Amerikában tudják, hogy van

1986 nyarán disszidáltam Hollandiába, két évig éltem ott, egyetemre jártam a holland nyelvet tanulni, közben felvettek a színházi szakra is, ám mindez kevésnek bizonyult ahhoz, hogy menekültstátuszt kapjak, ezért aztán átmentem az óceán túloldalára. 1988. október 31-én, Halloween estéjén érkeztem meg New Yorkba, de be sem tudtam menni a városba, egyből vittek egy másik géphez, s reptettek rögtön St. Louisba, ahol szintén két évet töltöttem.

Hogy miért mentem ki? Hát például mivel állandóan rendőri zaklatásnak voltam kitéve 15 éves korom óta, mert 1973. március 15-én kint voltam egy tüntetésen, ahol elkaptak és bevittek. A  szüleimmel jó volt a viszonyom, barátaim is voltak, a színházat is szerettem, éppen tavasszal léptetett elő gyakorlatos színésznek Bálint András a Radnóti Színházban, de augusztusban már Amszterdamból hívtam fel, hogy bocs, András, nem megyek haza… Hiányérzetem volt, amit azóta sem tudok megmagyarázni.

Amerikában megkaptam a politikai menekültstátuszt, ami az ingyenes oktatás lehetőségével járt, így St. Louisban angolul tanultam, miközben az egyik színházban díszletező lettem, majd szerepeket is kaptam. Kafka Josefine az énekesnő, avagy Az egerek népe című elbeszélésének átiratában hat egérszerepem is volt, a rendező pedig külön foglalkozott velem, hogy jól ejtsem ki az angol szavakat. Az Árulás című Pinter-darabban meg olasz pincért alakítottam, ott olaszosan kellett beszélnem. Közben átköltöztem San Franciscóba, de még így is évekig rendszeresen visszajártam, mert bár St. Louisnak nincs operaháza, évente operaszezont tartanak. Én pedig minden tavasszal az egyik barátomtól kölcsönkapott autóval lementem a városba, amit ismertem már, mint a tenyeremet, engem is ismertek, és szerettek is, ahogy én a munkámat. A lakást a színház biztosította arra a négy hónapra.

Utas és holdvilág

St. Louisnak nagyon komoly művészeti élete van, elsőre nem is gondolnád, de tele van színházzal, táncelőadásokkal, eszméletlen a jazzélete, a maga Harlemében, Észak-Saint Louisban bármelyik kocsmába bemész (már ha be mersz menni), akkor ott Miles Davis-szintű jazz szól.

Nagyon hamar megismerkedtem azokkal, akik azóta is a barátaim. Ők mondták, náluk egyetlen rádióadót érdemes hallgatni, és én hallgattam rájuk. Ezen az adón volt egy Poetry Beat című műsor, amit Michael Castro vezetett – aki azóta a társfordítóm. (Profi költő amúgy, Ginsberg titkára is volt a Naropa egyetemen egy ideig…) Ő tette közzé azt a felhívást, hogy akinek verse van, mondja fel kazettára, és küldje be, lejátsszák. Én még Hollandiában írtam az első verseimet, magyarul, a Csigabiga a jégent és a Hiába címűt, Amerikában már angolul írtam, már csak nyelvgyakorlás végett is… Egy tanárnőm kedvébe járva időközben lefordítottam Szerb Antal Utas és holdvilág című regényét is, ami a bibliám, Lénárd Sándor regényei mellett ezt a könyvet vittem csak magammal. Ahogy fordítottam, mindennap megkértem egyik-másik új barátomat, javítsa ki az adott szövegrészt, így vagy negyven lektora volt az elkészült regények. A  tanárnő persze el volt ájulva tőle, mikor elolvasta. Szóval beküldtem tíz verset Castrónak, jött is a telefon nemsokára, hogy ezek mennyire döbbenetes szürrealista képek, micsoda belső free jazzes ritmusa van a verseknek, menjek be a stúdióba. Némi gyakorlás után – iszonyú akcentusom volt akkortájt – fel is vettük öt versemet, ami le is jött a saját előadásomban a St. Louis-i rádióban. 1989-et írtunk ekkor.

