Király Istvánt azok is ismerik, akik nem ismerik: ha máshonnan nem, akkor a középiskolai tankönyvekből, Ady kiváló értelmezőjeként, a mégis-morál fogalom megalkotójaként. Király István azonban nemcsak jelentős irodalomtudós, hanem egy korszak meghatározó és nagy hatású kultúrpolitikusa is volt: az ELTE XX. századi magyar irodalom tanszékének tanárjaként komolyan vette a tanári hivatást, miközben politikailag is tevékeny volt. Halálának időpontja is szimbolikus: 1989-ben hunyt el.
Lánya, Király Júlia közgazdász kereste meg a Magvető Kiadót azzal, hogy egy lakásfelújítás során számára is meglepő módon füzeteket talált: édesapjuk 1956 és 1989 között vezetett naplóit.
A kiadó számára nem volt kérdés, hogy egy ilyen lebilincselő dokumentumot ki szeretne adni. A napló sajtó alá rendezése több kutató összehangolt munkája – a fotókkal illusztrált könyv megjelenése 2017 tavaszán várható a Magvető Tények és Tanúk sorozatában.
A napló nemcsak a kor kultúrpolitikai vitáiba ad betekintést, de egy önmagával küszködő, önmaga megújítására törekvő emberről fest izgalmas portrét. Király Istvánnál 1988 végén rákot diagnosztizáltak, ezt követően is vezette naplóját.
Az itt olvashatók – a Vasárnapi Hírekben exkluzív, első közlésként – a napló utolsó bejegyzései.
1989. június 11., vasárnap
Pozsgayt és Hornt hallgatom A Hétben. A nemzeti megbékélés nagy napjának nyilvánítják jún. 16-ot. Pozsgay a reálisabb, visszafogottabb: Nagy Imrét elsősorban a kiállás hősének, erkölcsi példának tekinti. Érződik, hogy zavarón érzi jelenlegi gondolatai mögött korábbi, ellentétes előjelű mondatait. Nem tisztább ilyenkor az egyenes beszéd? A nyílt kimondása: így láttam – így látom.
Horn büszkén mondja: ők, az establishment kezdeményezték ezt az igazságszolgáltatást. Őszintébb lenne megmondani: sodródtunk.
Pozsgay: aki nem úgy gondolkodik, az a kisebbség a nemzettől különíti el magát. A nemzetből tagadtatom így ki. Lehetséges oly szituáció, mikor a nemzet többsége téved, s csak az egyesben él, ami a nemzetet jelenti.
Június 12., hétfő
Wintermantel Pistával a Szovjet Irodalom szerkesztőségében. Pista a lap átmentésén töpreng. Közép-európai lappá akarja átszervezni, hogy így legyen indokoltsága a Nagyvilág mellett. Nem látom ennek lehetőségét. Nyíltan kell vállalni a szovjet lap jellegét, csak kulturális ellentételt kell biztosítani. Egy hasonló típusú lapot a Szovjetunióban.
Este Rakovszki a tv-ben. Nagyon rokonszenves. Őszintén beszél a vereségéről. De a vereség is lehet győzelem, ha őszinteség van benne, és az érzékeltetése annak, hogy az egyénnek van ügye.
Június 13., kedd
Fónagy doktori vitája a Várban, a Kongresszusi Teremben. Feltűnően kevesen vannak. Az ún. „magyar nyelvészek” szinte testületileg távol tartják magukat. A vita egyébként érdektelen. Iván túl hosszú bevezetőjében és válaszában is. Nem veszi figyelembe, hogy ez az ünnepi alkalom: senkit sem érdekel a tudományos vita. Délután tv-közvetítés az ellenzéki kerekasztal s a MSZMP első közös üléséről. Grósz beszél az MSZMP nevében, csupa kérlelés: a nemzet érdeke, közös vállalása a nemzet ügyének.
Ellenzékiek szószólója valami Kónya: nincs közös felelősségvállalás, egyetlen cél – biztosítani a sima átmenetet a diktatúrából a demokráciához. A többiről döntsön a nép: Központi rejtett gondolata: ti vagytok a hatalom – mi vagyunk a nép.
Június 14., szerda
Mindent elönt már ma a Nagy Imre-kultusz. Nagy Imre nagy nemzeti szimbólummá nő, s vele 1956. Lehetetlen nem szembenéznem vele: helyes-e ez, szükséges-e újragondolnom eddigi életem.
Ami miatt nem tudom elfogadni: Nagy Imre emberi, politikai egyéniségének kisstílű mérete. Pusztán a halálának, a vállalásának van pátosza, szépsége. Egyébként nincs egyetlen olyan beszéde, s tette sem, mely valamelyes magasabb színvonalat jelezne. Mint teoretikus nem nyűgöz le. Élete egy hűséges pártbürokratáé, aki méghozzá Berijához kötődött erősen. Nem lehet legendás figura.
