnyal. „Mivel minden szóért meg kell küzdeniük, az ígéreteket nem fogadjuk el, nekünk olyan kormányzati vállalás kell, amely számon kérhető, ezért nehézkesnek tűnhet az egyeztetés folyamata a kívülállóknak. Az emberek viszont türelmetlenek” – összegzi.

Pukli István a tüntetésen bocsánatkérésre szólította fel a miniszterelnököt.

Galló Istvánné arra a kérdésre, hogy ez megoszthatja-e a tiltakozókat azt mondja, hogy ez már megtörtént. „A hozzánk érkező reakciókból azt látjuk, hogy sokan üdvözlik ezt a felszólítást. Azt érzik, végre kimondta valaki azt, amit már régóta éreznek. Ugyanakkor olyan visszajelzés is érkezett, hogy megrémítette ez a felszólítás a kollégákat. Nem tudjuk, hogy a kétféle reakció milyen arányban jellemzi a jelenlegi oktatási rendszer ellen tiltakozó pedagógusokat.”

Nem szeretik a polgári elégedetlenséget

„A Kossuth tér februárban és márciusban is olyan tömeget látott, hogy a kormánynak el kell gondolkodnia azon, vajon jó irányba halad-e a közoktatás. Mi régóta gondoljuk, hogy nem, és most megerősítést kaptunk. A választópolgárok nagy része is elkötelezett a változtatások mellett, ahogy az kiderült a Medián kutatásából is, ami szerint a társadalom háromnegyede támogatja céljainkat” – mondja Mendrey László.

A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének (PDSZ) elnöke szerint erre a tömegre a miniszterelnök, nem mondhatja, hogy vicces. „Ez megengedhetetlen hozzáállás. Ő az ország miniszterelnöke, nem mi vagyunk az ő országa” – szögezi le Mendrey.

A bocsánatkérésre történő felszólításról úgy véli, az egy retorikai fogás volt, nem szó szerint értendő. „A kormánynak azt kellene belátnia, hogy lenne miről beszélnünk. Nem szabadna ragaszkodnia az általa kreált kerekasztalhoz, ahol a barátaival egyeztet” – fogalmaz. Mendrey László szerint, amíg a Palkovics-féle kerekasztalon tabutémának számít a tankönyvpiac visszaállítása, a KLIK megszüntetésének lehetősége, és az egész központosított rendszer, addig az ott folyó tárgyalások nem hozhatnak érdemi változást, ezért ott nincs értelme tárgyalni. A sztrájk felszólításról úgy véli, az nem csak a pedagógusoknak szólt, hanem mindenkinek, aki azt érzi, a közoktatás válsága róla is szól. Galló Istvánnéhoz hasonlóan Mendrey László is úgy véli, a polgári engedetlenség veszélyes eszköz, tudatosan sérti a jogot, aki él vele, ennek pedig következményei lehetnek.

„Mi a legálisan megszervezett sztrájkot tudjuk támogatni, és ezt meg is tudjuk szervezni március 30-ra. Számos más szakszervezettől kaptunk visszajelzést, hogy szolidaritást vállalnak velünk és ők is sztrájkot hirdethetnek” – hangsúlyozza Mendrey László.

Ugrás a sötétbe

Azaz a jelek szerint kettévált az oktatási tiltakozás: a PSZ továbbra is szakmai ügyekre koncentrál, a Tanítanék Mozgalom a rendszerellenzékiségre fókuszál, a PDSZ pedig a kettő között keresi a helyét – megnyilatkozásait tekintve azonban inkább Pukliékhoz áll közel. És hiba lenne a megosztottságot automatikusan Orbán szalámitechnikájának rovására írni – a kormány azzal „hozta mozgásba” a Tanítanék Mozgalmat, hogy nem tett semmilyen „társadalmi lépést”, kizárólag a sokat bírált kerekasztalnál volt hajlandó tárgyalni.

Pukliék pedig – nyilván támogatóik lelkesedésének és akcióképességének fenntartása érdekében – „ugrottak egyet a sötétbe”. Csak azt nem tudni, hova emelik a tétet. Mi van, ha a miniszterelnök továbbra is csak kineveti a demonstrálókat? Mi van, ha mégis bocsánatot kér? Mi van, ha a tanárok – épp azért, hogy védjék diákjaikat – nem vesznek részt a polgári engedetlenségben? Mi van, ha a tanárok nagyobb része eleve nem támogatja a munkabeszüntetést? (És miért március 30-ra szervezték a sztrájkot, amikor számos intézményben tart még a tavaszi szünet?) Ez már egy másik terep, a politikáé, ahol mások a szabályok is. A helyzet úgy áll, ha a „rendszerellenes nekibuzdulás” bukik, az oktatás ügye is padlót foghat – de ha képes kitermelni magából erőt, vezető(ke)t, szervezeti hátteret, akkor alapjaiban rengetheti meg Orbán Viktor rendszerét.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!