Száz éve, 1918. november 11-én véget ért az első világháború, de a halál tovább aratott a compiègne-i fegyverszünet után is. A járványos spanyolnátha csakhamar több áldozatot szedett, mint a harcok négy év alatt. Mégis ritkán emlékezünk a globális katasztrófára, mintha az emberiség inkább el akarná felejteni.
Albert Gitchell közlegényt heves fej- és torokfájás kínozta, láza hirtelen magasra szökött, végtagjait nehezen mozgatta. A fiatalember szakács volt a kansasi Fort Rileyben, az európai hadszíntérre tartó amerikai katonák támaszpontján. Néhány óra alatt végzett vele a betegség, ő lett a spanyolnátha első név szerint feljegyzett áldozata 1918. március 4-én. Igaz, akkor még nem nevezték így a kórt, és nem sejtették, hogy ez lesz a történelem leggyilkosabb járványa. Csak azt látták a tanácstalan katonaorvosok, hogy fertőzéssel van dolguk: aznap még vagy százan jelentkeztek hasonló tünetekkel, a betegség futótűzként terjedt a bázison.
Lövészárkok poklában
A világjárvány (szakkifejezéssel: pandémia) kitörésében döntő szerepe volt a háborúnak. Úgy tartják a szakemberek, hogy békeidőben aligha történt volna ekkora katasztrófa. A betegség első hulláma még nem járt tömeges áldozattal, mert nagyobb részt civilek kapták el 1918 tavaszán. Aki nagyon rosszul volt, otthon kúrálta magát, és többnyire rendbe jött. Mások enyhébb tünetekkel továbbra is eljártak dolgozni, így a kórokozó vírus gyengébb változatai terjedtek, ami segített védettséget kialakítani az emberek között.
Csakhogy a háború poklában szélsőségesek voltak a körülmények. A lövészárkokban, laktanyákban, hadi kórházakban, fogolytáborokban végletekig kimerült, alultáplált férfiak zsúfolódtak össze, jóformán tisztálkodási lehetőségek nélkül. Legyengült immunrendszerük nem tudott ellenállni. Sokukat még kiszolgáltatottabbá tette, hogy eleve tbc-s volt. A cseppfertőzéssel terjedő ragály villámgyorsan gyűrte le a tüsszögő, köhögő katonákat. Megfordult a kórokozó szelekciója. Aki még képes volt fegyvert fogni, annak a fronton kellett maradnia. A súlyos eseteket küldték tábori kórházba, következésképpen ott jöttek létre a vírus legellenállóbb mutánsai. Így kezdődött ősszel a járvány második, félelmetes hulláma.
A hadvezetés tapasztalta, hogy nagy a baj, de a katonai cenzúra mindkét oldalon tiltotta, hogy tájékoztassák a polgári lakosságot. Tartottak a tömeges dezertálásoktól és attól, hogy az ellenség kihasználja a gyengeségüket. Az antantnál eleinte arra gyanakodtak, hogy a németek új biológiai fegyvert vetettek be. Júliusban Erich Ludendorff tábornok, a német vezérkari főnök helyettese a járványt okolta a marne-i offenzíva összeomlásáért. A rohamosan terjedő betegség fontos tényezővé vált a háborúban, végül meggyorsította a hadműveletek befejezését. Addigra már a közvélemény is tudott a róla, de a közelgő válság méreteit még nem fogták fel.
Nem is spanyol
Először egy madridi napilap adott hírt a járványról május végén, miután ágynak esett XIII. Alfonz király. Spanyolország semleges volt, nem titkolózott. Ezt a jelentést vette át a Reuters brit hírügynökség tudósítója, így kapta a betegség az amúgy teljesen alaptalan „spanyolnátha” elnevezést. A vírus valószínűleg az Egyesült Államokból jött, noha Európában az idő tájt a kínai vendégmunkásokat hibáztatták érte. Az első híradás szerint a betegség tömegesen fertőz, ám „enyhe lefolyású”. A spanyolok bezárták a hivatalokat és a boltokat, de az amerikai katonákat – és velük együtt a kórokozókat – folyamatosan hajózták be a kontinensre. A járvány melegágyai a franciaországi táborok és hadi kórházak lettek borzasztó higiéniai viszonyaikkal.
