Ami marad, az a harag! - Koccint a magyar

Negál. Előfordul, hogy az orvos ezt a szót írja a papírra, miután arról kérdezte a beteget, szokott-e alkoholt inni, és mennyit. Olyan beteg pedig nem sok van – igaz, akad –, aki rávágja: alkoholista vagyok. Az olyan válaszok után pedig, hogy „szoktam, de csak módjával”, „megiszom a magamét”, „néha, egy-egy pohárkával”, „csak ha ünnep van”, „hirtelenjében nem is tudom”, érthető, ha az orvos azt írja a papírra: tagad. Merthogy ezt jelenti a negál. Pedig lehet, hogy az „alkalmanként”, a „néha” és a „ritkán” valóban nem sok. Amúgy pedig ember legyen a talpán, aki grammra, deciliterre, literre bontva tartja számon, mennyi alkoholt ivott az elmúlt héten, hónapban, évben.

A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai szerint a magyar ember 2014-ben csak sörből (átlagosan) 66,7 liter sört gurított le; a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) 2012-es adatai szerint töményből fejenként 11,1 litert, ám az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 2014-es jelentéséből már az derül ki, hogy a 15 évesnél idősebb magyarok évente már 14 liter tömény elfogyasztásánál tartanak. A Ghost in the Data internetes oldal kimutatása szerint borból évente 27,5 litert iszik a magyar.

Az adatok azért is érdekesek, mert azok, aki behatóan ismerik a magyarországi alkoholhelyzetet, tudják, hogy a tízmilliós országban nincs olyan ember, akit ne érintene az alkoholizmus. Vagy azért, mert alkoholista. Vagy azért, mert tagadja, hogy az volna. Vagy azért, mert már találkozott olyannal (rokon, ismerős, munkatárs, idegen), aki alkoholista vagy tagadja azt. Miközben a KSH kutatásából (2014) az derül ki, hogy a magyarok egyharmada azt vallja magáról, egyáltalán nem is iszik alkoholos italokat – a nők 40 százaléka vallja magát absztinensnek, a férfiak 18 százaléka.

A magyar nők közül mindössze 1,4 százalék mondta azt, hogy nagyivó (a fokozatokat lásd keretes írásunkban – a szerk.), a férfiaknál 9,9 százalék ez az arány.


Alkoholizmusban nincsen bezzeg

Nem biztos, hogy mindenki tisztában van azzal, az alkohol méreg. Sejtpusztító, kémiai anyag. A máj egy bizonyos mennyiség fölött nem is tudja lebontani. Ezért rúg be az ember, ha sokat iszik. De ivás közben senki nem arra gondol, hogy a szesz, amit beönt a szervezetébe, kihat a központi idegrendszerre, az izomzatra, a szívre, a vesén át az agyig. Mindenre. Demetrovics Zsolt addiktológus meggyőződése az, hogy ha az ember csak holnap találná fel az alkoholt – vagyis a módozatot, ahogyan gyümölcsből, gabonából, bármiből alkoholos italokat gyárt –, azonnal a legszigorúbb tiltólistára tenné azt. Mert az alkohol kemény drog. Csak éppen – szemben a kábítószerekkel – az alkoholfogyasztás kulturálisan beágyazódott a társadalmakba az emberiség történetének évezredei alatt. És az sem biztos, hogy tiltani kellene – elég volna azt is tudni róla, hogy életveszélyes.

A büntetéssel amúgy is gondban lenne mindenki, hiszen egyetlen betegséget sem lehet jogszabállyal gyógyítani. Demetrovics Zsolt amúgy nem szeret nagy szavakat mondani akkor, amikor a magyarországi alkoholizmus helyzetéről kérdezik. A lényeget egyszerűen és tömören foglalja össze: aggasztó. Az egyének szintjén, és népegészségügyi szempontból is. Merthogy az alkoholizmus helyzete – amellett, hogy kritikus – veszélyt és kockázatot hordoz magában. Veszélyes, mert évtizedekre visszamenőleg nyomát sem látni annak, hogy ezt a problémát valóban észlelné a magyar társadalom; és kockázatos, mert az állam az elmúlt években és évtizedekben keveset tett azért, hogy a helyzet javuljon – akár a megelőzés, akár a tennivalók tekintetében.

De az alkoholizmus nem az a terület, amelyre azt lehetne mondani, hogy bezzeg a rendszerváltás előtt… Ez ugyanis már 1990 előtt is problémát jelentett Magyarországon.

Vagyis a helyzet kormányoktól, nép- és köztársaságoktól függetlenül tragikus.

Demetrovics Zsolt azt hangsúlyozza, hogy a területnek nincs megfelelő szintű képviselete az államigazgatásban, nincs megfelelő háttérintézmény, s ily módon nem csupán a politikai döntéshozatal, de a szakpolitika szintjén is elégtelenül, rosszul működik a rendszer. Hiányzik egy komplex alkoholpolitikai koncepció – minden tekintetben.

