A balassagyarmati börtönben hetente egyszer, pénteken 3-tól 5-ig minden más. A szürke, tyúklábmintás börtönruha ilyenkor átalakul lovagi páncéllá, angyalszárnnyá, tüllszoknyává vagy bármi mássá, ami a meséhez szükséges. A nehézfiúk pedig önfeledten játszanak a fegyház kápolnájában kialakított játéktérben.
„Nézz a szemükbe, tele vannak jósággal!” „Ezek? Bűnöző mind, sose lesznek rendes emberek.” A kápolna közepén hárman ülnek a földön, három testvér. Az Angyalboksz története szerint két angyal, a Fehér és a Bukott küzd a lelkükért. A városba küldik a fiúkat, ahol a Kalauz segít nekik munkát találni. A Kalauz persze maga is velejéig gonosz, és a rettegett drogkereskedőnek adja el a fiúkat, akik a Lujza, Dobozi és Dankó utca rémséges háromszögében dolgoznak a Főnöknek. A történet – úgy tűnik – mindannyiuk számára ismerős, nagy beleéléssel adják a szülőket, a drogosokat, a megtévedt fiúkat és persze a Főnököt is.
„A darabokat mindig maguk írják, én csak olyan sorvezető vagyok” – mondja a Mesekör alapítója, Büky Dorottya, a Feldmár Intézet és a Mesekört működtető Tévelygőkért Alapítvány szakmai vezetője. Az öt éve működő Mesekört ketten találták ki: ő és a Kanadában élő Feldmár András pszichoterapeuta. Az alapötlet az volt, hogy ha a rabok képesek egymás előtt mesélni álmaikról, vágyaikról, életükről, és ezekből közösen valódi előadásokat létrehozni, az segít oldani a bennük lévő feszültséget, és könnyebb lesz kezelni a bezártság okozta konfliktusaikat. De a legnagyobb motiváció az volt és ma is az, hogy évente kétszer felléphetnek a saját családjuk előtt.
Egyszer végleg megváltoznak
A negyvenes éveiben járó Krisztián – úgy is mint Bukott Angyal – 2008 óta ül Balassagyarmaton, és még két éve van hátra. „Autókkal foglalkoztam odakint… ezért is vagyok idebent” – meséli nem kevés öniróniával.
A Mesekör egyik alapítója, számára a családi látogatás volt a legerősebb vonzerő.
Ma 18 éves nagy fia már többször látta „színpadon”, és nagyon büszke rá. Azt mondja, az a legjobb az egészben, hogy itt az igazi keményfiúk is megmutathatják az emberi oldalukat, ami feketén-fehéren bizonyítja, hogy nekik is van olyan.
„Én se tudtam korábban, hogy tudok verset írni, itt derült ki.” Kezdetben csak saját magának írogatott, aztán gitáros cellatársa vezette be a prozódia rejtelmeibe. Dalaival már börtönversenyt is nyert, itt a Mesekörben pedig egyetlen alkalmat sem szalasztanának el, hogy elénekeljék a dalait.
„Úgy vágyom megölelni téged, úgy vágyom hazatérni hozzád! – hangzik fel a refrén, majd a végén a tanulság: – Meglátjátok, egyszer végleg megváltozunk mindannyian, mert mindenkit vár egy család…”
Közben a színpadon a Kalauzt játszó Attila telefonfülkévé alakul, tudniillik a drogkereskedő fiúk éppen gonosz főnöküket készülnek feladni a hatóságnak. „Ingyenes számokat nem hívunk! Nem egészséges!” – suttogja a fülükbe a Bukott Angyal. „Hívd csak a 112-t!” – így a Fehér, mire a nézők kórusban kiabálják: „A 107-et, te marha!” És mivel ez valójában nem része az előadásnak, elszabadul a pokol.
Ilyenkor kell közbelépnie a rendezőnek, és Büky Dorottya érzi is, hogy be kell avatkoznia. „Csurikám, játsszad el a Margaritát!” És akkor Csuri, aki leginkább is Dick Dastardlyra emlékeztet a Flúgos Futamból, kezébe kapja a gitárját, és a többiek rázendítenek a Margarita című örökbecsűre. Ketten táncra perdülnek, később kiderül, hogy azért ez is része az előadásnak. A vigalom közepén megjelenik ugyanis a TEK két harcosa és mindenkit a földre tepernek. „Legyen inkább a két angyal a két TEK-es” – javasolja a nézőtérről az egyik statiszta, és a rendező látja is benne a fantáziát. „Nagyon jó, Csacsi – dicséri meg az ötletgazdát. – Sose lehet tudni, hogy a jó a rossz vagy a rossz a jó. Ilyen az élet.”