Guggolásból

San Franciscóban főleg színészkedtem, de persze felolvasóestekre is eljárogattam. North Beach olasz negyedében ott ültem a Café Triesztben, ittam a krémes kávét, a Moretti sört, és nagyon élveztem az életet. Vasárnapi operaszeánszokra is jártam oda. Délután 3-kor leült a tulaj a zongorához, és „open operát” tartott, aki akart, énekelt, és mindenki tudott(!), jöttek és olaszul áriáztak.

továbbálltam, és 2002-ig New Yorkban éltem. Aztán hazajöttem. Három okból. Egyfelől az idős szüleimnek akkor már egészségügyi problémái támadtak, másfelől egy nő miatt, harmadsorban egy guggolás okán. Pontosabban, hogy nem tudtam a guggolásból felállni. ’96-tól ugyanis a Brooklyn Academy of Musicnak, a világ legnagyobb befogadó színházának voltam a díszletezője, és egyik nap, miután másodmagammal egy platform megemeléséhez leguggoltam, képtelen voltam felállni. Orvost hívtak, beinjekciózott, kiegyenesedtem, majd másnap felmondtam. Előttem egy srácnak a gatyája is ráment a gerincműtétjére, én azt nem akartam bevállalni. Persze, mire hazajöttem, a nő kirúgott. De nem baj, mert közben felépítettem Csepelen az agglegényházamat, ahová nyaranta meghívtam a barátaimat bulizni, 2-300 ember pörgött ott egyik nap délutánjától másnap délutánig – ott ismerkedtem meg a későbbi feleségemmel, Orsival.

Nem ciki

Michael Castróval most is együtt dolgozunk majd, ahogy tettük azt a Swimming in the Ground (Úszik a földben) című kortárs magyar költészeti antológia esetében – a balatonfüredi Magyar Fordítóházban most épp egy új összeállítást készítettem elő. Dennis Malony, maga is költő, egy buffalói kiadó vezetője kért föl a kortárs antológia szerkesztésére és fordítására. Ő korábban már adott ki József Attila-verseket, tehát ismerte a magyar költészetet, ám a kortársakat nem, egy budapesti jazzköltészeti est alkalmával csodálkozott ránk, amikor Mesterházi Mónikával léptünk föl, Dóra Attila pedig zenélt. Két hét múlva aláírtuk a szerződést, megbeszéltük, hogy 7 nő és 7 férfi költő fog szerepelni benne – ő csak azt kérte, hogy Tatár Sándor és Domokos Johanna, valamint az én verseim is legyenek benne. Utóbbi ellen etikai kifogásaim voltak, hogy talán szerkesztőként mégse, mennyire ciki már, de megnyugtatott, Amerikában ez nem számít, minden szerkesztő így tesz. Úgyhogy végül is 8-8 lesz az arány. Johannát pedig onnan ismerte, hogy az ő, mármint Dennis verseit egy bolgár költőnő fordította németre, akit viszont Johanna fordít magyarra egy hamarosan megjelenő kötet számára. Mindenki mást én választok, de korántsem a múltjuk vagy a nevük miatt, még csak az kéne, hanem a nekem megtetsző verseik miatt.

Talán furcsa, de Amerikában érdeklődnek a magyar versek iránt, 1-2 év alatt az 1000 példány simán elfogy. Itthon is lenne érdeklődés szerintem, ha a kiadók nem eleve elvetnék, mondván, nem térül meg, persze, hogy nem, ha nem is tesznek érte semmit, hogy eljussanak a kötetek az olvasókhoz.

Vegyítsük a kettőt

Nem tudom, mi miatt nem lett olyan átfogó sikere az általam meghonosított open reading rendezvényeknek, mint később a slamnek. New Yorkban ma is napi 20-25 open readinget tartanak. Egyfelől vannak olyan költők, akik viszik a havert, aki zenél, vagy maguk kongáznak, gitároznak, miközben mondják alá a verseiket. Másfelől vannak a jazzköltők, főleg feketék, akik egy 4-5 tagú zenekarral próbálnak a fellépéseik előtt. Magyarországon, úgy gondoltam, vegyítsük a kettőt. Az első jazzköltészeti estet a Műcsarnokban tartottuk 2000 márciusában: Kemény István, Fabó Kinga és én léptünk föl, Eichinger Tibor szextettjével. Később a Tisza trióval játszottunk évekig, de Barabás Lőrinccel, Grencsó Istvánnal, Ágoston Bélával és Lőrinszky Attilával is kooperáltunk. Egy csomó költő ezeken az esteken próbálta ki magát, a későbbi slam-költők közül is itt kezdték páran… Akik akkor még nem is tudták, mi az a slam, néha tőlem kérdezték, mivel én New Yorkban nyolc éven keresztül majd’ minden szerdán lenn voltam a Nuyorican Poets Caféban és slammeltem, szóval elég jól tudtam, miről van szó.

