Apró elvtelenségekkel a megalkuváslejtőn – Tompa Andrea már másképpen döntene

– Mit jelent önnek ez a jelölés? Elismerést vagy lehetőséget?

– Egyfelől marhára meg vagyok tisztelve, hiszen az első könyv körül általában még nincs akkora felhajtás – a kiadó, akinek először megmutattam, vissza is utasította. Most egy olyan könyvet jelölnek díjra a lengyelek, ami itthon nehezen indult el. Ez tőke, amiből rosszabb pillanataimban, amikor azt gondolom, hogy nem kéne egy sort se írni többet, picit fel tudom szívni magam. Másfelől az is igaz, hogy ez a díj azóta érdekel igazán, amióta a férjem kiderítette, hogy tízmillió forinttal jár, bár nem tudom, hogy hogyan oszlik el, szerző, fordító és kiadó között. Most muszáj ideidéznem Szilágyi Zsófia irodalomtörténészt, aki azt mondja, hogy a nyugatos írók mindig a pénzről beszélnek. De hát mi a csudáról beszéljenek? Az esztétikáról? Nekem az is a szerencsétlenségem a díjjakkal, hogy egy nagyobb összeggel járó díjat sem kaptam meg, amit meg megkapok, annak a pénzdíját addigra többnyire elveszik mellőle, vagy úgy adja oda az állam, hogy azt nem lehet elfogadni.

– Két éve a Márai-díjjal járó egészen tetemes összegről le is mondott.

– Igen, én voltam az első ilyen mutatványos. Nekem morális dilemmát jelentett, hogy ettől a kormánytól elfogadjak-e bármit, hiszen a tevékenységének nagy részével képtelen vagyok azonosulni. Mivel azonban két írószervezet – a Szépírók Társasága és a Fiatal Írók Szövetsége – jelölt a díjra, ezért azt elfogadtam, de a vele járó 770 ezer forintot az L. Ritók Nóra vezette Igazgyöngy Alapítványnak utaltam. Pedig, teszem hozzá, nagyon nem mindegy egy ilyen díj. Egy írónak leginkább azzal van nehézsége, hogy hogyan tud olyan életformát élni, amiben képes alkotni. Ha én elmennék könyvelőnek napi nyolc órában, abból nem lenne irodalom. Nagy kérdés, hogy hol lehet úgy és olyan pénzt keresni, ami lehetővé teszi, hogy az ember írjon. A díjak és ösztöndíjak azért nagyon fontosak, mert lehetőséget adnak az alkotómunkára. Egy nagyobb összeggel kvázi kapunk egy év fizetés nélküli szabadságot. Egy regénykezdéshez kell teremteni legalább egy tiszta évet, amiben semmi más nincs. Aztán jöhetnek a finomítások. Az Omerta 4 és fél évig készült.

– A kutatás emészt fel ennyi időt? Vagy az írás megy lassan, és az ötvenes-hatvanas évek romániai diktatúrájáról, amelybe az Omerta keretet kap, eleve elképesztő tudásanyag van a fejében?

– Á, ha ez mind a fejemben lenne, nem foglalkoznék ezzel. Bennem is van egy rácsodálkozás: tényleg így kell rózsákkal matatni? (Az egyik főhős, Vilmos rózsanemesítő pártfunkcionárius – a szerk.) Vagy például semmit nem tudtam a Magyar Autonóm Tartományról. Persze a nagy egységek, témák, drámai fordulatok megvannak előre, de egy másik része útközben történik. Mint amikor az ember arabnyelv-órát tart – két leckével járok az olvasó előtt.
Tudtam, hogy mi történt Erdélyben ’56 után, hogy volt egy nagyon csúnya megtorlás a semmiért, hogy a kolozsvári egyetemet egyesítették, vagyis bezárták.
Ezzel nőttem fel: nagy átörökített dráma volt, bár nem tudom, hogy ezt a szót, hogy dráma, a szüleim például használták-e. Inkább csak azt mondták, hogy nagy disznóság. Én is olyan környezetben éltem, ahol az iskolákat folyamatosan zárták be, osztályok tűntek el, a kisebbségi lét egyre szűkülő mezsgyét jelentett. Ezek a dolgok benne vannak a tudásunkban, de igazán érdekessé számomra akkor válnak, amikor valami, nem biztos, hogy tudatosan, elindít afelé, hogy ezt a megörökölt drámaiságot elkezdd összerakni, átélni, elkezdj reflektálni rá.
Az, hogy tudom, hogy megöltek hatmillió zsidót, önmagában tankönyvmondat. Egy tankönyvmondatot pedig hogy húzok magamra? A kérdés az, hogy mikor és mitől kezd számomra olyan mondattá válni, aminek valami következménye van az életemre nézve. Ami hat rám, és visszafelé az egész családomra. Az, hogy hol nyílik meg ez az ajtó, egy bonyolult és hosszú folyamat.

