Részletek Avar Jánosnak, lapunk vezető publicistájának a Kossuth Kiadónál hamarosan megjelenő könyvéből.
A négy külügyminiszteri esztendő után, ha úgy tetszik, a világpolitikai frontvonalveteránjaként, Hillary Clinton most fontosnak tekintette annak hangsúlyozását, hogy nő és immár nagymama is. Első nagy kampánygyűlésén évődik is ezzel: „Nem én leszek e versenyben a legfiatalabb jelölt, de én leszek az Egyesült Államok legifjabb női elnöke, és az első nagymama is.” S noha minden elnök látványosan öregszik a Fehér Házban, „nem lesz fehér hajam, mert már festem...”.
Hillary kampánygyűlésein nem tudott olyan lenyűgöző hatást kelteni, mint egykor Obama vagy éppenséggel Bill Clinton. S ami már baj: Sandersnél is kevésbé bírta lelkesíteni tömegeit.
Ugyan gördülékenyen szónokolt, de nem hozott tűzbe senkit, s az egyéniségéhez illő, magyarázó, érvelő stílusa ezt eleve megnehezítette, sőt a nővel szembeni előítéletek is. Ha felemelte a hangját, akkor rögvest szemére hányták, hogy „rikácsol”, ami azért is mulatságos volt, mert Sanders szinte végigrikoltozta szónoklatait. Viszont egy férfi politikus hanghordozásába nem kötnek így bele, őket inkább csak bakijaik kergetik bajba.
Tömérdek elemzés foglalkozott a kiemelkedő nőpolitikus hátrányos megkülönböztetésével, s annak a hagyományokban, neveltetésben, sőt még vallási hovatartozásban rejlő okaival. is.
A New York Timesban megjelenő egyik cikk hivatkozik arra, hogy az ókori vagy középkori eredetű vallások – tehát nem csak a muzulmán –, szinte magától értetődően vonják kétségbe a nők szavahihetőségét.
Már a Biblia is utal az asszonyi kétszínűségre, s ugye Lucifer is Éván keresztül viszi bűnbe Ádámot. Ilyen háttérrel érthető, hogy miért találnak rendre nagy közönségre a Hillaryt mindenféle vádakkal illetők, hiszen a cáfolatokat elhessegethetik a „hazug nő” említésével. Az asszony ingatag, a férfi rugalmas, s a férfiak eleve nehezen viselik el, ha lemaradnak a „gyengébb nem” mögött.
A cikk érdekes, aktuális példával illusztrálja ezt: azok a férfiversenyzők, akik együtt edzettek a riói olimpia későbbi csodaúszójával, az amerikai Katie Ledeckyvel, bevallották, hogy zavarta őket, ha a 19 éves lány előbb jutott célba. Egy 17 éves férfiúszó közölte: „Nem akarok hazudni, bosszantó, ha legyőz... Az ember nincs ahhoz szokva, hogy egy lány verje meg”.
Hillary republikánus vetélytársának – aki a macsó férfi prototípusa – minden kiszólása erről árulkodott 2016 őszén, az elnökválasztási kampányban. A demokrata viták egyik helyszínén a pódiumtól jóval nagyobb távolságra volt a női, mint a férfi mosdó, s a közben tartott pár perces szünetről Hillary késve ért vissza. Társai és a teremben ülő közönség pedig kis nevetéssel, de persze megértően fogadták mosolyogva elhangzó mentegetőzését:
„Nekem, ugye, kissé tovább tartott.” Ez nyilván nemcsak női mivoltára, hanem a mosdó távolságára is utalt, ám a republikánusoknál ki más, mint Trump tette szóvá. Egy beszédében szóba hozta, hogy a demokraták vitája Hillary nélkül folytatódott: „Már azt hittem, feladja” –mondta, mire a gyűlése soraiból valaki bekiabált, nyilván a mosdót említve, mire Trump így folytatta: „Tudom, hová ment, undorító, nem is akarok erről beszélni...”
Róla és az ezt harsány kacajjal fogadó közönségéről is sokat elárulnak e szavak.
Bill átszáll
Már 2015 tavasza óta folyt az FBI vizsgálata az email botrány ügyében, s június utóján maga Hillary is tett – állítása szerint önkéntes, több órás – tanúvallomást a nyomozóknak. Ezek után az amerikai közélet feszült izgalommal várta, hogy mire jut az FBI. Amikor bejelentették, hogy vezetője sajtóértekezletet tart, egész Washington a tévékészülékek előtt ült, ami nem csoda, hiszen amennyiben vádemelést javasolnak az ügyészségnek, drámaian megváltoznak az elnökválasztás feltételei. Ráadásul Comey személyében olyasvalaki az FBI igazgatója, aki Bush kormányzatának első ciklusában az igazságügyi tárca második embere volt, ám 2013-ban Obama mégis kinevezte e kulcsposztra.
