Bevásárló turisták helyett befektető turisták lepték el a határ menti osztrák bankokat. Menekítik pénzüket a magyarok a bizonytalanság és a romló árfolyam elől. Van, aki buszon és nejlonzacskóban, van aki bőröndben és luxusterepjáróval.
Ismerősöktől konkrét telefonszámokat, neveket is kapok: előzetes megbeszélésre fogadják személyes tanácsadással a számla, takarékkönyv, vagy valamilyen befektetési értékpapír iránt érdeklődőket. A várakozási idő már egy-két hét, annyi a magyarországi ügyfél. A gazdaság bizonytalan helyzete, a gyengélkedő forint miatti aggodalmak fokozódásával egyre többen a szomszédba viszik pénzüket, biztos, ami biztos. Még akkor is, ha sejtik: amennyiben mégis elindulnánk valami konszolidáltabb gazdasági irányba, csak veszíthetnek. Mert az osztrák számlavezetési díj és a kamatadó kétszerte akkora, mint a hazai, maga a kamat meg feleakkora. De hát a „pénzintézeti diszkréció és a vélt vagy valós biztonság” ma többet ér sokak szemében. Bár a kormányszóvivő merő riogatásnak és rémhírterjesztésnek minősítette a hazai bankbetétek esetleges befagyasztásáról terjedő mendemondákat, s maga a miniszterelnök is azt mondta, hogy „a kormánynak semmi köze a betétesek pénzéhez, mert százezer euró értékig amúgy is uniós és hazai törvény védi azt”, a határ menti kistelepülések bankjainak parkolóiban a kocsik harmada-fele magyar rendszámot visel. Szakadt, régi autók és csillogó-villogó vadiúj luxusjárgányok. Egy harmincas nő őszinte: nézze, az én magánnyugdíjpénztáram lehet, hogy rosszul gazdálkodott, mint azt a kormány állítja, mert kevés reálhozamhoz jutottam hozzá. De nem ők vették el az egészet, amit befizettem, hanem maga az állam. Milliárdokat buktunk, öngondoskodásra késztetett és kötelezett munkavállalók kéz a kézben, akik azt hittük, lesz majd öregségünkre tőkénk. És törvény biztosította, ugye. Ezek után miért higgyek bármilyen bülbülszavú szóvivőnek? Amit eddig „megvédtek”, annak annyi. Megvédem én magamat, meg a pénzemet, bízzák csak rám!
A Fertő-tó túlpartja már a Neusiedler-See nevet viseli. Kicsi, patinás nyaralótelepülés a fővárosa: Neusiedl. Főutcáján egymásba érnek a különböző, magyarok számára „népszerű” bankok. Aki déltájt és előzetes érdeklődés nélkül jön, az az ördögnek tartozott egy úttal. Mert a fiókok hosszú, egy-két órás ebédidőt tartanak, s tényleg annyi az előjegyzési idő, amennyiről itthon szólnak a zuhanyhíradók hírei. Egy középkorú mérnökházaspár is kétszer járta meg az utat Eger és Neusiedl között: nem nézték meg, mikor vannak az ünnepek. December 8-án keltek útra, s Mária szeplőtelen fogantatásába, mint munkaszüneti napba ütköztek…
Az egyik bank előcsarnokában „négy-öt magyar összehajol”. Mindenki tanakodik, jó tanácsokat, neveket, telefonszámokat osztogat, segítőkész, mosolyog. Nem ismerek „magunkra”. Pedig csak tíz kilométerre vagyunk otthontól. Megtudom, melyik bankhoz nem érdemes, mert „rátették a kezüket az oroszok”, s melyikhez szintén nem, mert ott a számlanyitáshoz az kell, hogy rendszeresen érkezzék bizonyos összegű euró a kontóra. Márpedig mi nem abban kapjuk a fizetésünket – igaz, néz fel papírjaiból apja és fia –, „ez azért megoldható”. Egy testvérpár szerint még jobb lenne egy fapadossal kimenni, mondjuk, Manchesterbe. De nem lehet, mert a britek helyi tartózkodást is kérnek számlanyitáshoz, nem elég a magyar útlevél, vagy a személyi igazolvány és a lakcímkártya. „Pedig az milyen jó messze van, oda senki keze nem ér el!” – tűnődnek, s készülnek befelé, meghallgatásra. Egy szemlátomást jól szituált famíliát éppen kikísér a filiálé főnöke. Jó üzletet köthettek, mert mindük képe olyan, mint a macskáé, miután végzett a tejfeles bögrével. Elegáns dossziéval szép nagy – naná, hogy magyar rendszámú Saabhoz távoznak. Idős bácsi és néni jön, ők sem beszélnek németül. Mint a legtöbb ügyfél. A szomszédok mondták neki: vigyék ki a kis pénzüket, mert „úgy jobb lesz”. A régi retikülben nejlonzacskóba kötve a megtakarításuk.
Ottani banktisztviselők szerint késő ősz óta hetente több tucat a magyar ügyfelük. Azt tippelik, hogy már 60 milliárdos summa lehet kint, a virtuális uniós határok menti fiókokban. „Méltán vagyunk népszerűek most, de sajnálom is az ügyfeleket.
Mert soha sem jó a bizonytalanságérzet. Persze, hogy szívesen várjuk őket, hiszen nekünk is fontos a betétgyűjtés. A bankok kölcsönözni is csak akkor tudnak, ha dől hozzájuk a pénz.” A gazdaság pedig ott – a válságban is –, ha nem is dübörög, de halad. Ausztria minősítése ma is AAA, azaz kiváló. S bizony a szlovákoké is sokkal jobb, mint a mi új keletű, immár háromszoros bóvlibesorolásunk. Azt azért egy kinti, ’56-os ismerősöm nem tudja magába fojtani, hogy „már pedig spekulánsok tényleg vannak. Magyar vándor, merre még?” – néz fel a borús januári égre. Az urat aligha lehetne „lekomcsizni”, mégis hozzáteszi: „Az árfolyammozgáson pontosan, napról napra nyomon követhető minden egyes kormányzati lépés, suta vagy hozzá nem értő bejelentés. Nem nyomják Krahácsot! Senki nincs ma a világon, aki oly mértékben ki tudná lendíteni a nemzeti valutát nyugvópontjáról, mint az ország kormánya.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!