Amit jó lett volna kizokogni - Anyavalya címmel írta meg Sándor Erzsi újságíró édesanyja kalandos, nem mindennapi életét és kettőjük szintén különleges viszonyát. A sírva nevetős családtörténet jelenkori tanulságairól is beszélgettünk.
– A könyv vezeklés, tiszteletadás vagy a gyerekeinek szóló emlék?
– Mind lehetne, de egyik sem. Különleges és megismételhetetlen kapcsolatom volt az anyámmal. Olyan egyedinek gondolom őt, az életét és a kettőnk történetét, ami nagyon jó „regényalapanyag” is. Jó lett volna, ha kizokogom magam és megtisztulok az írástól, de nem. Egyetlenegyszer álmodtam az anyámmal, örültem neki, jó volt, hogy láttam.
– Édesanyja 1999-ben hunyt el. Azóta gyűjtötte az erőt a könyv megírásához?
– Amikor 2013-ban kirúgtak a Magyar Rádióból, akkor fordult meg a fejemben, hogy könyvet kellene írnom. A Park Kiadó megkeresésére azt mondtam, az anyámról írnék. Furcsa grimaszt vágtak. Így végül az első könyvem a fiamról szólt. A Szegény anyám, ha látnám sztoriként már megvolt a fejemben. Miután elég sikeres lett, azt mondta a kiadó, hogy rendben, akkor most írjak az anyámról. Tudtam, hogy ez a szöveg teljesen más lesz, nehezebben készült el, többször kezdtem újra. Azzal biztatott a szerkesztő, hogy író vagyok, de ezzel nem tudtam mit kezdeni, mert nekem Tolsztoj az író vagy Bulgakov, én csupán babrálok a szöveggel. Az újságcikkeimhez is nehezen fogok hozzá, halogatom. Amikor már megetettem a kutyát, a macskát, leúsztam az adagomat és nincs más teendő, akkor muszáj leülnöm. Rettegek, hogy nem jut eszembe semmi, de amikor végül belemászom, akkor elkezdi magát írni. És akkor flow van. Amikor rátaláltam az intimitás helyszínére, a párás, magas, befűtött fürdőszobára, az lett az Anyavalya nyitóképe. Gyerekkorom egyetlen helye, ahol anyám igazán figyelt rám, amúgy állandóan dolgozott, főként varrt. A fürdőben ketten voltunk, és ő állandóan mesélt.
– A már említett gázkandallós fürdőszoba, a mosakodás, a törölközés metaforaként is értelmezhető a könyvben. Az elején édesanyja fürdeti önt, aztán szerepet cserélnek…
– A vége erősen bennem volt, és az az őrület, hogy hetekig nem tudtam az elhamvasztott anyámat eltemetni, és az autómban hurcolásztam, végül egyedül temettem el. Már majdnem egy Antigoné-történetté vált. Az egyik kolléganőm a fürdőbe belelátta a mikvét is, a megtisztító zsidó fürdőt, de nekem ez nem jutott eszembe. Az sem, hogy ez egy metafora. Én csak azt tudom, hogy féltem a gázkandallótól, mert anyám mindig azt mesélte, hogy az összes rokon, kicsik és nagyok mind gázkamrában végezték és utána elégtek.
– Érezte a terhét, a súlyát gyerekként, hogy állandóan az Auschwitzban hamuvá vált rokonok történeteit hallgatta?
– Gyerekkoromban nem, de anyám halála után igen. Azt is nehéz volt megértenem, hányszor jutott eszébe, hogy elvetessen, hányszor tört az életemre és hogy hány halott rokonnal nőttem fel. Ugyanakkor hálás voltam, hogy soha nem hazudott nekem. A pszichiáterem kérdezte: nem kellene egyszer haragudnod anyádra? Ez még ugyan nem jött el, de már értem a kérdést.
– Nem hezitált, hogy az intim, családi történeteket nyilvánosságra hozza?
– Nem. Azt akartam, hogy legyen egy szöveg, fehér papíron feketén leírva, hogy ki az apám és ki az anyám, a rendes nevükkel. Nekem ugyanis eddig nem volt ilyen iratom. Mivel az apám – aki nem volt anyám férje – aznap disszidált, amikor születtem, engem anyám lánykori nevére anyakönyveztek. Amikor megváltoztak a törvények, felajánlották, hogy találjunk ki egy apát nekem. A valódi apám nem sietett a nevére venni, így aztán egy sosem létezett személy nevét viselem, ő az okmányok szerinti apám.
– Akkor nem kis bátorság is kellett…
– A könyvben szereplők egyike sem él már. A gyerekeim pedig mind ismerik ezeket a történeteket. Lehet, hogy helyenként eggyel jobbra, poénosabbra mesélem őket, de alapvetően minden így történt. Fontos anyai mondat számomra, hogy amit csinálunk, azt nem szégyelljük, amit szégyellünk, azt nem csináljuk. Ehhez többnyire mindig sikerült tartanom magam.
– Szoros szimbiózisban élt az édesanyjával. Lazult a viszony férjes asszonyként vagy a gyerekei születése után?