Az izgatottan várakozók egyike maga Hillary volt, aki pár háztömbbel arrébb beszédet készült tartani, de kivárt. Állítólag sem ő, sem pedig csapata nem tudott arról, mi fog – e számára politikai élet vagy halál kérdésben – elhangzani.
De miután öt percig hallgatta az FBI-igazgató szavait, Hillary mosolyogva elkezdte beszédét. Meg sem várva, hogy Comey kiejtse a kulcsmondatot: nem javasolnak vádemelést. Persze, ha máshonnan nem is, nyitómondataiból Clintonék már tudhatták, hogy ez fog elhangzani.
Hogy jött-e egy „füles” az elnöktől, vagy az igazságügy-miniszternőtől, azt felesleges firtatni, mert persze tagadták. Mint ahogy azt sem érdemes találgatni, miért kavart – „clintoni szokás” szerint – kisebb fajta botrányt a férj, Bill, aki egy arizonai repülőtéren a saját gépéről átment a mellette éppen parkoló kormányzatiba, amelyen az igazságügyi miniszter asszony utazott. Állítólag csakis érdektelen, hétköznapi ügyekről beszélgettek, de a találkozás ténye hatalmas politikai vihart kavart. Így aztán a miniszternek be kellett utána jelentenie, hogy noha ő Comey feljebbvalója, kivonja magát az ügyből.
Ezért állt a sajtó elé maga az igazgató, korábban tekintélyes ügyész – és republikánus. Ez utóbbi mivoltát azért nem tagadta meg, ha – a jobboldal kiábrándulására – nem is óhajtotta vád alá helyezni a demokrata elnökjelöltség várományosát, mindenesetre alaposan megrótta. Mint mondta, semmiféle szándékosságot nem tapasztaltak Hillary amúgy „rendkívül felelőtlennek” minősített elektronikus levelezésében, illetve a magánszerver használatában.
Ez ugyan kifejezetten, és nem igazán hivatalához illően, politikai elmarasztalás volt, de nyilván ekként vélte ellensúlyozni a rázúduló jobboldali támadásokat. Hadd tegyek itt ismét egy privát megjegyzést:
Bár Bill Clintont hevesen bírálták, hogy exelnök létére felelőtlenül viselkedett, amikor odament a nejét vizsgáló tárca vezetőjéhez, szerintem a szokásos módján zseniálisan cselekedett. Ezzel ugyanis elérte, hogy a demokrata miniszternek félre kelljen állnia, s republikánus FBI-igazgató mondja ki: Hillary hanyag volt, de nem követett el bűnt.
Tigrisen lovaglás
Kipling híres mondása szerint a tigrisen lehet ugyan lovagolni, csak leszállni róla nem, mert akkor megeszi lovasát. Trump maga is úgy járt, mint a republikánusok vele. A jobboldal „szájukra lakatot nem tevő” hangadói – népszerű rádiós beszélgetős műsorok vezetői, tévécelebek és publicisták – valóban tigrist szabadítottak el, s a párt legnagyobb döbbenetére egy kívülálló demagóg volt képes meglovagolni, félrelökve a – radikális hangnemtől szintén nem ódzkodó – politikusokat.
De Trump sem tudott már leszállni. Amikor a konvención azt ismételgette, hogy egyedül ő képes megoldani Amerika problémáit, akkor mintegy megelőlegezte, hogy tényleg egyedül marad. A kampánya által fizetett republikánusokon kívül szinte senki sem maradt mellette. A modern amerikai történelemben még nem volt ennyire „magányos” elnökjelölt.
Eközben az őszi „hivatalos” kampány nyitányán a demokraták azt latolgatták, mivel érhetnek el többet: ha azt hangoztatják, hogy Trump elszabadulása a republikánusok politikájának egyenes következménye, vagy inkább sürgetik a pártot, hogy minél előbb szabaduljon meg tőle. Vagyis felszólították a republikánusokat az átszavazásra. Ez komoly dilemma lett. Mert Hillarynak nyilvánvalóan az volt az érdeke, hogy éket verjen a konzervatív derékhad és elnökjelöltje közé, viszont alacsonyabb szinteken, a szenátori, képviselői és egyéb posztokért küzdő demokratáknak meg előnyös volt republikánus ellenfelüket minél szorosabban „hozzákötni” Trumphoz, s vele együtt buktatni.