Hasonló a helyzet 1956-tal is. Meggyőződésem: a „mártírok” többségét deklasszált vagy lumpen elemek adták, s nem a munkásosztály. Egy pontos szociológiai vizsgálat ezt mutatná ki. A benne ható, vezető politikai gondolat az antikommunizmus volt. ’56 vállalása az antikommunizmus vállalásával jelent egyet. Az MSZMP mai vezetése ezt hogy nem érti meg? Hogy lehet forradalomnak nevezni azt, ami lényegében visszarendeződés? Nem hoz új társadalmi és politikai minőséget.
A célja, útiránya: visszatérés a kapitalista világba.
Június 15., csütörtök
A fiatalabb Molnár Géza jön fel hozzám délelőtt. A külpolitikai kérdésekkel való foglalkozás kiszélesítette a látókörét. A magyar problémákat nem önmagukban, hanem a nagyhatalmak politikai érdekeivel összhangban méri fel.
A módszer helyes, de a következtetése illuzórikus, önmentő. Szerinte stratégiailag Magyarország szerepe nem fontos: a nagyhatalmaknak így közömbös az, ami itt történik. Stratégiai fontossága Lengyelországnak van. Paradox módon ebből ezt a következtetést vonja le: a SZU Lengyelországot adja oda az egyeztetések során. Magyarországot fogja megtartani.
Reálisabb már a másik gondolata: a magyar átalakulás komoly veszély a szomszéd országokra: ezek ragaszkodni fognak a magyar változás lassulásához. (Nincs azonban válasza reá, milyen eszközökkel tudják ezt elérni.)
Egyébként Gézánál is jelen a kommunista értelmiségi öncsalás: ő mint szakember védett, nem fenyegeti veszély a jövőjét.
Június 16., péntek
A Nagy Imre-féle temetés napja.
A „glasznoszty” valóban jó mint indulatlevezető a szavak özönében, s a formalitások unalmában az indulat eloszlik. Megmarad azonban az érzelmekre s a tudatra tett hatás, a szavazásokban, a rendszerhez való hozzáállásban ez majd érvényesül. Az agitáció egyirányúsága a legnagyobb veszély.
Politikai vonalát nézve kétfajta típus válik el. Az egyik megbékélésre, nyugalomra int, a másik az elszámoltatás érveit halmozza. Az elszámoltatás tárgya: a szovjet és a kommunista párt – velük szemben kell nemzeti egység. Legerősebben ezt a vonalat Méray Tibor, Lőcsei Pál, Orbán Viktor, Rácz Sándor vitte, a másik nyelvén elsődlegesen Vásárhelyi Miklós, Király Béla beszélt. Az első típusnál a magyar volt hangsúlyozva folyvást, a másiknál a demokrácia.
Pozsgaynak nagyon el kell gondolkodnia ezután az ünnepség után: Orbán Viktor és Méray egyenest rá célzott; Nem lehet hinni azoknak, akik politikai karrierjüket ’56 után csinálták meg.
Nekik is el kell tűnniük, hiába törleszkednek. Egyébként az agitációs, propagandisztikus hatása a napnak fel nem mérhető. A fordulat tényét hozta ez felszínre. Nyilvánvaló lett:
1. 1956 átértékelése. Ellenforradalomnak nevezni ezután: érzelmi, hangulati s intellektuális elszigetelődés. Még csak az „ellenforradalmi mozzanatok” hangsúlyozása sem lehetséges. Csak forradalomként és szabadságharcként él a köztudatban. Nevetséges volt, hogy a párt történeti bizottságának két tagja ott volt a koszorúzók között: Berend az Akadémia és Pozsgay a kormány nevében.
2. Az MSZMP tömegektől való elszakítottsága is nyilvánvaló lett. Semminemű vonatkozásban, mint reformkommunizmus sem lehetett jelen a koszorúsok között. A népet, a nemzetet az MSZMP-től egyértelműen elszakítottnak nyilvánította.
3. A szocialista országok közül nem koszorúzott: Szovjetunió, Lengyelország, DDR, Románia, Csehszlovákia, Bulgária, Albánia, Kína stb. Hiába volt jelen a szovjet és a lengyel követség egy-egy képviselője, hivatalosan nem koszorúztak. Magyarország a szocialista tábortól elszakadt.
Este Bächer Mihályéknál. A „nagy család” hangulata vonzó, összehoz bennünket a „nagy nép” együttes elutasítása. A balkániságát közösen érezzük. Ami viszont zavar: Bächer Misinél ugyanazt az elvont érvelést érzem, ami reám is jellemző. Kína, Vietnam fontos, nem az, ami körülöttünk van. A „történelem” nevében elsiklás a mindennapokon. A másik, ami zavar: különös, magyar provincializmus jelévé teszik, ami nem egyéb, mint másként gondolkodás.
