Bódult békeidők... - Egykor intravénás heroinfogyasztó volt, ma kábítószerfüggők felépülését segíti. Bajzáth Sándor „Bajzi” egy történésszel és egy drogpolitikai szakemberrel közösen nemrég könyvet jelentetett meg Repülök a gyógyszerrel címmel, amely a húsz-harminc évvel ezelőtti drogos világba kalauzolja el az olvasót. Bajzi felépülő függőként és segítőként beszélt a régi és új szerek közti különbségekről és a mindig örök közös nevezőkről.
– Mi a legfőbb különbség egy harminc évvel ezelőtti és egy mai droghasználó között?
– Szinte összehasonlíthatatlan a két időszak. Én a klasszikus korszakban kezdtem drogozni, amikor egyáltalán elindult az intravénás droghasználat, előtte csak a szipuzás ment. A ’80-as években egyáltalán nem volt kereskedelmi vonzata a dolognak: rendelvényre, gyógyszertárakból szereztük be az anyagokat, illetve virágboltokból a mákgubókat, és voltak, akik vidéken kendert terjesztettek. Önmagukban ezek mind legális anyagok voltak és fillérekbe kerültek, kevesebbe, mint az alkohol – bár ez utóbbi megállapítások a mai dizájnerdrogokra is jellemzőek. A kábszeresek egy szubkultúra tagjai voltak, egymás számára jól felismerhetőek, sajátos öltözködési stílussal, szóhasználattal. Annyira kevesen voltunk, hogy legalább becenévről biztosan ismert mindenki mindenkit, bizonyos gyógyszertárak, virágboltok mentén léteztek kisebb csoportok, közösségek, ezeken belül csereberéltük, megosztottuk egymással a szereket.
Nem kapcsolódott a használathoz igazi bűnözés, receptet hamisítottunk és maximum felnyomtunk egy-egy gyógyszertárat. Nem ültettek le nagyon senkit, időnként elküldtek minket elvonóra, ahol telenyomtak gyógyszerekkel, a függőséggel magával nem foglalkoztak, nem volt terápiás lehetőség – nem úgy, mint ma, amikor számtalan önsegítő csoport (pl. Narcotics Anonymus) és jó pár hatékonyan működő rehab van. Mi még áltathattuk magunkat azzal, hogy nincs segítség. Mindemellett mi nem is léteztünk a társadalom számára, nem jelentek meg rólunk cikkek, hírek, hiszen a létező világok legszebbikében nincs szükség drogokra. Most sem kezeli a helyén a sajtó a dolgokat, de inkább a ferdítés és szenzációhajhászás a jellemző. Az elhallgatás pedig a kormányzati stratégiára.
– És a ’90-es években megfordult a világ. Hogyan csúszott át ebbe egy régivágású drogos?
– ’94-ben az elvonón mellém került egy heroinista, aki ABBA-t hallgatott – akkor jöttem rá, hogy kinyílt a mi világunk is… Hirtelen eszméletlenül sokan elkezdtek drogozni, ’92–’93 volt a nagy bumm időszaka, és 1991 irtó távolinak tűnt. Jött az igazi heroin, az igazi amfetamin, a kokain, elindult a kereskedelem, amibe mi is kénytelenek voltunk beszállni, de még a régi elvekkel – együtt szúrtam a „vásárlóimmal”.
– A dílerség egy „szakma” volt, ami mára eltűnőben van…
– A múltkor egy régi drogos haverom mesélte, hogy most egy hatvanas nénitől veszi a dizájner szereket… Akkoriban, a ’90-es években volt még egy nexus a vevő meg az eladó között, aki tudta, mit ad el, szólt, ha erősebb volt az anyag, ismerte az igényeket, „vigyázott” a kliensére. Mindenki tudta, hogy mit mivel lehet használni, minek mi a hatása. Most az orvos se, akihez bekerül a detoxikálóba a túllőtt drogos, hiszen hetente változnak az anyagok. Azt látjuk, hogy milyen gyorsan amortizálják a használókat, de megtippelni sem lehet, hogy hosszú távon mit okoznak. Régi szerhasználó ismerősökön tapasztalom, hogy mennyire felgyorsult az állapotromlásuk az új típusú szerek használatától. Egy felépülő függő, amilyen én vagyok, még másfél évtizednyi heroinhasználat után is ép maradhatott mentálisan, nem biztos, hogy ugyanez elmondható lesz majd egy mai rendszeres dizájnerdrog-fogyasztóról – ha egyáltalán túléli, hiszen a gyors fizikai és agyi leépülés hátráltatja a leszokást.
– Bénulás, sebek, szorongás – ilyen állandósult tünetekről számolnak be a használók már pár hónap után. Nem elég ijesztőek ahhoz, hogy leszokásra ösztönözzenek?
– Arra elegendőek, hogy valaki pár hónapra leálljon. A lelki leépülés hosszabb folyamat, nincs párhuzamban a testivel, és ez nagy baj: fizikailag sokkal hamarabb kikészülnek, minthogy meglegyen az elég érzése. Nem tudnak lemenni az aljára, nincs meg az a pár év, amíg elmorzsolódnak a társadalmi kapcsolatok, nincs elég idő a borzalmak megélésére. Elmennek rehabra, és nagyon hamar újrakezdik. Fiatalok, gyorsan regenerálódnak, és a bennük van még a bugi.
– Akkor mi tarthatja vissza őket?
– Nagyon unalmasan fog hangzani: a család és a megelőzés. Olyan preventív programok kellenének az iskolákban, amelyek nyomán rájöhetnének a fiatalok, ők vajon a populáció azon mindenkori 10 százalékába tartoznak-e, akik hajlamosak az addikcióra. Ez mindig egyéni szinten dől el, ez egy nem megfelelő válasz az élet kihívásaira. Nincs igazi motivációs különbség egy harminc évvel ezelőtti szerhasználó és egy mai között, akkor a szürkeség volt, ma meg konzumlét. Ha rosszul érzem magam a bőrömben, mindegy, hogy milyen korszak van. Nyilván próbálkoznak a tinédzserek mindennel, amihez hozzáférnek – és ezekhez az új szerekhez gond nélkül hozzáférnek, nincs se anyagi, se távolsági akadály.
– És hát akkor nincs is mit tenni…
– Szerintem a tiltást kellene tiltani. A dizájnerdrog a tiltásra született „megoldás”. A világ nem véletlenül halad a kábítószer-liberalizáció irányába. Az felszámolja az illegalitás nyomán burjánzó bűnözést, az orvostudomány „behozza” a készítőket, ellenőrizhetővé válik ez a megfoghatatlan világ. Addig viszont az ismeretlennel birkózunk.
Bajzáth Sándor „Bajzi”
addiktológiai tanácsadó
A ’80-as évek közepén lett kábítószerfüggő, 1998-ban „vonult be” a komlói rehabilitációs intézetbe, azóta van felépülésben;
Pár éve elvégezte az ELTE szociális munkás szakát, jelenleg a SOTE addiktológiai konzultáns szakának hallgatója;
Sok éve dolgozik segítői területen, ennek eredményeként 2011-ben miniszteri elismerésben részesült a kábítószer-területen végzett segítő munkájáért;
A segítségre szorulók számára megtalálható a www.addikt.hu oldalon keresztül.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
