Atombiztos bizonytalanság

Ha egy pillangó megrebbenti a szárnyát Tokióban, hatalmas tornádó kerekedhet belőle, mondjuk, aktuálisan, Texasban.

A véletlenszerű kiindulópontból hosszú távú, az egész rendszert megváltoztató (pillangó-)hatásmechanizmust – a légköri események sorozatát – a ’60-as években keletkezett káoszelmélet írja le példaként. Ennél jóval kevesebb közbenső elem együtthatójaként tapasztalhatjuk meg egy termonukleáris bomba föld alatti robbantásának hatását. A szeptember 3-án, vasárnap Észak-Koreában, Pungy-gyeri közelében felrobbantott 100 kilotonnás hidrogénbomba előidézte mesterséges földrengést 12 perccel később a Tolna megyei kölesdi szeizmográfiai állomáson is érzékelték, az idáig elért lökéshullám 3,4-es erősségű volt. A globális politikai egyensúlyra, de még inkább az emberiség jövőbeli sorsának alakulására azonban sokkal nagyobb hatással lehet ez a földmozgás. 


Lyuk az óceánban

A diktatúrának ez volt a hatodik nukleáris fegyverkísérlete, egyelőre csak az elrettentést és a jobb gazdasági alkupozíciót szolgálva. „Élesben” még soha nem vetettek be kétfázisú atomtöltetet (hidrogénbombát) sehol a világon, hasadóbombát (atombombát) viszont már kétszer is.

Ugyanakkor kísérleti jelleggel elsőként az amerikaiak – Hirosima és Nagaszaki után csekély 7 évvel – persze ezt is kipróbálták: ekkor tűnt el Elugelab szigete a Csendes-óceánról. A 73,8 tonnás, leginkább egy gyárépületre hasonlító, Ivy („borostyán”) Mike névre keresztelt monstrumot a Marshallszigetek egyik atollján robbantották fel, és 10 megatonnás robbanóerővel bírt (ez százszorosa a mostani észak-koreainak).

A robbanás 5,2 km széles tűzgömböt hozott létre, mely másfél másodperc alatt 17 kilométeres magasságba emelkedett.

Az 1952. november elsején kivitelezett tesztelés eredményeként Enewetak-atoll Elugelab szigete helyén egy 1,9 kilométer átmérőjű, 50 méter mély kráter keletkezett, a közeli szigetek (Teiter, Bogairikk és Bogon) növényvilága megsemmisült, a robbantás centrumától 50 kilométerre is radioaktív atolltörmelékek hullottak az égből. Valamint melléktermékként két új kémiai elem is keletkezett(!): az einsteinium és a fermium. (Mindkettő erősen radioaktív és mérgező, kizárólag mesterségesen – lásd termonukleáris robbantás – előállítható, csupán plutóniumot kell nagy hőmérsékleten neutronnal bombázni.)

Az eseményt természetesen lefilmezték és tudományos szenzációként az amerikai televíziós csatornák napokig sugározták.

A frissen megválasztott amerikai elnök, Eisenhower beiktatási beszédében pedig így reagált az eredményre: „A tudomány, úgy látszik, megadta nekünk a lehetőséget, hogy eltöröljük az emberi életet a földről.”

A kísérlet elméleti atyja a robbantáskor több mint 8000 kilométerrel odább, a kaliforniai Berkeleyben állt egy szeizmográf mellett, várva az eredményt. Amikor a műszer jelezte aztán a lökéshullámot, Teller Ede táviratban („Fiú született!”) értesítette az új-mexikói Los Alamos-i atomkutatóintézeti kollégáit a H-bomba létrejöttéről. [A fiúból később férfi lett, 1954-ben szintén a Marshall-szigeteken, a Bikini-atollon egy 15 megatonnás hidrogénbombát (Castle Bravo) robbantottak, hatalmas károkat okozva; mind ez idáig ez a teszt a rekorder a H-bombák történetében.]