E két taktikát nem könnyű egyszerre alkalmazni, viszont Hillary és csapata láthatta, hogy a republikánus konvenció és az elnökjelölt stílusa lehet ugyan nyerő számottevő csoportokra, de taszíts sokakat, s az utóbbiak száma egyre nőtt.
A világsajtó persze csak az országos felmérések számait szokta tálalni, viszont a legjobb amerikai elemzők árgus szemmel követik az egyes államokban készült vizsgálódásokat.
Az amerikai elnökválasztáson ugyanis az nyer, aki az 50 államban – akárcsak egyetlen vokssal – győztesként megszerzi a lakosság számaránya szerint elosztott elektorokat. Az 538-at tízévente újraosztják a népszámlálás nyomán, s az északkeleti hajdani legnépesebb államok évtizedenként lejjebb csúsznak, mert tőlük vándorolnak sokan délre és nyugatra. New Yorkot már régen megelőzte Texas, s ha csak fejhosszal, de Florida is. Most mindkettőnek 29 elektora van, félszázada New York még – a rendíthetetlenül listavezető – Kaliforniával együtt volt ötven felett. Érdemi küzdelem azonban lényegében a vagy másfél tucat „harci terep” becenevű államban zajlott idén is. Voltaképpen csak ezekben érdemes mindkét oldalnak kampányt folytatnia, vagyis pénzt költeni tévéreklámokra, mert Kaliforniában, New Yorkban elnökválasztási reklámot vajmi ritkán látni: a demokratáknak nem fontos, a republikánusoknak pedig nem érdemes erre költeni.
Íme, a nő!
Ha az elnökválasztási harcban valami Hillary hátrányára volt, akkor az a különös, kettős mérce. Minden egyes szavát patikamérlegen mérték, míg Trump súlyos ferdítéseit azzal nyugtázták, hogy „ő már csak ilyen”. Showman. Az állítólagos „elitkedvenc”
Hillary még attól a nyilvánvalóan hozzá húzó elitsajtótól is rendre megkapta a magáét, amely kínosan próbálta tartani az egyensúlyt: „Mindkét jelöltnek igazmondási problémái vannak” – írták, mondták tudósításaikban. S mivel a Trump-kampány – ahogy negyedszázada a jobboldal – egyfolytában hazudozónak minősítette Hillaryt, ez a tárgyilagosnak vélt tálalás csak erősítette az emberekben a vele szembeni kételyeket.
Ettől lett a szavahihetőségi mutatója majdnem annyira kedvezőtlen, mint Trumpé, bizonyítván a lankadatlan lejáratási hadjárat hatékonyságát. Holott a politikai hazugságokat rendszeresen mérő és elemző intézet adatai éppúgy „felmentik” Hillaryt, ahogyan a kongresszusi vizsgálatok és az FBI nyomozása is. Mi több, e felmérés szerint a többi színen lévő politikushoz képest éppenséggel szinte igazmondónak te- kinthető. 2007 óta a főszereplőket aszerint vizsgálták, hogy mennyi féligazságot, „többnyire hamisat”, egyértelműen hamisat és kifejezett hazugságot állítottak. Ha a féligazságot, tehát a csúsztatást jóindulatúan nem számítjuk hazugságnak, Trump a többit tekintve 76 százalékban nem mondott igazat, s ebből jó 60 százalék tartozik az egyértelműen hamis, vagy brutálisan hazug kategóriába. Ezzel szemben Hillarynál ez alig 28 százalék, s az is inkább valamelyest hamis, mert minimális a teljesen megtévesztő állításainak aránya, amely Trump esetében 20 százalék fölött van.
Hillary Clinton minden tekintetben beleillett az elmúlt félszázad elnökjelöltjeinek sorába, ez nem vitás: évtizedek óta jelen van a közéletben, s ott szerzett tapasztalatai felül is múlják elődeiét, politikai nézetei tökéletesen megfelelnek a demokrata párt és szavazótábor felfogásának, nyilatkozataiban minden egyes szót alaposan mérlegel. S ennek megfelelően – lévén a demokratáknak ciklusról ciklusra kedvezőbb a demográfiai összetétel – Hillarynak gond nélkül kellett volna megküzdenie egy szemrebbenés nélkül hazudozó, ferdítő, a szélsőségesek kedvében járó ellenféllel – ha nem lenne nő. Sokat és sokszor mondják, hogy egyre több nagy ország élére is kerülhet női politikus, s ezzel érveltek az amerikai nőpártiak is. Csakhogy Angela Merkel, Theresa May, vagy Indira Gandhi parlamenti rendszerben, győztes pártját vezetve lett kormányfő, Hillarynak viszont meg kellett szereznie a lakosság többségének voksait. Vagyis nemcsak pártjára – és ekként a többség által kedvelt elnök utódjára – voksoltak, hanem személyére is. (A szavazólistán lehet szemezgetni: elnök innen, szenátor, kormányzó onnan.
