A szoboravatás jutalomjáték egy politikusnak. Ott lehet csak igazán szép beszédeket mondani, olyan veretes mondatokkal, mint hogy „a sorsnak kiszemeltje volt, de nem kegyeltje”, vagy „a számunkra követendő értékrendnek a megtestesítője”. Mindkét idézett mondat egy-egy Tisza István-szobor felavatása közben hangzott el, előbbi Orbán Viktortól 2000-ben, utóbbi Papcsák Ferenc, zuglói polgármestertől tavaly. Orbán Viktor tíz-egynéhány éve Debrecenben még egy nagy formátumú, de meg nem értett, a harcok elől meg nem futamodó politikus képét vázolta fel Tisza István gróf, a 20. század elejének kétszeres miniszterelnöke kapcsán. Olyan politikusként méltatta Tiszát, mint akit téptek balról és jobbról is, mégis bátran nézett szembe a sorsával. Ismerős szavak? Tisza Istvánnak mégsem lett kultusza, bármennyire is úgy tűnt, hogy az Orbán-kormánynak tökéletesen megfelelt volna ez a (nyilván önmagára is szívesen alkalmazott) hősies politikai helytállás.

De Orbán Viktor és a Fidesz nem mondott le a szobrokról, pontosabban: nem mondott le a múltról. Még pontosabban: nem mondott le a múlt politikai célú átformálásáról. A mindenkori hatalomnak ugyanis szüksége van történelmi gyökerekre, ezeken keresztül hivatkozható örökségre, az örökséget megtestesítő idolokra és szimbólumokra. Illetve az azokon keresztül történő kommunikációra. Érthető azonban, ha a Fidesz ebben az ügyben a szokottnál jóval bizonytalanabb: egy pártnak, amely a Liberális Internacionálétól jutott az euroszkepticizmus kapujáig, nem magától értetődőek a történelmi hivatkozásai. 2010-től utcaátnevezések, szoboravatások, térrendezések kora kezdődött, csak az nem biztos még, hogy hová is tart a kormánypárt, milyen példaképet tud választani magának.

Gyáni Gábor történész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja arra figyelmeztet: a történelmi múltkeresés nem csupán hazánkban, de Kelet-Európában, Németországban, sőt, még Japánban is egyre inkább megfigyelhető. A történész arra is hangsúlyozottan hívta fel a figyelmet, hogy a történelem ilyen típusú manipulálását diktatúrák idején lehetett megtapasztalni. Igaz, a marxista történetírás például olyannyira szembement a valósággal, hogy csak korlátozottan hittek benne az emberek. Most azonban a népszerű legendák és mítoszok felhasználásával kívánatossá lehet tenni bizonyos, erősen megkérdőjelezhető politikai irányzatokat is. Kérdés, hogy szabad-e, érdemes-e? Gyáni példaként Trianon értelmezését említi: a visszacsinálhatóság illúzióját kelteni felelőtlen tett, hiszen sokak számára vonzó, de egyáltalán nem racionális…

Horthy nem, a Horthy-korszak igen?

A Fidesz történelmi identitáskeresésének leginkább meghatározó intézkedése a Kossuth tér átépítése. A cél az, hogy az Országházat ölelő tér visszakapja „képzőművészeti arculatának 1944 előtti állapotát”. Ha a puszta retorika mögé tekintünk, nem lehet nem észrevenni a törekvést, amely mintegy hetven évet kiszakít a magyar történelemből. 1944-ben megállt az idő, ami azóta történt, azt legfeljebb meghaladni kell, a pártállam negyven évével, a félresiklott rendszerváltozással és persze a két szabadon választott baloldali-liberális kormány működésével együtt. A cél tehát világos: vissza kell térni a Horthy Miklós nevével fémjelzett időszak végére, onnan kell felvenni a történelem elejtett fonalát. Nem is csoda hát, hogy mindezt nem nézheti végig bronzba merevedve a Horthy-éra egyik legerősebb ellensége, Károlyi Mihály, akinek Kossuth téri szobrát Siófok egy félreeső utcájában találja meg az, aki nagyon kutat utána.

Az Orbán-kormány identitáskeresésének legújabb állomása: Bethlen István, 1921 és ’31 között az ország miniszterelnöke, a Horthy-korszak meghatározó politikusa. De akkor miért Bethlen és miért nem Horthy? Úgy tűnik, a Fidesz magával sem tud dűlőre jutni Horthy megítélése kapcsán. Politikusai fel-feltűnnek a Horthyt ünneplő, egyre szaporodó eseményeken, ám a kormány vezetői inkább a hallgatás, vagy a finom elhatárolódás szavait használják. A politikai számítás indokolt is: hogy Horthy a mai napig hatalmas indulatokat kelt, azt jól mutatta szobrának múlt heti avatása, amely arra is bizonyítékul szolgált, hogy a vitéz kormányzó mégoly megosztó kultuszát a Jobbik igyekszik meglovagolni minden erejével. Úgy tűnik azonban, a Fidesz szemérmes félrenézése a kormányzati pozíció miatt sem tartható sokáig: legutóbb az USA budapesti nagykövetsége tette világossá a szoboravatás kapcsán, hogy a kormány elhatárolódását várja Horthy kultuszától. Reakció nincs, csak beszédes hallgatás.