Elhozták a Napot a Földre

Teller Edének és munkatársainak azonkívül, hogy morális dilemmákkal kellett szembenéziük, ami a második világháború után a szovjet kutatások eredményességével is számolt, legfőképp technológiai kérdéseket kellett megoldaniuk. A maghasadáson (fisszió) alapuló atombombák után az elemegyesítés (fúzió) energiafelszabadító hatását kívánták elérni a termonukleáris fegyver előállításával. Ehhez egyedüli példaként az égre nézhettek fel, pontosabban a Napra, mely élet és halál uraként hidrogénekből héliummá alakulva gamma- és röntgensugárzásként energiát ad le. Viszont a csillagban uralkodó hatalmas nyomás (súlya a bolygónk 332 950-szorosa) és hőmérséklet (16 millió Celsius-fok) a Földön nem volt elérhető. Így a reakció fenntarthatósága sem megvalósítható.

A megoldást aztán a lembergi származású Stanislaw Ulam és Teller találta meg – akik a környezetük szerint legendásan gyűlölték egymást –, s manapság Teller–Ulam-modellként hivatkoznak rá.

Hipotézisüket 1951. március 9-én nyújtották be „Heterokataliktikus detonációk I: Hidrodinamikus lencsék és sugárzási tükrök” címen. A lényege pedig az volt, hogy a fúziót a fissziós energia indíthatja be és tudja fenntartani. Azaz: egy atomrobbanás röntgensugárzása képes azt a nyomást és hőmérsékletet létrehozni, ami a hidrogént és izotópjait egyesülésre bírja, hogy aztán félelmetes mennyiségű energiát sugározzon ki magából (innen a kétfázisú atombomba megjelölés).

Az elméletet gyorsan tesztelni is kellett az akkor már bejáratott Marshall-szigetekhez tartozó Enewetak-atollzátonyon, ahol legutóbb „George” néven kísérleteztek termonukleáris reakciók létrehozásával, 1951. május 8-án. George után a fentebb említett Mike következett, de Teller némileg aggódott – mivel elégé biztos volt a sikerben. Mert mi van, ha a termonukleáris robbanás begyújtja a légkört és az óceánokat?

Szerencsére barátja, az ez ügyben járatos Gregory Breit, a Yale Egyetem professzora megnyugtatta: nem lesznek ilyen következményei a kísérletnek. Teller efelől nyugodtan alhatott.


Egyeztetnek, nem alkusznak

Mi azonban már egyre kevésbé. Mert hiába lépett érvénybe 1970-ben a Nemzetközi Atomsorompó-egyezmény (NTP), melyet 187 ország írt alá, Észak-Korea 2003-ban végleg felmondta azt, folyamatos a bizalmatlanság az iráni békés atomenergia-felhasználás ígérete iránt, rendre kiújulnak a két nagyhatalom, India és Pakisztán között a villongások, és mostanság Trump és Putyin is lebegteti a START atomcsendegyezmény (azaz a nukleáris robbanófejek csökkentéséről szóló megállapodás) betartását (2018-ra felenként 1550-re). Míg az előbbi szerződés hatálybalépésekor 38 ezer atomfegyver állt készültségben világszerte,  addig ma „csak” 15 700, s ebből 235 nem a hivatalos atomhatalmak (USA, Oroszország, Kína, Nagy-Britannia, Franciaország) kezében van.

A 2015-ös NTP felülvizsgálati konferencia regisztrálta ugyan a nukleáris fegyverek alkalmazásának továbbra is katasztrofális humanitárius következményeit, de ugyanúgy nem írta elő a nukleáris fegyverek betiltására vonatkozó nemzetközi szerződés kidolgozásának megkezdését, mint ahogy azt a korábbi 45 évben sem tette. Így továbbra is ólomsúlyként nehezednek ránk, emberekre azok a bizonyos pilleszárnyak.


AZ ÖSSZEÁLLÍTÁST KÉSZÍTETTE: RÁCZ I. PÉTER

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!