„Ha kedd, ha szerda: Zsákbamacska!” Emlékeznek még erre a Magyar Televízióban 25 évvel ezelőtt indult vetélkedőre, amelyet Rózsa György vezetett, vállán egy Lucifer nevű fekete plüssmacskával? Mit szólnának, ha azt mondanánk, hogy az egyébként nem túl bonyolult műsor kapcsolatba hozható a világ egyik legmeghökkentőbb matematikai feladványával?

 

Képzeljék el, hogy egy televíziós játék végén három ajtó közül kell választaniuk: az egyik a fődíjat rejti, a másik kettő mögött viszont nincs semmi. Ráböknek az egyikre, de mielőtt még kinyitnák, a műsorvezető (aki pontosan tudja, melyik mögött van a nyeremény) kinyit egy másik ajtót, ami mögött nincs semmi. Ezután felteszi önöknek a kérdést: kitartanak az eredeti választásuk mellett, vagy szeretnének átpártolni a másik, még csukott ajtóra? Hogy döntenek?

Nincs sok értelme variálni, igaz? Még a végén a fődíj helyett kiköt az ember a nagy semminél. Nos, az igazság az, hogy ha ezen a ponton megváltoztatjuk az eredeti döntésünket, megkétszerezzük a nyerési esélyeinket! „Miért?” – szakad ki szinte mindenkiből, aki először hallja az állítást. Nem hibáztatunk senkit, aki elsőre nem is hiszi el. Amikor mintegy 30 éve először vetődött fel széles körben a kérdés, még a matematikustársadalom kétharmada sem értett egyet a számítással. Reméljük, a cikk végére azért sikerül néhányakat meggyőzni. De addig is vissza a történet elejére.

A Monty Hall-paradoxon

Az Egyesült Államokban 55 évvel ezelőtt, vagyis 1963-ban indult minden idők egyik legsikeresebb tévés vetélkedője, a Let’s make a deal! (magyar fordításban kb. Kössünk alkut!). A show utolsó feladatában a játékosoknak három ajtóból kellett választaniuk egyet, és ha szerencsések voltak, a mögött lapult a fődíj. Ennek a játéknak volt a magyar adaptációja a Zsákbamacska, ahol a végén ajtók helyett függönyök rejtették a nyereményt, amelyek Rózsa György „Egyes színpad, nyílj ki!” felszólítására fedték fel magukat. Az amerikai műsor kapcsán először 1975-ben, egy Steve Selvin nevű statisztikus vetette fel, hogy ha a játékosoknak a korábban leírt módon lenne lehetőségük egy változtatásra, megnőne az esélyük. Cikke akkor nem kapott nagy visszhangot, ám 1990-ben egy népszerű publicista, a szuperintelligenciájáról ismert Marilyn vos Savant is foglalkozott a kérdéssel a Parade nevű magazin hasábjain. Amellett tette le a voksát, hogy Selvinnek igaza van: annak ellenére, hogy alapvetően ellentmond a józan észnek, a váltással megkétszereződnek az esélyek. A hölgy ezt követően mintegy tízezer, többségében értetlenkedő olvasói levelet kapott. Számos tudós is felháborodva írt neki, egyikük úgy fogalmazott: „ha javasolhatom, először talán tanulmányozzon egy általános iskolai matematikai könyvet, és utána foglaljon állást hasonló kérdésekben”.

Egy akkori felmérés szerint a lap olvasóinak mindössze 8 százaléka gondolta úgy, hogy Savantnak igaza van – az arány az akadémikusok körében is csak 35 százalékos volt.

A feladványt nem véletlenül nevezik Monty Hall-paradoxonnak: Monty Hall volt a szóban forgó amerikai műsor házigazdája, a paradoxon kifejezés pedig utal arra, hogy a megoldás éppen az ellentéte annak, amit a többség először gondol. A legtöbben ugyanis úgy gondolkodnak, hogy minden ajtónak egyforma az esélye, hogy fődíjat rejtsen, ezért nem érdemes egyikről a másikra átnyergelni. Való igaz, azt, hogy a műsorvezető által kinyitott, „üres” ajtó miért és hogyan befolyásolja a dolgokat, nehéz belátni. Azért most tegyünk erre egy kísérletet!