Mindezek fényében jobban érthető, miért nem Horthy és miért Bethlen. Életművének kutatói is egyetértenek abban, hogy Bethlen Istvánnak kormányfőként sikerült az első világháború és a forradalmak alatt tönkrement országot mind gazdasági, mind politikai téren rendbe tennie. Bár nem volt demokrata, de mindent megtett a náci veszedelem ellen, a világháborús veszteségek csökkentéséért, s Horthyt is ebbe az irányba próbálta befolyásolni. Orbán Viktor, aki saját kezűleg leplezte le októberben a szobrát, így jellemezte a politikust: „egyszerre tudta kivívni a bal- és a jobboldal ellenszenvét, ami irigységből fakadt”.

Ha Horthyt magát nem is, a nevével fémjelzett korszak nem kevésbé ellentmondásos alakjai közül jó néhányat vett már nevére a mai kurzus. Emlékezetes, hogy még az akadékoskodó Földrajzinév- bizottságot is eltakarították az útból, hogy saját hatáskörükbe helyezhessék a földrajzi nevek meghatározását. Így lett idén majdnem az antiszemita Tormay Cécile-ről elnevezett utca a főváros II. kerületében, de van Wass Albert terünk is, függetlenül attól, hogy sérti-e ez valaki érzelmeit. Így eshetett meg az is, hogy a közoktatást felügyelő intézmény Klebelsberg Kunóról, a Horthy-kor művelődéspolitikusáról lett elnevezve.

Az emlékezet identitásiparosai

Látszik, az akarat gombjához viszont bármikor képesek törvények által varrt kabátot illeszteni. Így jön létre hamarosan az a VERITAS Történetkutató Intézet, amelynek feladata az elmúlt 150 év „sorsfordító politikai és társadalmi eseményeinek hiteles, torzításmentes” bemutatása lesz, szigorúan „a nemzeti összetartozás erősítésének” jegyében. Igaz, van már olyan intézmény, nem is egy, amelyik épp ezzel a korral foglalkozik, ám úgy tűnik, nem a kormány által jónak ítélt hangnemben. Gyáni Gábor szerint a Magyar Tudományos Akadémia számára az új történelemkutató intézet nyílt támadás. Átélték már mindezt egyszer, az imént említett földrajzi nevek kapcsán, amikor állást kellett – és kell a mai napig – foglalniuk bizonyos személyek (utcanévtáblák) megítélésében. Most azonban már a szakmai teljesítményük megkérdőjelezése folyik. „A problémát azonban inkább abban látja, hogy a kormány által erőltetett történelemszemlélettől eltérő gondolkodás lassan büntethetővé válik. „Az a kör, amelyik szakmailag nem úgy gondolkodik, ahogy a kollektív emlékezet identitásiparos munkatársai, egyre nehezebb helyzetbe kerül. Az akadémiai történetírás alig néhány ezer emberhez jut el, a tömegkultúrában terjedő, népszerű, de néha torz képet sugalló történetírás azonban széles réteg számára élvezhető. Csak nem mindegy, milyen áron” – fogalmazott a történész, aki szerint a történészek közt nem lehet bal- és jobboldali különbség. „Egyszerűbb ennél a probléma: az, aki a történelmi tényeket torzítás nélkül tudja láttatni, jó történész. Aki (bármilyen céllal) elhallgat bizonyos eseményeket, hogy jobb színben tüntessen fel egy-egy történelmi személyt, rossz történész” – magyarázta Gyáni Gábor. A történelemben ugyanis nincs fekete vagy fehér, jó vagy rossz, csak bonyolult folyamatok vannak. Az viszont a tudomány érdekei ellen szól, ha ideológia igazolására akarják felhasználni, hiszen így elveszti a szakmaiságát. „Ha a ráció kiszorul, csak az öncsalás, az illúzió marad. Márpedig ebbe az irányba tartunk, és a szakmát könnyen megrendítő csapások érhetik. Nem gondoltuk volna 1989-ben, hogy valaha még eljutunk oda, hogy a kutatás szabadságát veszélyben érezhetjük. Most viszont közel járunk hozzá” – fogalmazott.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!