Korábban nagyon is sokan „válogattak” politikai egyensúlyra törekedve a két nagy párt között az egyes posztoknál.) S ha a lista élén lévő elnökjelölt fel és le is húzhatja a többit, a perdöntő mégis az, ki óhajt rá szavazni, Hillary esetében pedig egy nőre, ami még sohasem fordult elő. Ezért lett a „tökéletesen tradicionális” elnökjelölt fogadtatása a legkevésbé sem hagyományos.
1980 óta, mióta ezt mérik, még nem volt demokrata elnökjelölt, akiről ilyen kiugróan sokan alkottak volna „nagyon nem kedvező” véleményt. A mutató a fehér férfiak körében elképesztően magas: 52 százalékuk mondta ezt. Tehát 32 százalékkal többen, mint az afro-amerikai Obamáról első indulásakor. S azok, akik szerint az amerikai társadalom „elpuhult és feminin”, négyszer inkább hajlandóak e kedvezőtlen véleményt alkotni Hillaryról, mint akik ezt a nézetet elvetik. Mivel e negyedszázad során Hillary népszerűségi indexe állandóan változott, nem érdektelen, hogy miért, és mikor volt fenn vagy lent? Egy kutató szerint akkor kedvelték kifejezetten, olykor jóval 60 százalék feletti mutatókkal, amikor a hagyományos női szerepeket „játszotta”: amikor first ladyként a nők jogait helyezte előtérbe, küzdött, kitartott férje mellett annak nőügyeiben, kivált a hosszúra nyúlt Monica-botrány során, s lojálisan szolgálta külügyminiszterként elnökét. (Ezért is vágott bele második elnökjelölti kampányába toronymagas felmérési számokkal). S akkor lett Hillary rendkívül népszerűtlen sokak, főleg a fehér férfiak, de sok nő körében is, amikor kilépett e közfelfogás szerinti női szerepből. Bill Clinton elnöksége elején az egészségügyi reformcsapat élére állt, szenátorként „politikus” volt, s megpályázta az elnökséget.
Sértett kamasz
Trump a harmadik tévévita előtti napokban még veszélyesebb vizekre evezett. Most már nemcsak hívei skandálták a gyűlésein, miként azon a nyári konvención is, hogy „lecsukni Hillaryt”, és viseltek ilyen feliratú pólókat, hanem ő maga is közölte, hogy „börtönben lenne a helye”. Majd magát még jobban belelovalva, elkezdte mondogatni, hogy Clintonék és a média „elcsalják” a választásokat, és azt is, hogy „ellopják tőlünk”. Ez persze előrevetítette azt, az Amerikában példa nélküli helyzetet, hogy az elnökválasztás vesztese nem fogadja el annak eredményét – a decentralizált szavazói rendszerben az országos csalás gyakorlatilag lehetetlen –, megtagadva ezzel a két évszázados tradíciót. E hagyomány mai változata szerint az exit pollok alapján győztesnek tekinthető, vagyis a 270 elektornál többet szerző elnökjelölt csak akkor áll a nagy nyilvánosság elé, ha bejelentheti, hogy vetélytársa felhívta, és elismerte vereségét. Utóbbinak pedig illik először megjelennie ezzel a „beismerő beszéddel”, amelyben – kötelezőnek mondható rituálé szerint – a vesztes mindig közli azt is, hogy ellenfelét a saját elnökének tekinti. Megtette ezt még 2000-ben Al Gore is, akitől a többhetes jogi csatározás után a szövetségi főbíróság konzervatív többsége vette el az elnökséget, noha országosan félmillióval több voksot szerzett ifjabb Bushnál.
Emberileg nehéz, demokratikusan muszáj. Miként az 1952-ben Eisenhowernek gratuláló Stevenson mondta: „Ahhoz túlságosan fáj, hogy derűs legyek, ám ahhoz túl idős vagyok, hogy sírjak.”
Trump mintha megmaradt volna sértett kamasznak, s még ha könnyekre nem fakadt is, a harmadik tévévitában eljutott odáig, hogy a kérdésre, miszerint adott esetben elfogadná-e vereségét, ezt felelte: „Majd akkor meglátom.” A döbbenten rákérdező moderátornak pedig odavágta: „Bizonytalanságban tartom önöket.” Ezzel voltaképpen bevágta maga előtt a Fehér Ház ovális irodájának ajtaját, amely már így is csak résnyire volt nyitva előtte…
(Részletek Avar Jánosnak, lapunk vezető publicistájának a Kossuth Kiadónál hamarosan megjelenő könyvéből)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!