Duplázódik az esély

Amikor a játékos először kiválaszt egy ajtót, az esélye a fő- díjra 1:3-hoz, azaz kerekítve 33 százalék, ez világos. A kulcs az, hogy amikor a műsorvezető ezt követően megmutat egy ajtót, ami mögött nincs semmi, az általunk választott ajtó esélye nem megy fel 50 százalékra (pedig ekkor már csak 2 ajtó marad), hanem marad 1:3-hoz. Ennek oka, hogy mivel a műsorvezető tudja, hogy melyik ajtó mögött mi rejtőzik, akármilyen ajtót is válasszunk elsőre – azt, ami mögött a nyeremény van, vagy azok egyikét, amelyek mögött nincs semmi –, ő mindenképpen tud olyat nyitni, ami mögött semmi nincs. Ha „üres” ajtót választottunk, akkor kinyitja a másik üreset, ha a fődíjra böktünk, akkor pedig tetszőlegesen választ egyet a másik kettőből. Ez azt jelenti, hogy a műsorvezető nyitása semmilyen módon nem befolyásolja az eredetileg választott ajtónk nyerési esélyét – az tehát 33 százalék mindvégig. Ebből viszont az következik, hogy mivel már csak két ajtó van játékban, és az esélyeknek 100 százalékot kell kiadniuk, így a másik ajtó kétharmados eséllyel rejti a nyereményt. Vagyis a sanszunk duplázódik, ha váltunk. Megvan?

Ha nem, próbáljuk máshogy megközelíteni. Rendezzük táblázatba az összes lehetséges variációt: a fődíj ugyebár vagy az 1-es, vagy a 2-es, vagy a 3-as ajtó mögött van. Tegyük fel, hogy a játékos eredetileg minden esetben az 1-es ajtót választja. Az első három esetben kitart a választása mellett, a második három eshetőségnél cserél. Az eredményeket a táblázatban foglaltuk össze.

Nem értem, de elhiszem

Látható, hogy amikor a játékos kitart eredeti választása mellett, csak abban az esetben nyer, ha eleve jól bökött, vagyis 3-ból 1-szer. Ha viszont változtat, akkor pont fordítva: ha egy semmit sem rejtő ajtó mellett tette le a voksát, akkor végül nyerni fog. Mivel eredetileg 2:3-os az esélye, hogy „üres” ajtót választ, ezért váltás esetén kétharmados lesz a győzelmi sansza – azaz a cserével megduplázza az esélyeit.

Egy másik lehetséges szemléltetése a problémának, ha 3 helyett 100 ajtóval képzeljük el a játékot. Ekkor ugyan- úgy választunk egyet az elején, majd a műsorvezető kinyit 98 olyan ajtót, ami mögött semmi nincs – azaz a miénken kívül itt is egy ajtót hagy zárva. Ekkor talán könnyebb belátni, nincs sok esélye, hogy rögtön jól választottunk (egész pontosan 1 százalék), sokkal valószínűbb, hogy a műsorvezető a fennmaradó 99-ből azért hagyta éppen azt az egyet zárva, mert a mögött van a fődíj. Ez esetben a többség vélhetően már belemenne a cserébe. A logika pedig ennél a változatnál is ugyanaz, csak „nagyban”.

Ha van, aki még mindig ráncolja a szemöldökét, aggodalomra semmi ok. Vázsonyi Endre, azaz Andrew Vazsonyi magyar származású amerikai matematikus egy cikkében feleleveníti a pillanatot, amikor a 20. század egyik legelismertebb tudósának, a szintén magyar Erdős Pálnak mesélt a feladványról 1995-ben. „Lehetetlen. Nincs értelme” – mondta az idős Erdős, amikor közölték vele, hogy a váltással megkétszereződnek az esélyek. Vázsonyi előadta a cikkben is szereplő levezetéseket, de Erdőst azok sem győzték meg. Végül egy számítógépes program a szeme láttára szimulálta a játékot, és 100 ezer kísérlet során hajszálpontosan kirajzolódott, hogy az esetek kétharmadában nyer az, aki a változtatás mellett dönt. Erdős ekkor állítólag úgy állt fel a komputer elől: „Nem értem, miért, de elhiszem.”

Címkék: tudomány

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!