A kóros gyűjtögetés nem egyszerű hóbort: betegség. A gyűjtögető szomszédhoz, családtaghoz nem rendőrt, hanem pszichiátert kell hívni, és még akkor sem garantált a gyógyulás. A betegek sokkal többen vannak, mint hinnénk.
„Készülj fel, ilyet még nem láttál” – mondja Ágnes, és előreenged a lakásban. Illetve csak engedne, de az ajtóból képtelenség beljebb vergődni. Szórólapokat nem kérünk! – áll a felirat az ajtóra szerelt postaládán, de beljebb araszolva nehéz elhinni, hogy volt bármi is, amit a Népszínház utcai lakás tulajdonosa nem kért. Egy 120 négyzetméteres, hatalmas polgári lakásban egyébként is rengeteg minden elfér. „Egy élet munkája” – szokták mondani –, de ez tényleg elképesztő volt. A falak mellett párhuzamosan, a padlótól a plafonig hatalmas kartondobozok, ameddig a szem ellát.
„Ebben az ötben csak üres Mackó-sajtos dobozok vannak, azokban leáztatott üdítőscímkék – kalauzol Ágnes, aki már két napja próbálja felderíteni a terepet. – Azok ott gyufacímkék, ebben pedig, ha jól értem, szétszedett zsebrádiók bezacskózva. Az öreg mindent szétszedett, amit már nem használt, de semmit nem dobott ki!”
Betegségtudat
Béla bácsi villamosmérnök volt, és mindent megjavított, ami elromlott. Ami pedig javíthatatlan volt, azt egyszerűen szétszedte, bezacskózta és eltette. 85 volt, amikor elment, akkor már legalább tíz éve senkit nem engedett be a lakásba.
A saját gyerekeit se, így Ágneséknek legfeljebb halvány elképzelésük lehetett arról, mit őrizget odabent az édesapjuk. „Tudtuk, hogy valami nincs rendben az öregnél, de azt hittük, ez csak valami hóbort. Amikor meghalt, a szomszédok szóltak, hogy baj lehet, mert apám két napja nem vette be az újságot. Ez korábban soha nem fordult elő vele. Én találtam rá, a fürdőszobában feküdt, egy farakás mögött.”
A 120 négyzetméteres lakásban lehetetlen haladni. Az ember úgy érzi magát, mint egy idegen városban, ahol minden sarok valami csodálatos kincset rejt: itt jobbra száz darab originál szovjet ampermérő látható, ott a fal mellett pedig legalább fél tonna kavics, szigorúan méret szerint rendezve.
A fürdőszobát bepolcozták, padlótól a plafonig: a polcok pedig tele vannak pucér sörösüvegekkel.
A címkék alul dobozokban sorakoznak, az őskőkortól napjainkig.
A vitrinekben néhány értékesnek tűnő aranyszobrocska, körülöttük első ránézésre vagy ezer darab ceruzaelem.
„Régebben azt gondolták, a gyűjtögetés egy kényszerbetegség tünete. Ma már inkább úgy tűnik, külön kórkép – mondja dr. Mórotz Kenéz pszichiáter, aki fiatal kora óta foglalkozik kényszerbetegségekkel. – A legnagyobb különbség talán az, hogy amíg a kényszeres beteg legtöbbször tisztában van azzal, hogy valami nincs rendben vele, a gyűjtögetőknél ez ritka.”
Béla bácsi esete korántsem ritka: becslések szerint ma a társadalom 3-5 százaléka szenved ebben a betegségben.
Vannak enyhébb és súlyosabb esetek. A gyufacímke vagy az áramerősség-mérő nem a legsúlyosabb tünetek.
„Feljegyeztek nem egy beteget, aki a saját székletétől sem volt hajlandó megválni” – mondja Mórotz doktor.
A gyűjtögetők gyakran nemcsak a saját életüket teszik tönkre, hanem a környezetükét is. Egy beteg ember lakása közegészégügyi kockázatot jelenthet. Egy kóros gyűjtögető nemcsak együtt él tizenöt macskájával, hanem általában az állateledeles-dobozokat, sőt az ürüléket sem dobja ki. Vannak legendás esetek. Egy testvérpárt például hetekkel azután találtak meg a manhattani házukban, hogy meghaltak, mert egyszerűen rájuk omlott az évek alatt felhalmozott holmi. Több mint száz tonna kacatot gyűjtöttek össze, és már csak szűk alagutakon tudtak közlekedni. Egyikükre ráomlott az alagút, a másik pedig talán megpróbálta kiszabadítani.
Rongyhegyek és fóliagyűrűk
Öt villamosmegállóval arrébb, a nagy bizományi előtt beszélünk meg találkozót Sándorral, a seftesek királyával. Sándor 15 éves kora óta foglalkozik használt cikkekkel: ad-vesz, mikor mire van szükség.
