Avar János: A bíró úr

A konzervatív többségű kilenctagú testülettől ugyanis éppen az ellenkezőjét várták, mintsem Obama egészségügyi reformjának jóváhagyását. Vagyis a megoszlásnak megfelelő 5-4 arányú ítéletet, csakhogy fordítva, a liberálisnak tekintett bírákat kisebbségben hagyva. Ámde a republikánus ifjabb Bush elnök által kinevezett, ráadásul a testületben elnöklő John Roberts nem a másik négy konzervatívval tartott, hanem „átállt”, sőt maga fogalmazta meg azt a többségi döntést, amely szerint a demokrata elnök kormányzásának kulcsprogramja nem ütközik az alkotmánnyal. Kap is azóta a jobboldal vérmesebbjeitől (egy honatya zárt, de persze szivárgást nem gátló ajtók mögött a 9/11 terrorista támadáshoz hasonlította, hogy aztán bocsánatot kelljen kérnie). A főbíró a nyári szünetben Máltán tart kurzust, s viccelve örült az ottani erődöknek, hogy lesz hová elbújnia.

Találgatja is publicisták serege, mi vezérelte a mérleg átbillentőjét. Többen arra tippelnek, hogy Roberts, aki diákként a polgárháború előtti jogi csatározásokról és azokban a főbíróság végzetes szerepéről írta szakdolgozatát, mélyen átérezte felelősségét: nem szabadna kidobni egy elnök kormányzásának legfőbb eredményét, azt legfeljebb a választók tehetik meg, új embert küldve a Fehér Házba (a kihívó, Romney máris ezzel, az egészségügyi törvény visszavonásával kampányolva próbálna nyerni). De abban is lehet valami, hogy Roberts emlékezett rá, milyen – a társadalmat megosztó – hatása volt a főbírák tizenkét évvel ezelőtti döntésének, amely a konzervatívok szája ízének megfelelően zárta le a floridai szavazatszámlálási vitát és Busht ültette a Fehér Házba. Akár így, akár úgy, a főbíró azt az egyéni döntést hozta, amelyet ő az ország és nem kinevezői, a saját politikai és szellemi tábora érdekében állónak tartott. S bár támadják sokan, némelyek veszettül, e döntési jogát eszében sincs senkinek kétségbe vonni.

Pontosan ezért tekintik a nyugati világban alapvetőnek a bírói függetlenséget. Méghozzá a kormánytól, tehát a politikai hatalom birtokosaitól. Az anekdota szerint már egy német paraszt is odavágta Nagy Frigyes képébe, hogy „még van bíróság Berlinben”, amely tehát akár a király ellenében is ítélkezhet. Kétségtelen, hogy a hatalom és az igazságszolgáltatás szétválasztása nem volt könnyű, vagy rövid folyamat, de mára a demokratikus világ két társadalmat ismer: az egyikben a jog uralkodik az embereken, a másikban az emberek a jogon. Pár évtizede egy alacsonyabb szintű szövetségi bíró, Sirica, aki szintén nagyon konzervatív volt (drákói ítéletei okán Maximum John volt a beceneve) makacsul beidézte bűnjelként Nixon titkos magnószalagjait, amivel aztán meg is buktatta az elnököt. De az is sokat mond, hogy a kilenctagú testületbe élethossziglan (vagy legalábbis cselekvőképessége határáig) kinevezett jogászokkal már jó néhány elnök megjárta: a főbíró a maga ura lett és nem politikai hátországa szolgája.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!