– Nem, pláne, hogy az anyám és a gyerekeim apja imádták egymást. Ez egy újabb könyv témája lehetne. Szoba-hallos lakásban éltünk négyesben még két évvel Lujza lányom születése után is. Mindannyiunknak jó volt reggelente anyámmal kávézni, beszélgetni. Amikor 31 éves koromban anyám azt mondta, hogy költözzünk el, úgy éreztem, mintha kilöktek volna a szülői házból. Holott önálló életem, szakmám, férjem és gyerekem volt. A lányom ugyanilyen depressziós volt, amikor 19 évesen elköltözött tőlem, pedig csak egy emelettel ment lejjebb. Én nem akartam ezt a szimbiózist a gyerekeimmel, de nem tudtam, hogyan kell másképp csinálni. Úgy ragaszkodnak hozzám, mint a levegőhöz: természetes, hogy vagyok, de ha megfognák a torkukat, akkor éreznék a levegő hiányát. A fiammal egy házban lakom, a lányom öt éve kalandozik, most épp Londonban él, de mindennap beszélünk.
– Mi az, amit úgy csinál, mint az édesanyja?
– Nincsenek tabuk, nem hazudok, nem verem a gyerekeimet, és rengeteget röhögtünk. Nem titkoltam, ha tehetetlen voltam, és sokat ordítoztam. Miképpen az anyám is.
– Mi az, amit teljesen máshogy?
– Nem akartam beleszólni az életükbe, igazgatni a sorsukat, helyettük csinálni bármit is. Az a lényeg, hogy a gyerekeim boldogak, bátrak és szabadok legyenek. Borzasztóan izgulok, hogy sikerül-e nekik.
– Mit tanult az édesanyjától?
– Látom, hogy egy ruha hogyan lehetne izgalmasabb. Ha ezt a blúzt rajtad anyám varrta volna, lenne fekete paszpól rajta, fehérrel kombinálva, lenne benne mellvarrás és válltömés. Látom azt is, milyen rondán takarítok otthon, és ha látná, megkérdezné, azt ott ki fogja letörölni. Megtanultam, hogy egyenes maradjon a harisnya varrása és ne verjem fel a sarat magas sarkúban sem, amit persze nem hordok.
– A könyvírás elfoglaltság és terápia is lehetett, miután 2012 végén kirúgták a Magyar Rádióból, amiért pert indított a közmédia ellen. Nyerésre áll?
– Először 2011-ben rúgtak ki, de visszavettek, aztán év végén Gazsó L. Ferenc akkori rádióelnök behívatott és azt mondta, megrendült bennem a bizalom, megfenyegetett, hogy ha nem megyek el csöndben, akkor meg fog változni a munkaköröm. Nem fogadtam el a közös megegyezést. Ennek következményét már 2012 januárjában érzékeltem: levettek az összes műsorról a Kossuthon és néhány hónap múlva lefokoztak szerkesztő-műsorvezetőből riporterre, elvettek 50 ezer forintot a fizetésemből. Egy évig a folyamatos ellehetetlenítésem zajlott, majd 2012 végén csoportos létszámleépítéssel kirúgtak. 2013 márciusa óta perelem őket, elfogyasztottam négy bírót, nem tudom, hol lesz ennek a vége…
– Ha nem rúgták volna ki, most is ott dolgozna?
– Szenvedélyes és intim viszony fűzött a fizetésemhez, az jól jönne ma is. De örülök, hogy nem kell ott dolgoznom, nehezen tudnám megmagyarázni magamnak. A szakma sem hiányzik már, bár imádtam, de volt időm meggyászolni. És eljön az a kor, amikor nem biztos, hogy jól áll egy mikrofonnal rohangálni emberek után és rám nem tartozó kérdéseket feltenni.
– Apropó, kor: idén lesz hatvanéves. Megviseli?
– Fene se tudja, hogy pont mennyi vagyok, ötösével számolom, és évek óta azt mondom, hogy „így közel a hatvanhoz”. A korom nem érdekel, attól viszont félek, hogy a mai közállapotoknak a valamelyik oldali Auróra ágyúi fognak véget vetni. Jó lenne nagyon távol lennem a dörgéstől.
+1 kérdés
– Azt mondta egyszer: a demokrácia kezelni tudja az antiszemitizmust. Ma is így gondolja?
– Amikor most, az orlandói mészárlás után egy onnan távol eső, londoni sugárúton végeláthatatlan tömegben állnak a szolidaritást vállaló emberek szivárványos esernyőkkel, zászlókkal, így fejezve ki az együttérzésüket, akkor azt mondom: ez így van rendjén. Hogy Magyarországon ez nem történik meg, az csalódás. A demokrácia dolga, hogy amikor antiszemitizmust vagy bármilyen kirekesztést észlel, tömegeknek kell kivonulnia, hogy ebből nem kérünk. Demokrácia abból lesz, hogy nem mismásolják a felelősséget és nem hazudnak egymás szemébe. Járok tüntetésre, felvonulásokra. Ahol két zsidó összekerül, ott vagyok én is. Ez mulatságos kívülről. Úgyhogy inkább jöjjenek a fiatalok!
Sándor Erzsi
1980-ban végzett színészként a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Előbb a miskolci, majd a kecskeméti színház tagja volt. 1994-ben került a Magyar Rádióhoz, közben több lapban is megjelentek írásai, 2013 óta újságírásból, műsorvezetésekből és színházi pr-munkákból él.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!