Az első tünet a nehézlégzés volt. A fuldokló arca elkékült – a szörnyű látványt „heliotróp cianózis” néven tartja nyilván az orvostudomány. Az esetek túlnyomó többségében nem is a vírus végzett az áldozattal, hanem a legyengült, védekezésre képtelen szervezetben fellépő tüdő-, néha agyhártyagyulladás. (Ezt röviddel később már tudták volna gyógyítani, a penicillint 1928-ban fedezték fel.) Másnak a szíve nem bírta a megterhelést. Jellemző volt a gyors lefolyás. „Aki beteg lett reggel, meghalt estére; aki beteg lett este, meghalt reggelre”, idézi a korabeli mondást Wilfried Witte német orvos-történész.
Úgy tartották, a spanyolnátha nem válogat, utólag mégis markáns szociológiai különbségek láthatók a halottak között: több volt a férfi, mint a nő, több a városlakó, mint a falusi, a nyomornegyedek éhes lakói nagyobb arányban estek áldozatul, mint a jól táplált gazdagok. A kórokozó (2005-ben azonosított, H1N1 típusba tartozó influenzavírus) meglepő módon a 20–40 évesekre volt a legveszélyesebb, az idősebbek nagyobb eséllyel épültek fel. Ez azzal a drámai következménnyel járt, hogy a hátországban alig akadt, aki segíthetett az árván maradt gyerekeknek és az öregeknek.
A járvány pár hónap alatt végigsöpört a földkerekségen, elérte Kelet-Európát, a Közel-Keletet, Ázsiát, Afrikát, Dél-Amerikát, és végül Ausztráliát. Egyes gyarmatokon, például Indiában és Dél-Afrikában az átlagosnál is súlyosabb volt a helyzet. Világszerte minden harmadik ember elkapta a betegséget, a közegészségügyi rendszer tehetetlennek bizonyult. Széles körben elfogadott becslések szerint 27–50 millióan haltak meg a spanyolnáthában: sokkal többen, mint az első világháború harcaiban, a középkori pestisjárványokban vagy azóta AIDS-ben. Léteznek még durvább számítások. A hatóságok pániktól tartva lefelé kerekítették a valós adatokat, ezt belekalkulálva akár 100 millió halott is lehetett. A bolygó akkori népességének 3–6 százalékát irtotta ki a betegség. Magyarországon 100 ezerre becsülik az áldozatok számát, Európában kiugró, 12 százaléknál magasabb halálozási aránnyal.
Elveszett nemzedék
A statisztikáknál is iszonyúbb képet fest a spanyolnátha hatásairól Laura Spinney Pale Rider (A fakó lovas) című könyvében. Sokan túlélték a járványt, de a testi-lelki következmények életük végéig kísérték őket. Kihullott a hajuk, a fogaik. Megromlott a látásuk, hallásuk. Álmatlanságtól, szédüléstől, súlyos depressziótól szenvedtek. A brit szerző „elveszett nemzedéknek” nevezi a sok millió árván maradt gyereket, aki sohasem heverte ki az átélt borzalmakat. A magyar olvasónak eszébe jut Karinthy Frigyes idősebbik fia, Gábor, aki négyévesen az édesanyját veszítette el a járványban. Ki tudná megmondani, mekkora szerepe volt ennek a traumának a Fájdalomherceg későbbi tragikus sorsában?
A spanyolnátha elragadta a korszak több kiemelkedő művészét, tudósát: köztük volt a költő Apollinaire, a festő Egon Schiele, a filozófus Max Weber, az író Kaffka Margit. A járvány utolsó, harmadik hulláma már enyhébb volt az előzőnél, és viszonylag hamar le is csengett 1919–20 telén. Ám a betegség még évekig fel-felbukkant. 1922 márciusában történt, hogy a trónfosztott Habsburg uralkodó, IV. Károly ágynak esett portugáliai száműzetésében, Madeira szigetén. Tüdőgyulladás végzett vele 34 esztendős korában. Az utolsó magyar király is a spanyolnátha áldozata lett.
FOTÓ: ANN RONAN, PICTURE LIBRARY
A leghíresebb áldozatok egyikét, Egon Schielét 1918 októberében vitte el a spanyolnátha, néhány nappal várandós felesége után. A zseniális osztrák festőművész a sérülékeny korosztályhoz tartozott, 28 éves volt. Utolsó, befejezetlen alkotása, A család önmagát, Edithet és soha meg nem született gyermeküket ábrázolja – ez a szörnyű járvány legmegrendítőbb képzőművészeti mementója.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
