Az elfogadás nem jófejség

Finoman, kecsesen mozog. Ahogy a fejét tartja, amilyen ívben és tempóban a kezét emeli, ahogy lépdel, maga a nőiesség. Ezt nem lehet tanulni, erre születni kell. Ónodi Adélnak minden egyes gesztusából árad a csupa nagybetűs nő, és talán csak amiatt érezni olykor némi túlzást a játékában, merthogy színpadon áll, ahol a túlzások ősidők óta megengedettek. Áll és mesél. Egy kislányról, aki egy virágsziromból bújt elő, és akit kiközösítettek az iskolában. Arról a kislányról, aki csupán az álmában találja meg önmagát. Arról a lányról, aki talán ő maga is lehetett. Egy picit más, mint a többi, van például ádámcsutkája, egykor volt fiúneve és neme, ő mégis lány. Szép lány.

Beleköpni az ágyneműbe

„Lány vagyok, szép lány vagyok” – hangzik el a Dear Future Me (Kedves jövőbeli énem) című darabban is, mellyel a transznemű színésznő, Ónodi Adél elsőként, ráadásul így-úgy a saját sztorijával debütált nemrégiben a Bakelit Multi Art Center színpadán. Maga az előadás amolyan fényekkel és zenével megbolondított allegória – igyekszik elvonatkoztatni magától a transzneműségtől, így inkább a személyes identitáskeresés metaforája, ugyanakkor attól, hogy egy vállaltan transznemű lány játssza, nem tudja nem fókuszba helyezni ezt a nálunk még ma is nagyon érzékeny témát.

Adél még csak 22 éves, de többet élt és tapasztalt, leginkább a bántásokból, mint más egész élete alatt. Furcsa és nehéz lehet, ha valaki már óvodás korában tudja, nem az, aki. Nem arról van szó, hogy nem az, aki lenni szeretne, hanem inkább nem annak látják, nem annak mutatkozik, aki valójában és legbelül ő maga. Adél ugyanis külsődleges jegyeiben kisfiúként született, de soha egyetlen percre nem érezte magát másnak, mint kislánynak. Szép lánynak. „Még gyerek vagy, majd kinövöd” – mondta neki az édesanyja. Adél dühös volt, miért nem érti meg, hogy számára a legnagyobb eufória, ha hozzáér az arcához a púder, és lánnyá változtatja. Az iskolában sem volt könnyű dolga, drámatagozatra járt, és bár úgy tartják, hogy színházi körökben elfogadottabb a másság, egy vidéki iskola drámatagozata vagy nem számít színházi körnek, vagy nem igaz az előbbi állítás. Egy évet kollégiumban töltött, ahol enyhén szólva kikezdte a fiúközösség. Volt, hogy arra ébredt, a dezodorját és a tusfürdőjét pancsolják, de az is előfordult, hogy beleverték a farkukat az ágyneműjébe, a feneküket törölték vele, vagy ha épp jobb passzban voltak, csak beleköptek. Amikor szóvá tette a pedagógusoknak, igyekeztek elmismásolni az ügyet. Az „ejnye-bejnye, fiúk, hát micsoda magatartás ez”-en kívül egyéb következményekkel nem járt az ocsmánykodásuk. Aztán megelégelte a sok bántást, és 15 évesen felköltözött a fővárosba.

Elég volt!

Budapesten valamivel jobb volt a helyzet, de azért bántások ott is érték. Egyre jobban feszítette belső nőisége, és amikor tizennyolc évesen egy darabban férfinak kellett mutatkoznia, végérvényesen eldöntötte, elég volt. Ő nő, és ezt nemcsak a külvilágnak, de a testének is el kell fogadnia. Amikor 19 évesen jelezte az édesanyjának, hogy belevág, elkezdi a tranzíciót, azaz a nemátalakítás folyamatát, és hogy nagyobb szüksége van a támogatására, mint valaha, az anyja már nem próbálta lebeszélni róla. Nem mondta, hogy majd kinövöd, kisfiam, hanem lelkileg és anyagilag is a lánya mellé állt. Tele volt félelmekkel, bizonytalansággal. Egyetlen cél lebegett a szeme előtt: nehogy elrontsák az operációt, hogy végre kívül-belül nő lehessen. A kezdeti lépések Magyarországon történtek, de a műtétre Belgrádban került sor. A felépülés fél évét Németországban, Baden-Württembergben töltötte édesanyjánál, aki akkor már 5 éve ott élt, majd visszatért a magyar fővárosba. Mivel a színészet gyerekkora óta érdekelte, úgy gondolta, új testében ismét belevág, és felvételizik a Színművészeti Egyetemre. „Azt gondoltam: én Budapesten leszek színésznő, de ez végül nem jött össze. Azt mondták, látják bennem a tehetséget, de a magyar rendszerben nem fogok tudni érvényesülni a transzneműségem miatt. Úgy éreztem, ha itt maradok, akkor folyton a fejemen kellene forognom, és ezt nem akartam, nem akartam ebbe belebetegedni, beleőrülni” – meséli most már tárgyilagosan.