A bor nem gyógyszer

Abban nincsen egységes álláspont, kinek kellene ezt a koncepciót összeállítania, de az világosan látszik, hogy igény van rá. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma Egészségügyért Felelős Államtitkárságán is fontosnak tartják az alkoholfogyasztás visszaszorítását, mondván, ez népegészségügyi, gazdasági és társadalmi ügy. Az államtitkárság lapunk megkeresésére ugyanakkor még csak választ sem adott arra a kérdésre, hogy tárcaszinten kivel találkozhatnánk és beszélhetnénk az alkoholizmusról.

Küldtek viszont levelet, amelyben leírták, hogy „a kormány prioritásként kezeli” az alkoholizmus megfékezését, és megtudtuk, hogy van olyan tervezet, amely a hazai alkoholproblémára adott intézkedéseket foglalja össze. A címe: „Szakpolitikai Program az Alkoholprobléma Visszaszorítására”. Erről annyit azért tudni lehet, a program célja az, hogy kevesebben haljanak meg alkohol okozta betegségekben – csökkentve ezzel a társadalmi károkat –, valamint alkoholpolitikai monitorozási javaslatot dolgoz ki. A feladatokat az állam az úgynevezett új Nemzeti Népegészségügyi Stratégiába integrálja.

A kormány alkohol elleni fő csapásiránya amúgy már 2013-ban megmutatta önmagát: Balog Zoltán miniszter akkor azzal a felkiáltással adta át Németh Attila főigazgató főorvosnak (Nyírő Gyula Kórház) az Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet (OPAI) alapító okiratát, hogy ott a jövőben együtt és komplexen orvosoljanak számos betegséget (depresszió, kényszerbetegségek, anorexia, bulimia nervosa, játékszenvedély) – köztük az alkoholizmust. Egy központi intézmény működtetése ugyanakkor önmagában nem változtat azon az alapvetően rossz nézőponton, hogy az emberek többnyire torzan látják az alkoholfogyasztás mértékét és hatását.

A helyzet ugyanis az, hogy más a képzet, amit az alkoholról a társadalom vagy a baráti társaság közvetít felénk (köztük az életérzést, a felhőtlen boldogságot, összetartást ígérő reklámokkal), és mást mutat a sok alkoholt lebontani nem képes szervezetünk állapota.

Az alkohol ugyanis – ellentétben a frappánsan hangzó mondással – bár kis mértékben lehet „orvosság” – mert valóban lehet például értágító, fertőtlenítő hatású –, az azonban kizárt, hogy nagymértékben gyógyszer volna.

Vagyis rossz hír: a bor nem gyógyszer. Ahogyan a pálinka sem az. A pálinkaivás ráadásul még csak nem is ősi magyar hagyomány, ahogyan a pálinka sem ősi italunk. A magyar ember mindig is boros volt, már ami a kárpát-medencei tartózkodását illeti. Persze lehet úgy gondolni, hogy az 1920-as trianoni trauma fordította a figyelmet a gyorsabban ható és jobban ütő tömények felé, de töménydöntés tekintetében sokkal erősebben kimutatható az orosz hatás – véli Demetrovics Zsolt.


Városnyi ember hal bele – évente

A keletről nyugatra tartó vodkát azonban aligha lehet gonosz intervencióval vádolni. A pálinka ugyanis már a 19. században is magához vonzotta rajongóit. Erről Széchenyi István is írt az 1840-ben Selyemrül címmel megjelent tanulmányában:

„A bornak szebb időszaka némileg elmult; s alkalmasint sokszor fog a nap még kelni s le is alkonyodni, mig az ismét visszajő. – A pálinka-főzés, nem tagadhatni, nagy nyereséggel jár, s még sokkal nagyobbal járhat, de ugyan milyen áron? Nem csekélyebbért, mint számtalan embertársainknak lealacsonyitásával, testi és lelki meggyilkoltatásával; mikép pálinkát hazánkban – a csak most lábbadozó hazánkban – valóban egyedül az égethet nagyban, vagy egyedül az mozdithatja elé annak égetését nagy mennyiségben, ki fel nem fogta vagy nem akarta felfogni azon polgári kötelesség szellemét, melly szerint szabad sőt mindenkinek kötelessége, vagyon után törekedni, mert csak ekkép fejlődhetik közszorgalom…”

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) ajánlása szerint ma egy átlagos férfi egy nap alatt legfeljebb 1,5 deciliter bort ihatna – nők egy decilitert – úgy, hogy azt az alkoholmennyiséget a szervezete minden erőlködés nélkül képes lebontani. Ám egészségkárosodás nélkül csakis akkor ihat bárki ennyit, ha hetente 2-3 „tiszta” napot tart – amikor csak vizet vesz magához.