Június 19., hétfő
E. Fehér hív fel: megerősítették a szerkesztőbizottságban. Cikket akar tőlem az ateizmus jogosságáról. Eddig nem kértek. Most hülyeség, és céltalan lenne mellékes fronton apróznom magam. Főleg akkor, mikor világnézeti pártból politikai párttá kíván átalakulni az MSZMP, teljesen felesleges belevesznem egy mellékes ideológiai polémiába. Annál is inkább felesleges, mert az idealista és materialista világnézet közti különbséget nem érzem kulcskérdésnek. Nem itt húzódik ma már az elválasztó vonal.
Németh Ella temetése. Czine, Sinkovics, Grezsa beszél. Az MDF Németh László igazi tábora, szinte minden MDF-tag jelen.
Aczél magánya. Utána beszélek vele. Mindenütt érzi a szorító magányt. De fölénnyel viseli. A visszahívás híre ma jelent meg a sajtóban.
Tetszik, hogy vállalja a vitát. Nem mond le.
Június 25., vasárnap
MSZMP új négytagú elnöksége a tv előtt: Nem kelt bizalmat. Egyedül Nyers az, ki jobbra is határt von. Grósz, aki néhány nappal ezelőtt még a jobboldali veszélyt érezte fenyegetőbbnek, most szintén csak balra von határt. Nyers kivételével ügyes karrierista, de ügyetlen politikus benyomását kelti mind a négy.
Utána Pozsgay-arckép a TB-ben. Sajnos leverő. Nem érződik a két legfontosabb: az okosság és a becsületesség. Ő – mondja – lényegében mindig reformgondolkodású és mindig ellenzék volt, de ugyanakkor mégis felfelé ment. Ő mindig az igazat mondta, de ugyanakkor – hangoztatja – egy a szándékolt takargattatni kényszerű rendszerben élt. Nem elég okos, hogy észrevegye ezekben az állításokban az ellentmondásokat, s nem elég becsületes, hogy vállalni tudja az őszinteséget. – Vitray végső kérdése: kommunista-e. Válasza: igen, mert vállalja a közösségi társadalmat mint eszményt, de nem, mert annyi ellenszenvet gyűjtött fel ez a név. Ebben benne van az ember: nem elvekre – pusztán sikerre néz.
Mint kontraszt utána: Kis János, Michnik. Ők egy pillanatban megunták a hazudozást, Pozsgay ezt sosem unta meg. Kis János programja: az ellenzéki koalíció győzelmére van szükség. Csak így lehetséges az átmenet a demokratizmusba. Ha az MSZMP súly marad: nem alakítható át az antidemokratikus apparátus.
Király István irodalomtörténész
1989. október 19-én, 68 éves korában hunyt el.
A Kossuth- és Állami-díjjal kitüntetett (1953, ill. 1973) egyetemi tanár 1965- től 1988-ig az ELTE BTK XX. sz.-i Magyar Irodalomtörténeti Tanszékét vezette, a Magyar Tudományos Akadémia 1979-ben rendes tagjának választotta, az MTA Irodalomtörténeti Bizottságának elnöke volt – számos más elnöki tisztsége (Könyvtári Bizottság, Magyar– Szovjet Társadalomtudományi Együttműködési Bizottság, Magyar–Osztrák Irodalomtudományi Vegyesbizottság) mellett. 1970-től haláláig a Világirodalmi Lexikon főszerkesztője volt, ezenkívül szerkesztette a Csillag (1953–56), a Kortárs (1962–69), a Szovjet Irodalom című folyóiratokat (1970–89), a Magyar Életrajzi Lexikon szakszerkesztője.
Fő kutatási területe Ady Endre költészete és élete volt, a költő műveinek megítélését, irodalomtörténeti helyét – elsősorban az oktatásban használt tankönyveken keresztül – évtizedekre meghatározta négykötetes Ady-monográfiája. Korábban Mikszáthról, később Kosztolányiról is jelentetett meg monográfiát.
Irodalomtörténészi és tanári munkája mellett a Kádár János és Aczél György fémjelezte korszak befolyásos kultúr- és művelődéspolitikusa volt, akinek irodalomkritikai írásai, szerkesztői tevékenysége hosszú időre megszabhatták egy-egy alkotó kánonbeli helyét vagy éppen ideológiailag elfogadhatatlan mivoltát. 1945-től a Magyar Kommunista Párt, majd az MDP és az MSZMP tagja. 1971-től 1985-ig országgyűlési képviselő.
A nevét viselő díjat évente ítélik oda egy-egy pályakezdő irodalomtörténész vagy fiatal magyartanár elismeréseként.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!