– Sokszor a múlt által szól a jelenről – ezt az ajtót akár egy aktualitás, egy áthallás is megnyithatja?

– Bizonyos esetekben előre tudom, hogy miért alkotok meg egy karaktert. A drága jó szerzetesnőből például még egy árva sor sem volt meg, de éreztem a hívást, hogy egy olyan szereplővel, aki a hitéért szenved, több időbe ágyazott történetet lehet elmondani egyszerre. Amikor elkergetik a menekült gyerekeket, és az egyházak úgy reagálnak, ahogy – egy olyan országban, ahol lelkész az emberierőforrás-miniszter –, akkor egy a múltban persze hiteles, és ugyan atipikus, de mégis a korban lévő karakter által a jelenre vonatkozó kérdéseket is fel lehet tenni. Én pedig ezt szeretném. Újabb nézőpontokat felkínálni. Persze olykor teljesen váratlan áthallások is támadnak: menet közben olyan dolgok pattannak ki és válnak hirtelen aktuálissá, hogy az ember úgy érzi, hogy úristen, ezt most nem lehet leírni. Két éve még le lehetett volna, de most már annyira brutálisan aktualizálónak tűnne, ha leírnám, mintha piros ceruzával üzengetnék a múlt által.

– És azt nem lehet?

– Piros ceruzával azért nem. Az a művet felbontja és érvényteleníti. Meg azt a világot is, amiről szól: ja, hogy ezt csak azért meséled, mert… Akkor csak alibi lesz. Amikor ezek a történetek eszembe jutnak egy korábbi vagy egy még korábbi korszakból, nem is csak az elmeséletlenségük vonz. Az is kihívás, hogy én legyek az első, aki erről mesélek. Ám ez a múlt, amiről az Omerta is szól, még nem tudott elmúlni. Akkor tud valami elmúlni, ha el van fogadva a megtörténte. El van gyászolva, el van siratva.
Az az érzésem, hogy ez az elmúlás még nem tudott megtörténni. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ez a határon átívelő kapcsolatrendszer, ez a magyar– magyar viszony még mindig vesézhető – legalábbis én újra és újra megpróbálom elmondani abból a korszakból, abból a nézőpontból, amiben éppen vagyok.

– 27 éve már itt van, Magyarországon…

– Igaz, de az elmenő emberben mindig van egy veszteség- és egy nyereségoldal. Minél rosszabb szituációból megy el valaki, annál nagyobb a nyereség, hiszen valami nagyon rossztól szabadultunk meg. Ugyanakkor van olyan szituáció is, amikor eltűnik a tekintet elől, hogy az elmenetelben mi a nyereség. A mostani Magyarországgal kapcsolatban például egyáltalán nem látom, mi volt az a nyereség, amiért én ide jöttem 27 éve. Persze nagyon sokat kaptam itt, de azt hiszem, most már másként döntenék. A mostani Magyarország, és ezt szociológusok mondják, a migrációnak nem egy vágyott helyszíne. Erdélyből, Romániából leginkább vendégmunkások jönnek, akik aztán hazatérnek.
Aztán érkeznek ide diákok tanulni, de inkább ugródeszkának használják, és mennek tovább nyugatabbra. Az összes olyan tanítványom, akiket Kolozsváron tanítottam, és eljöttek ide, felszívták magukat tudással, némi tapasztalatot is szereztek, majd vagy tovább-, vagy hazamentek. Ez az ország, jelen állapotában nem kínál elég lehetőséget egy fiatalnak, különösen nem kulturális területen. Fura módon ezeket a bizonytalanságokat az elmenetel és megérkezés kapcsán csak az elmúlt években élem meg újra. Úgy érzem, hogy a pályám csúcsán kellene lennem szakmailag – nem íróként értem, hanem színházi szakemberként –, de sajnos ez a középnemzedék, ami én most vagyok, egy elveszett nemzedék. A pályám csúcsán én egy marginális lapot csinálok (Színház című folyóirat), rettentő kevés pénzből. Ez a nemzedék nincs pozícióban, nincs helyzetben, a szakmában sehol nem látható  – Mundruczó, Schilling, akik az én korosztályom, zömmel külföldön dolgoznak. Bodó Viktor is többet rendez kint, mint itthon. És ebben egyáltalán nem a hatalmi kérdés fontos számomra, hanem sokkal inkább az a felhalmozott tudás, amire az államnak nincs szüksége. Nem is értem, hogy lehet ennyire pazarló. Egyetemeken, kutatóintézetekben kiképeznek embereket, ösztöndíjakat adnak nekik, utaztatják őket, minket, majd abból a rengeteg sok szakmai tudásból semmi nem kell nekik. Erre a tudásra az állam nem tart igényt. Úgy látom, ma nincs szükség semmiféle független szakmai tudásra a döntéshozásban. Legalábbis a kultúra területén, azon belül is a színházra van leginkább rálátásom. Valamelyest az irodalom dolgaira is rálátok, de nem is akarok sokkal többet látni, annyira elborzaszt, ami ott történik szakmapolitikailag.