Mielőtt most mindenkinek azon kezdene pörögni az agya, hogy mennyi alkoholt iszik naponta vagy hetente, felesleges számolgatnia, ahogyan értelmetlen kifogásokat keresnie arra, hogy neki bezzeg meg sem kottyan kettő vagy három feles a négy sör mellett; és hogy vannak nála rosszabb állapotban és helyzetben lévő emberek is. Az alkohol ugyanis – szemben a legtöbb droggal – észrevétlenül teszi rabjává az embert. Felesről felesre. Pohárról pohárra. Üvegről üvegre. Évről évre.

Tóth Miklós, a szigetvári kórház addiktológiai rehabilitációs osztályának vezetője tavasszal igen kemény hangú interjút adott az Abcúg internetes portálnak. Ebben így fogalmazott:
„Az Országos Alkohológiai Intézetben korábban úgy számoltak, a kórházban fekvők 65 százaléka valójában alkoholista. Mivel ez az intézmény már nem létezik, nincsenek friss adataink, de a magyarok továbbra is fejenként 12-13 liter százszázalékos alkoholt isznak meg évente, szóval nem történhetett nagy változás.” A szakemberek pedig tényleg nem ismernek tűpontos adatokat. Zacher Gábor toxikológus az év elején az M1 csatornán mondta azt, hogy pár éven belül az egymillió alkoholista országa lesz Magyarország – ami azért tragikus jóslat, mert évente már így is egy városnyi, 30 ezer ember hal meg az alkohol miatt.

Demetrovics Zsolt szerint is nehéz választ adni arra, hogy a magyar társadalom hány százaléka küzd alkoholproblémákkal, de ha az egészségkárosodást összevetjük a testi-lelki gondokkal, akkor összejön a 10 százalék.

Vagyis az egymillió ember. Ez sok. Rengeteg.

Ennek oka pedig az, hogy sokan észre sem veszik, függnek az alkoholtól. Vágynak rá. Az első korty okozta megnyugvására. Aztán, „az utolsó korty” ígéreténél már baj van, a legtöbb ember pedig csak akkor tudja meg, hogy gondja van az alkohollal, ha megvonják azt tőle – mert beteg lesz, kórházba kerül. Ha pedig valakiről kiderül, hogy önértékelési képességeit jelentősen tompítja az alkohol, már beköszöntött a tagadás korszaka.

A változáshoz tehát tényleg komplex alkoholstratégiára lenne szükség. Különböző szakmák és szervezetek képviselőinek (jogalkotóknak, rendőröknek, mentőknek, prevenciós és rehabilitációs szakembereknek, orvosoknak, tanároknak, jogászoknak, kereskedelmi vezetőknek, reklámszakembereknek) kellene összeülniük ahhoz, hogy közösen kitaláljanak valamit. Nincs ugyanis egyetlen recept vagy biztos út, ám fontos lenne egy koherens, egy irányba mutató stratégia és cselekvési terv. És itt a probléma együttes kezelése különösen hangsúlyos. Ezt amúgy a szaktárca is fontosnak tartja. Az Egészségügyért Felelős Államtitkárság meg is fogalmazza azt, hogy „olyan, a társadalmi-gazdasági élet számos szektorában zajló, magas szinten koordinált tevékenységre van szükség, mely a korszerű egészségfejlesztés és az egészséget támogató közpolitika eszköztárát együttesen használja fel.” A Nemzeti Egészségfejlesztési Intézetben (Nefi) készült is egy módszertani anyag „Alkohol miniprotokoll egészségfejlesztési irodák számára” címmel, hogy segítse az egészségfejlesztési irodák (EFI-k) tevékenységét (állapotfelmérés, rizikóbecslés, életmód-tanácsadás, helyi hálózatépítés és közösségi egészségfejlesztés). Az ugyanakkor nem tűnik nagyon jó stratégiának, amelyik az egyik oldalról megpróbálja korlátozni az alkoholhoz való hozzáférést (vannak boltok, amelyek este tíz után nem árulnak alkoholt; tervek születnek arról, hogy a dohányboltokhoz hasonlóan az alkoholt is 18-as karikás üzletekben kellene árulni; zéró toleranciát vezetnek be a közlekedésben), míg a másikról propagálja az otthoni pálinkafőzést. Mert persze gazdaságilag nagyon is értelmezhető a jövedékiadó-bevétel, de mi értelme van akkor, ha az állam ugyanazzal a lendülettel átbillenti azt az egészségügybe, mert mondjuk az alkoholtól kilúgozott testeket, lelkeket, megbetegedett szerveket illenék gyógyítani is.

Arról nem is szólva, hogy az az alkoholbeteg, aki valamilyen okból orvosi ellátásra, szakember segítségére szorul, majd az alkohol okozta szervi betegségéből meggyógyul, ám az alkoholról továbbra sem tud lemondani, az a betegség kiújulását követően akár azt is gondolhatja, hogy ő rajta már az orvosok sem tudnak segíteni.

S ha az orvos sem, akkor majd az állam. S ha az állam sem, akkor majd valamilyen felsőbbrendű erő. Miközben elsőként önmagán kellene segítenie – azzal, hogy nem tagadja, bajban van.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!