Az árulás világa, a szabadság körei

– A bűn ábrázolása vagy a szereplők története volt meg előbb? Hogy találtak egymásra a regényben? 

– A belzi rabbi története volt az írói alapanyag, amin eredetileg elkezdtem dolgozni: amikor elárulta a magyar zsidókat azzal, hogy nem mondta nekik: menjenek el innen! Budapesti bujkálásának története szinte alig dokumentált (legalább 6-8 lakásban bújtatták a Gestapó és a magyar hatóságok elől: a Teleki téren, a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga környékén, és ami biztos, a mai Kertész utca 32-ben), de a történészek előtt azért ismert. A Frojimovics–Komoróczy-féle A zsidó Budapest című monográfiában például kap egy részt, ahogy Benedek István Gábor is írt belőle egy filmnovellát. Mindig jelentőséggel bír, ha egy nagy rabbi Magyarországon tartózkodik, de teljesen természetes módon a közösség ezzel kapcsolatosan csak a „jó arcát” igyekszik megőrizni az emlékezetében, a kritikus hozzáállás nem jellemző. 

– Ennek ellenére miért kezdett el foglalkozni vele?

– Egy antwerpeni vacsorán az egyik vendéglátóm azt mesélte, hogy az ő apja volt az, aki megborotválta a belzi rabbit. Később pedig egy aukciós listán belefutottam az utolsó beszédét tartalmazó kiadványba. Egy rabbi segítségével áttanulmányoztam, és azáltal, hogy hiányzott belőle 22 sor, még figyelemre méltóbbnak találtam. 

– Honnan lehetett tudni, hogy hiányoznak belőle sorok? 

– A valóságban a rabbi beszédét a féltestvére tolmácsolta a közösség felé, amit lejegyeztek, majd kiadtak, aztán a nagy érdeklődés miatt rövid időn belül még többször is. Ám az ezeket követő kiadásokból már hiányzott ez-az, a kellemetlen részeket kihagyták. Ennek jelentős angol nyelvű irodalma van. 

– Ezeknek a részeknek volt köze az árulásához?

– Pontosan. Bár Lengyelországból menekült, már a felesége és a gyermekei nélkül, és tisztában volt vele, mi történik Auschwitzban, mégsem mondta a magyar zsidóknak: meneküljetek! Egy rabbinak többféle küldetése van. Egyfelől, hogy betartassa a közösségével a törvényeket a változó világban, másfelől, hogy igazi szellemi vezetőként lépjen föl. Az igazi nagyság pedig csak nehéz történelmi pillanatokban tud megmutatkozni. Ha például, felborítva a közösség életét, ki meri jelenteni, hogy innen menni kell! Na, ehhez kell a vezetői képesség! Ő viszont üldözött emberként, gyökértelenül, átrohanva az országon Palesztina felé nem mert beleszólni a hozzá számtalan szálon kötődő helyi közösség életébe.

– Mit gondol, miért nem figyelmeztetett a veszélyre? 

– Szerintem megrémült ettől a felelősségtől, ehhez nagy személyes bátorság kell, aminek híján volt. Más részről, azt hiszem, ha ezt kimondja, úgy érezte, ő sem tud majd elmenekülni, ha több ezer ember egyszerre kezd el hirtelen csomagolni, a pályaudvarok felé indulni. Egyedül nagyobb esélye volt, de még így is a szakállát leborotválva, katonaruhában kellett elmenekülnie. 

– Térjünk vissza az első kérdéshez: hogy lett ebből regény? 

– Az árulásnak több oldala van: amellett, hogy valaki elárulhatja a népét, azt is meg szerettem volna mutatni, milyen az, ha valaki elárulja a társát. A két nő, Krisztina és Magda szakítása ugyanakkor szimbolikus: kettejük kapcsolata adja ki azt a történelmi helyzetet, amikor a magyarok elárulják a velük együtt élő zsidó honfitársaikat.

– Menekülő, egy kisfiú iránt vonzalmat érző, galíciai csodarabbi, kommunista, öngyűlölő, alkoholista, leszbikus (zsidó származású) úrinő és egy vidéki, buta magyar cselédlány. Minderre nemcsak a mai magyar közbeszéd ugrik, de a szépirodalom kedvelői sem feltétlenül felkészültek a befogadásukra. Mennyire szánta provokatívnak a regényt?

– Semennyire. Sőt, sokkal inkább rettegéssel töltött el, hogy végül mégis akad valaki, aki ezt provokációnak tekinti majd. Az idős férfi vonzalmát a fiú iránt különösen fontosnak tartottam megjeleníteni a regény szempontjából, mert miközben a rabbi alapvetően rossz, és árulást követ el, aközben sikerül leküzdenie a saját, vallása által bűnösnek tartott ösztöneit, és képes volt arra, amire csak a legnagyobbak: a vágyait tudássá transzformálja, legyőzi azokat a vonzalmait, amik sem számára, sem a közössége számára nem elfogadhatóak.

