Apokaliptikus összevisszaság

– Nagyon meglepett az új könyve, azt hittem, egy Martinovics Ignác-regényt fogok olvasni, aztán szembejött Lenin, Kosztolányi, Derrick felügyelő, pár törpe, az apokalipszis négy lovasa, magyar családtörténetek, krimi- és színházi paródiák… 

– Régi vágyam volt írni egy történetet, ahol a 18. oldalon meghal a főhős, amitől pofára esik az olvasó, aki esetünkben Martinovics Ignác élettörténetére számított. Egy regénytől többnyire azt várjuk, hogy logikusan felépítve végigvigyen egy vagy több szereplőt, mondjuk, egy történelmi kor vagy egy család, esetleg egy szerelem története mentén, szóval, hogy valamiféle rend legyen benne. Logikus fejlődés. De az életben többnyire nincs ilyen rend, az életben leginkább káosz van. 

– De mégis, mitől regény Az abbé a fejével játszik, s nem mondjuk novellafüzér? 

– Nem ismerek egyetlen megfellebbezhetetlen definíciót arra, mi a regény. Sem arra, mi nem az. Talán még az a meghatározás áll hozzám legközelebb, hogy a novelláskötetet összevissza is olvashatjuk, a regényt érdemes elejétől a végéig, mert van bizonyos szerkezete, ami ezt megkívánja. Ennek a könyvnek van bizonyos szerkezete, kerete, íve, ritmusa stb., érdemes az elejétől a végéig olvasni. Szerintem. De ha valaki nem szeretné regénynek hívni, én nem ragaszkodom hozzá. 

– Volt valamilyen mintája a szerkezethez?

– Persze, Buñuel A szabadság fantomja című filmjének dramaturgiája. Egymáshoz lazán (de azért) kapcsolódó történetekből áll össze ez a mozi, a sztorikat összefűzheti például egy szó, egy szereplő vagy akár egy strucc is. És a végén mégis úgy érzed, hogy kerek és egész alkotást láttál. Hogy igen, valami ilyesmi az élet. Novák Eszter írta e buñueli szerkezetről: „szabadságnak álcázott, véletlenek sorozata által szőtt életháló”. Az abbé… is valami ilyesfajta „hálónak” készült, egyfajta karneváli történetfolyam: rengeteg szereplő, apokaliptikus összevisszaság, az egyes részek hol össze-, hol pedig széttartanak. De az egyetemes fejetlenség, ami Martinovics kivégzésével indul, végigvonul a könyvön, ahogy a szatirikus, ironikus látásmód is.

– Mint gyakorló szakácstól kérdem, jó az, ha ennyi minden egybekerül a fazékba, teszem azt a komolyzene, a jazz és a heavy metal, a krimik a receptekkel, a híres lengyel filmszínész hírneve a ruhatáros öregasszony torkával? 

– Ez már nem az én problémám, hanem az olvasóé. Ha nem tetszik neki ez az eklektika, bátran hajítsa sarokba a könyvet, a könyvesboltban pár napig visszacserélik egy másik kötetre. Dumas mondta, hogy a konyha nem patika, ahol mindent pontosan kimérünk – és én nem akartam (most sem) kimérni, kinek mi fog ízleni, mi tetszik a kritikusnak, mi az olvasónak. Sokszor mondtam már, olyan író szeretnék lenni, akit én olvasóként kedvelnék. Ennek akarok megfelelni, semmi másnak. 

– A könyvben érezhetően elszaporodtak a budai helyszínek, a hozzájuk köthető figurák. Korábban pesti színterek voltak a jellemzőbbek. Átköltözött a Duna másik felére?

– Most már hét éve Budán lakom, de nem lettem budai. A Feneketlen-tó mellett élek, a Móricz Zsigmond körtér és a Kosztolányi Dezső tér között, közel a Karinthy Frigyes úthoz. Ez a környék majdnem olyan erős irodalmi tér, mint a Király utca. Ha meg kell határozni földrajzi identitásomat, akkor azt szoktam mondani: nagyon szentesi és kicsit kolozsvári vagyok, Budán élek, de a Király utca az otthonom. 

– És talán tiszteletbeli hévízi is, hiszen a Hévíz című folyóirat szerkesztője már több mint hat éve. Az írók körében kétségtelenül nagy presztízzsel bír a lap, de kik az olvasóik? 

– Szerencsére nem kell Szomory Dezsővel szólnom, hogy minden olvasómat ismerem, és utálom is őket kellőképpen. A folyóiratot most hatszáz példányban nyomják (és el szokott fogyni), de hát ennél biztosan több olvasónk van, a folyóirat-olvasás ugyanis elsődlegesen könyvtári műfaj. A sikerét nem csak a jó szerkesztésnek köszönheti (nevet), hanem annak is, hogy tényleg különbözik az a hagyományos irodalmi lapoktól: nemcsak vagány külsejében, de rovataiban is. Például nálunk nincs kritika, recenzió, helyette hosszabb esszék vannak, gasztrotörténeti rovat, interjúk, helytörténet. De ne legyünk hipokriták, a folyóirat sikere annak is köszönhető, hogy a hévízi önkormányzat támogatásával olyan honoráriumot tudunk fizetni a szerzőknek, hogy örömmel írnak nekünk. Ne csillagászati, csak tisztességes összegre gondoljon, ami igen ritka manapság a folyóiratpiacon. A lap népszerűségét jelzi, hogy a vacsorával egybekötött lapszámbemutatók egyfajta társasági eseménnyé lettek, ahová visszajárnak mind az írók, mind az olvasók.

– Szerkesztőként került már ön elé olyan szöveg, ami Cserna-Szabó-hatást mutatott? 

– Erre, mint a legtöbb író, süket vagyok. Amikor például Bödőcs Tibor Cserna-paródiáját olvastam, nem ismertem magamra. Mondtam neki, hogy ez nem túl jó, de hagyja a kötetben, elmegy. 

– Mennyit bábáskodott az Addig sem iszik című köteten? Számított a sikerére? 

– Sokat bábáskodtam, ami úgy nézett ki, hogy egyik sört rendeltük a másik után, és közben megbeszéltük az ötleteket. Tibor korábban mindig azzal hencegett, hogy hárman nem írnak: Szókratész, Jézus és ő. Aztán írt egy Hamvas- és egy Márai-paródiát, mindkettőt a Hévíznek. Erre jelentkezett a Helikon Kiadó, hogy könyvet szeretne. Egy ideig szinte együtt dolgoztunk, aztán pár írás elkészülte után Tibor önjáró lett. Akkor már csak söröztünk. Gondoltam, hogy jól fogy majd a könyv, de ekkora sikerre senki nem számított, ősztől karácsonyig majdnem 60 000 példány kelt el egy olyan kötetből, amiben irodalmi (Proust-, Kertész-, Pelevin- stb.) paródiák vannak!...

FOTÓ: DRASKOVICS ÁDÁM

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!