Volt a pokolban egy láda
Az angyalok kapnak egy sapkát, és újra elpróbálják a jelenetet. A Fehér Angyalt játszó Laci 11 éve ül, még 6 van neki hátra. Én nem kérdezem, hogy miért, ő meg nem mondja. Meséli viszont, hogy az első fél évben meg se mert szólalni. Csak ült, és nézte a mesekörösöket. „Azt hittük, egyáltalán nem beszél” – meséli Büky Dorottya. Aztán Laci is rákapott a dolog ízére, és a Hófehérkében már ő volt Szundi. „Először nagyon nehéz volt, mert a többiek, akik nem jártak a Mesekörbe, azt mondták ránk, vamzerok meg csicskák vagyunk. De éppen az ilyen helyzeteket tanuljuk meg kezelni, úgyhogy ma már mondhatnak akármit. Én itt jól érzem magam” – mondja. Laci alapember lett, az Igazmondó Laciban már főszerepet játszott, az Ördög és Pokol című darabot pedig éppenséggel az ő életéből írták közösen. „Volt a pokolban egy láda, benne az édesanyám fényképe. Kilenc éve nem láttam. Haragudtam rá, mert beadott az intézetbe. Tudtam, hogy amíg ezt nem dolgozom fel magamban, nem lehetek teljes ember.” Laci happy endje az volt, hogy régen látott édesanyja eljött megnézni őt a darabban. Azóta is leveleznek. Laci tudja, hogy a hátralévő hat év még nagyon sok idő, de már érzi, hogy bírni fogja. A Mesekör révén járt már odakint nemrég, egy családi napon.
„Volt lufieresztés, mindenki ráírhatta a legtitkosabb vágyait. A párom kisfia azt írta az övére, hogy engedjétek ki a Lacit! Ez volt a legszebb ajándék, amit valaha kaptam.”
A darab egyetlen „külsős” szereplője a Kalauzt (és a telefonfülkét) alakító Attila. Egykor maga is „belsős” volt. Ő az élő példa arra, hogy a Mesekör működik. „Balhés gyerek voltam, állandóan a szigorítottban. Vagy engem vertek, vagy én voltam szigorú valakihez” – emlékszik vissza az itt eltöltött évekre. Attila azok közé tartozott, akik egyáltalán nem akartak mesekörösök lenni, őt egyszerűen a felügyelő tisztje vágta be a csapatba, mondván: hátha ez megnyugtatja az izgága fiút. Bejött. Lenyugodott és alapember lett a Mesekörben. Aztán egyik nap, három évvel ezelőtt kétségbeesve hívta fel a mentorát: „Dorka, segíts, nagy gáz van. Jövő héten szabadulok!” Az alapítvány segített neki beilleszkedni, munkát és lakást keresni. „Az volt a szerencsém, hogy volt bátorságom segítséget kérni” – állítja Attila, aki ma már nemcsak tapasztalati munkatársként segíti az alapítványt, hanem bűnmegelőzési előadásokat tart és saját Mesekört is vezet a Szent Miklós Gyermekotthonban.
A Bukott Angyal mindig veszít
Közben közeledik az 5 óra, lassan vége a próbának. Az alkotók még sebtében összeírják, mire van szükség az előadáshoz – „kell egy paróka anyának, mert így kopaszon elég hülyén mutat” –, és néhány húzást is megbeszélnek, nehogy a közönség elunja magát. Nincs vita, ezek a fiúk rugalmasak és belátók.
Ahhoz képest, hogy jövő héten bemutató, még van mit csiszolni az előadáson. A végkifejlet viszont reménykeltő. A rosszfiúkról kiderül, hogy nem is olyan rosszak, a drogon keresett pénzüket felajánlják egy beteg kislány gyógyulására. Előtte még jön egy kifejezetten vicces jelenet a kereskedelmi tévék mentsük-meg-a-szegény-kislányt adásainak modorában, aztán finálé. A Bukott Angyal elismeri, hogy ezúttal veszített. „Felfüggesztem a gonoszságot, de csak december 27-ig!” – ígéri Krisztián/Fehér Angyal, aztán összepakolják a székeket és jelzik a kint várakozó fegyőrnek, hogy lehet kiengedni őket.
Vége a próbának, a művészekkel együtt hagyjuk el a kápolnát.
Kifelé menet egy utolsó pillantást vetünk a feliratra az ajtó fölött. János evangéliuma, 8.11. „Menj, és többé ne vétkezzél!” A visszaesők talán kissé szkeptikusak ebben a kérdésben, de egy biztos: itt péntekenként 3-tól 5-ig ők is így gondolják.
SZÖVEG: KÖVESDI PÉTER; KÉP: DRASKOVICS ÁDÁM
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