– Az ortodox közösség felől milyen visszajelzéseket kapott a regényre? 

– Csak barátságtalant. Olvasni ugyan nem olvasták, de úgy hallom, megbotránkozóan beszélnek róla. Akik eddig megálltak beszélgetni velem, a partvonalra állítanak. 

– „Anyja lengyel, apja orosz, de nem szereti sem a tejlevest, sem a borscsot” – olvasható az önéletrajzi bejegyzésében. Mi a helyzet a gulyással – azaz milyen identitásúnak tartja magát?

– Kettős identitásom van: egyszerre vagyok magyar és zsidó. Ám azt is fontos elmondani, hogy az utóbbi években az történik velem, mint a tojással: minél jobban főzik, annál jobban keményedik. Azt érzem, hogy az ország egyre jobban kirekeszt, ami természetesen azzal is együtt jár, hogy egyre fontosabbá válik az identitásomban a zsidóságom. A most kialakuló politikai klímában a vallás biztosítja számomra a szabadság kis köreit. Ez nekem sem nagy öröm, de hogy normális maradjak, még ez tűnik az életemben a legjárhatóbb útnak. Az a liberális és baloldali értékrend, ami fontos az életemben, elpárolog, és ami helyette jön, egyáltalán nem szimpatikus. Nem tesz jót a hétköznapjaimnak, hogy például Bayer Zsolt rendszeresen tesz olyan megjegyzéseket, amitől zsidóként rosszul érzem magam. De ennél sokkal rosszabb, hogy nincs rögtön ott az írásai alatt ezer komment, ami jelezné a magyar állampolgárok fölháborodását. Ez a szolidaritás hiányzik igazán. A rendszer torzul, az emberek pedig igazodnak a Bayer-félékhez. És igen, a családom lengyel és orosz ágú, de én már Pesten születtem.

– A zsidóságát azonban nem készen, a családjától öröklötten kapta.

– Otthon ez egyáltalán nem volt téma. A bácsikámmal egyszer síelni mentem, és nekiálltam, a síliftre várva, zsidózni, bevett szitokszóként. Akkor szólt, hogy ezt talán mégsem kéne. De akkor egyáltalán nem tudtam, miért nem. Végül a gimnáziumban a magyartanárom kérdezett rá: zsidó vagyok-e? Mondtam, nem tudom, de megkérdezem otthon. Akkor beszélt először az édesapám a felmenőim zsidóságáról, úgyhogy másnap mondtam is az iskolában, nálunk mindenki zsidó, csak én nem – ugyanis azt elfelejtette hozzátenni, hogy ez öröklődik is…

– Miért fordult később mégis a zsidó valláshoz és kultúrához? 

– Mert egy gyerek számára az az izgalmas, amiről azt hiszi, titkolják előle. Jóval később megismerkedtem egy rabbival a pesti éjszakában, aki azt tanácsolta, menjek Izraelbe, és én három nap múlva már egy kibucban találtam magam. Innen aztán felgyorsultak az események… Az életformámat tekintve ma az ortodoxia szélén imbolygok, megtartom az ünnepeket, kóser konyhát viszek, mindennap imádkozom, eljárok a zsinagógába, ez adja a hétköznapjaim keretét, de minden másban erősen „modern ortodoxként” élek. 

– A szülei hogy fogadták, renitensként?

– Apám kommunista párttitkár volt, az istenhit kérdése szóba sem jöhetett, vasárnaponként együtt ebédeltünk a tanácselnökékkel. De nem foglalkozott vele különösképp: nem zavarta, nem is támogatta, természetesnek fogadta el, hogy ez a hagyomány újra föltámadt a családunkban.

+1 kérdés 

– Egy kommunikációs ügynökség vezetője. Ha egy politikai párt kérné föl a kampányához, elfogadná? 

– Olyan pártnak nem dolgoznék, amelyik abban érdekelt, hogy ez a rendszer bármilyen módon fennmaradjon. De szerintem a jelenlegi politikai palettán nem nagyon vannak már igazi pártok. Nem látok egyetlen olyat sem, amelyik igazából le szeretné váltani a regnáló hatalmat. De a felkérést sem tartom valószínűnek: amit én képviselek, amihez képességeim vannak – a politikai párbeszédhez, vitához, programhoz –, abból ma nem kérnének a politikai erők. Ebből a szempontból egészen biztosan kimentem a divatból.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!