Marslakók füstjelei

Amikor egyszer visszamentem St. Louisba, egy helyi hölgy a híres magyar költő – ez volnék én – tiszteletére összehívta a város költőit egy vacsorára. Ott találkoztam Carter Revard oszadzs indián költővel, aki máskülönben az óangol irodalom professzora, s mivel soha korábban nem beszélt még magyarral, kíváncsi volt rám. Kétszer el is látogatott a meghívásomra Budapestre, felolvasott a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Amikor aztán másodjára búcsúzott tőlem, azt mondta: „nem csak én vagyok ám indián költő”, és már ki is libbent a reptéri ajtón. No, én meg rögtön írtam neki, hogy „ne vegye rossz néven, de küldje a füstjeleket”. A felhívására több mint ötven indián költő küldte el nekem a verseit, ma már kétszázzal állok kapcsolatban – így jött létre a Medvefelhő a város felett című antológia és Jim Northrup odzsibve (csipeva) indián (vietnami veterán) költő verseit és történeteit egybefogó Nagy Kis-madár kötet. Jimmel aztán a kötet megjelenését követően körbeutaztuk Magyarországot – jellemző módon a magyar költők nem nagyon érdeklődtek amerikai kollégájuk iránt, az egyetemi tanárok is úgy néztek ránk, mikor megjelentünk a könyvbemutatón-felolvasáson, mint a marslakókra…

Bölényhús foghegyről

Jim meghívott magához az észak-minnesotai Fond Du Lac rezervátumba. Nagyon bejött az indiánok hozzáállása, ahogy magasról tesznek rá, mint vélekednek róluk a fehérek. Én mindent tudok rólad, te viszont semmit rólam – ez az indiánok alapállása. Nézik a tv-t, amiben őket persze nem mutatják, a fehérek meg megmutatják magukat. Na, ők nem akarnak olyanná válni… Jim különleges eset, úgy élt a rezervátumban, ahogy az apja, a nagyapja (aki nem mellesleg az 1912-es olimpián atlétaként volt jelen), az ősapja (rizsaratás, juharfacsapolás), míg a legtöbb indián költő már a városokban él, egyetemen tanít, muzeológus stb.

Amikor megérkeztem hozzájuk, a reptéren fogadott a dakota feleségével, és indításként jól vérig sértett. Vettem a lapot, beszóltam neki én is. Na, erre elröhögték magukat, átmentem az első tesztjükön. Amikor aztán a szállásomról átmentem hozzájuk, a felesége levetette magát a kanapéra és valami golfműsort kezdett bámulni, foghegyről meg odavetette, nem készít reggelit, de kávé, az van. Erre én kipakoltam a hűtőjüket, és szó nélkül megreggeliztem. Később egy fekete indián nő felvilágosított, most már családtag vagyok, akármikor benyúlhatok a hűtőbe. Be is nyúltam, mert imádtam a szárított bölényhúst.

Te az övé

Nem tudom megmagyarázni a verseimet, csak azt, hogy keletkeztek… jegyzetelek, iszogatok, szivarozom, aztán tíz perc alatt megszületik akár három vers is. A már említett Hiába című is így öltött alakot, ültem egy amszterdami kábszeres kocsmában, megittam három kapucsínót, elszívtam három füves cigit, és megírtam – az egyik legjobb versemnek tartom azóta is. Abszolút ösztönköltőnek tartom magam, amire Magyarországon azt mondják, ilyen nincs, Amerikában viszont tudják, hogy van. A költők egy része elhatározásból ír, határidőre, én ilyet nem tudok… Ahogy válogatni és sorba rendezni sem őket, minden kötetemet egy nő állította össze, hol Cséve Anna, hol Rákai Orsolya, a végigtapintot pedig Lázár Júlia. Amikor megjelent A remete többes száma kötet, többen megjegyezték, olyan, mint egy regény, miért nem írok regényt? Azt válaszoltam: írjon a szerkesztőm!

Egy fekete költő mondta, de én is ezt vallom: ha már egy szó megtetszik egy versben, akkor már ott vagy, megvan a vers, a tied, és te az övé. Ha ezt követően újra elolvasod, összeáll a kép. A verseim elemzői, köteteim kritikusai mindig próbálják megfejteni a költeményeimet, mint valami rejtvényt. De nem találják a megoldást, mert – jönnek rá maguk is – nincs mit találni, nincs rejtvény. Ez egy teljesen önálló költészeti stílus, aminek az olvasó „megadja magát”. Nem hasonlít senki máséhoz – mondják –, és erre nagyon büszke vagyok.

FOTÓ: DRASKOVICS ÁDÁM

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!