– Konkrétan mire gondol?

– Konkrétan arra, amikor azt mondja Orbán János Dénes, hogy ő megkereste a miniszterelnököt,  mert volt egy jó ötlete. Kapott először 150 milliót, aztán még 400 milliót, nem is emlékszem, hol tartanak a számok, nem is ez a lényeg. Hanem, hogy hogyan keresheti meg bárki a miniszterelnököt egy jó ötlettel? Hogy hangozhat el egy ilyen mondat? Ez nyilván valami láthatatlan egyéb kapcsolatnak a verbális elfedése. Amikor ott vannak a szakmai szervezetek, irodalmi szervezetek, amelyekben szintén nem csupa passzív ember ül, aki nem akar semmit tenni, és nyilván nekik is marha sok jó ötletük van, csak ők az első ügyintézőig sem jutnak el. Morálisan itt valami nagyon nincs rendben.

– A morál kérdését már másodjára említi. Nehéz elvhűnek maradni?

– Azt gondolom, hogy az ember nagyon megengedő magával. Apró pici dolgokban történik a lecsúszás a megalkuváslejtőn. Nagyon nehéz elvszerű életet élni. Mondok egy buta példát. Két macskánk van, az egyiket behoztuk az utcáról, a másik télen bebújt a motorházba. A nyáron három pici cicát mentettünk meg, gazdát kerestünk nekik, sok pénzt fizettünk az orvosoknak. No, de nekem például nagyon tetszik a Maine Coon fajta. Ugyanakkor, amíg ebben az országban úgy bánunk az állatokkal, ahogy, amíg ennyi gazdátlan állat van, amíg ennyi állatot elaltatnak, addig a magam számára morális felelősség kérdése, hogy több százezer forintért megveszek-e egy macskát, csak azért, mert nekem tetszik. A kérdés csak az, hogy mikor törsz meg, és mondod azt, hogy én megdolgoztam azért a 300 000 forintért, és arra költöm, amire akarom. Lehet, hogy rossz példa, de az élet ezekből a kicsi elvtelenségekből áll. Ezek mentén tudjuk megérteni, hogy mitől ilyen ez a világ. Félre ne értsen, nem ítélek el senkit, aki Maine Coonokat vásárol, ez csak a magam mércéje. Sosem az a kérdés, hogy hol vagyunk most, hanem, hogy honnan indultunk. Hol volt az eleje? Hol van az első olyan pont, amikor valami olyat teszek, ami az elveimbe ugyan nem fér bele, de megnyugtatom a lelkiismeretem, és azt mondom, hogy rendben van így.

– Vannak azért elvi elcsúszásai?

– Hogyne lennének. A kritikaírásban is számtalanszor előfordul, hogy bizonyos reakciók után én magam is visszavonulót fújok. Sem magamat nem teszem ki a személyes rombolásnak, sem a lapot, amelyért felelek, a fenyegetettségnek. Azonban ez számomra már elvtelenség. De én nem vagyok egy szabadságharcos. Ilyenkor elhallgatok. Keresztelő János mondja, hogy „teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét”. Annyira megragadott ez a mondat, mert számomra azt jelenti, hogy bármilyen szörnyű dologból ki lehet mégis hozni valami jót. Az kell hozzá, hogy felismerd, és nevet adj neki: bűnök, hibák, gyarlóságok. Elég, ha azt mondjuk: hibáztunk, mást kellett volna tenni. Akkor kijöhetne belőle valami méltó gyümölcs.



"Amikor elkergetik a menekült gyerekeket, és az egyházak úgy reagálnak, ahogy – egy olyan országban, ahol lelkész az emberierőforrás-miniszter –, akkor egy korabeli szerzeteskarakter által a jelenre vonatkozó kérdéseket is fel lehet tenni."   

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!