„Naponta hívnak hagyatékhoz. Ilyenkor sose tudhatom, mi vár a lakásban – meséli. – Nemrég jártam egy lakásban, itt az Alkotmány utcában. Egy néni halt meg, a fia szólt, hogy mindegy, mennyiért, csak ürítsem ki a kérót. A nagyszobába nem lehetett bemenni, a szekrények tetejéig álltak a ruhabálák. Úgy kellett felmászni a tetejükre, ha meg akartuk számolni a bútorokat. Nagyon úgy festett, hogy a néni az elmúlt ötven évben semmit nem dobott ki, ráadásul még gyűjthette is a ruhákat, mert volt ott férfinadrág, zakó meg babakelengye is. Már éppen készültem elmenni, mondván, ezzel én nem tudok mit kezdeni, amikor az egyik bála véletlenül leomlott, és előkerült mögüle a vitrin, amiben egy csomó gyönyörű meisseni porceláncsésze volt. De az nem érdekelte a nénit, ő csak a ruhákat gyűjtötte.”
Egy másik történet szerint egy testvérpár mesés örökséget remélt, mert apjuk lakásában állítólag milliókat érő ezüst ékszereket halmozott fel. Aztán, amikor meghalt, kiderült, hogy amit a szomszédok ezüstnek hittek, az csak alufólia. Az öreg betegesen gyűjtötte a csillogó csokipapírokat, és mindegyikből gyűrűt vagy nyakláncot készített. Amikor rátörték az ajtót, több mint két mázsa fólia „ékszert” találtak. Bár Sándor szerint nem ez volt a legszebb, hanem hogy kiderült: a fólianyakláncok lánca valódi ezüstből és aranyból készült. De ez csak akkor derült ki, amikor kíváncsiságból szétszedte az egyiket. „Ez maradjon az én titkom” – mondja nevetve.
Döntésképtelenség
Hogy mi okozza ezt a betegséget, ma még nem tudják biztosan az orvosok. Van, aki szerint 11-12 éves korban kezdődik, és később, az idős korral erősödik a kórkép.
„Kutatások bizonyítják, hogy a gyűjtögetés bizonyos agyi struktúrák zavarát feltételezi. Az agynak az a része sérülhet, amelyik a döntésekért felelős – mondja dr. Mórotz Kenéz. – A beteg egyszerűen képtelen dönteni egy sor fontos kérdésről, de olyanokról is, hogy kidobjon vagy ne bizonyos tárgyakat. Ez a szorongás aztán egészen odáig fokozódhat, hogy egyetlen tárgytól sem lesz képes megválni. Ilyenkor úgy érzi, hogy a döntésének beláthatatlan következményei lesznek. Ha valamit kidob, az számára örökké elvész, kihullik az életéből. A gyűjtögetőknek nem a dolgok valódi értéke számít, csak a birtoklásuk. Éppúgy gyűjthet valaki betegesen újságpapírt, mint porceláncsészéket.”
A gyűjtögetők gyakran sikertelennek, kevéssé hatékonynak érzik magukat, és úgy gondolják, a tárgyak birtoklásától lesznek szerethetőek és sikeresek. Az sem kizárt – mondja a szakember –, hogy bizonyos esetekben öröklődik a betegség.
A kóros gyűjtögetést nagyon nehéz gyógyítani. Már az első lépés, a probléma felismerése is hónapokat, akár éveket vehet el a páciens és a kezelőorvos életéből.
Aztán újabb hónapok következnek, amíg esetleg sikerül meggyőzni a beteget arról, hogy ha egy apró részletet megváltoztat, talán könnyebb lesz az élete.
„Nem arra kell rávenni egy gyűjtögetőt, hogy dobjon ki valamit, csak arra, hogy rakjon odébb egy kupac újságot. Ha ez sikerült, rá lehet vezetni, hogy ha annak a kupacnak mindegy, hogy melyik sarokban van, talán az sem baj, ha lekerül a pincébe, mert akkor több hely lesz a lakásban. A gyűjtögetőknél csak az esetek kis részében érünk el eredményt, úgyhogy azt a kicsit is meg kell becsülnünk” – mondja a pszichiáter.
A hartfordi Institute of Living amerikai kutatói az agy szkennelésével, úgynevezett funkcionális mágneses rezonanciás vizsgálatokkal (fMRI) bizonyították, hogy a kóros gyűjtögetők agyműködése valóban eltér a szokásostól.
Az agy bizonyos területein abnormális az aktivitás mértéke, amikor dönteniük kell arról, hogy valamit megtartsanak, vagy inkább eldobjanak. Az abnormális agyi aktivitás azokon a területeken jelentkezik, amelyek a bizonytalan körülmények közötti döntéshozatalban, a kockázatértékelésben és az érzelmi lehetőségek kiválasztásában vesznek részt.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!