Kiállni másokért, a másságért

Akinek elég sokszor mondják, hogy szörnyeteg, egy idő után elhiszi. A kutatások szerint a transzneműek közel 60 százaléka kacérkodik az öngyilkosság gondolatával, amiért nem fogadják el, és 40 százalékuk meg is kísérli. A sok szörnyetegezés, buzizás és a hogyan tovább kérdése végül Berlin, a művészváros felé irányította Adélt. „Magyarországon teljesen átlagos emberként is nyomasztó tud lenni a létezés – mondja –, és ha ráadásul különlegesebb is vagy, sőt az átlagon kívül esel, még kevesebb levegőd van. Aki Berlinben él, egész egyszerűen azt érzi, hogy van levegője. Lehet cisz (a születési nemmel önazonos), heteró vagy bármi más.” Berlinben szép lassan magára talált. Művészi ambíciói nem lankadtak, csupán a talpon maradás érdekében egy időre háttérbe szorultak: takarítással, kutya- és babysitterkedéssel tartotta el magát, közben nyelvtanfolyamra járt, és a szabad levegőjű városban egyre önazonosabb lett. Egyre kevésbé érezte, hogy rejtegetnivalója van, hogy az élete szégyenfoltokkal tarkított. Ugyanakkor elkezdett nőni benne az aktivista is – ma már, ha valahol ki kell állni a transzneműekért, Adél az egyik legfőbb segítő. A Budapest Pride utáni Rainbow Partyn, ami a kisebbségekre és a sokszínűségre hívta fel a figyelmet, a Romani Design ruháiban vonult, amikor pedig tavaly, az egyik közösségi oldalon, egy fiú a falujából halálosan megfenyegette a transzneműsége miatt, már egy csepp félelmet sem érzett. Sőt a nyilvánosság elé állt, és gyűlölet-bűncselekménnyel vádolva feljelentette a srácot. „A TASZ által biztosított ügyvéd képviselt, vele jelentem meg a rendőrségen. A kihallgató rendőrnő a születésem óráját és percét firtatta, mert ki akarta számolni a horoszkópomat! Ennyire vették komolyan az ügyet. Majd a saját területi illetőségüket kérdőjelezték meg, mert nem ott voltam bejelentve lakcímem szerint, ahol a feljelentést tettem. Arra hivatkoztak, hogy ez nekik pluszmunkát jelent.” Az eljárást végül megszüntették, és csak a TASZ panasza nyomán folytatták a nyomozást. Adél azóta is várja, hogy tájékoztassák az ügy állásáról.

Közben persze egy pillanatra sem áll meg, rendíthetetlenül megy az álmai után. Énekel, és az Open Society Foundations ösztöndíjasaként színészetet tanul. A Dear Future Me monodráma az első nagyobb lépés a világot jelentő deszkák felé – az, hogy az élete kész színjáték, a szó drámai értelmében, valójában csak a két legyet egy csapásra esete. Bizonyítani tudja, hogy színpadra termett, és ki tud állni egy mindannyiunk számára fontos üggyel a nyilvánosság elé, azzal a pofonegyszerű üzenettel, hogy az elfogadás nem jófejség, hanem puszta alapvetés, melyre az előadás alatt Szabó Csilla fotóművész Adélról készített portréi és aktjai is ráerősítettek. Attól, ha valaki picit más, ádámcsutkája vagy 42- es lába van, még ízig-vérig nő. A javából.

FOTÓ: REVICZKY ZSOLT

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!