Erőd-Európa

Új stratégiát fognak kidolgozni a menekültkérdésre – döntötték el az uniós állam- és kormányfők pénteki csúcsértekezletükön. Ennél konkrétabbat, természetesen, nem tudtak ígérni. Munkacsoportot alakítanak, ami az Európai Tanács decemberi ülésén jelentést tesz majd a lehetséges megoldási javaslatokról, és ha akkor sikerül is valamiben megegyezniük – amire kicsi az esély –, akkor is legkorábban jövő nyáron kezdhetik el a tervet megvalósítani.

Az európai vezetők annak ellenére sem tudtak túllépni a saját árnyékukon, és gyors döntést hozni, hogy csütörtökről péntekre virradó éjjel újabb 800 afrikai menekült ért partot Lampedusánál, tovább súlyosbítva az amúgy is katasztrofális helyzetet a szigeten. Január óta 32 ezer menekült érkezett Olaszországba és Máltára, a mediterrán országok pedig már képtelenek kezelni az elképesztő méreteket öltő emberáradatot.

De nemcsak a partot érők száma döntött csúcsot ebben a hónapban, hanem a halálos áldozatoké is: a becslések szerint októberben több mint 560-an fulladtak a tengerbe, mielőtt a hajójuk kiköthetett volna Lampedusán. Így valóban nem túlzás Joseph Muscat máltai kormányfő állítása, miszerint „a Földközi-tenger kezd temetővé válni”. Hasonlóan erős szavakat használt olasz kollégája, Enrico Letta is, aki arra figyelmeztetett, hogy „senki ne ringassa magát abba az illúzióba, hogy ez csak múló állapot, és ha beüt a rossz idő, nem jönnek majd a menekültek”. Az Európai Bizottság nemrég 30 millió eurós rendkívüli támogatást ígért nekik, de ez csak átmeneti megoldás a problémára.

Eközben az EU szárazföldi határain át is egyre többen érkeznek. A szír menekültek száma világszerte már a 2 milliót is átlépte. Noha döntő többségük a határos országokban vár arra, hogy a háború véget érjen, és visszatérhessen otthonába, valószínű, hogy egyre többen döntenek majd úgy, Európába indulnak a jobb élet reményében. A balkáni országokban máris megugrott a számuk: Bulgáriában 2011-ben, a polgárháború kitörésének évében még csak 85 szír állampolgár folyamodott menekültstátuszért, míg 2013 első felében már 855-en. Romániában 640-en, majdnem kétszer annyian adtak le ilyen kérelmet. Ráadásul csak találgatni lehet, hogy a 460 ezer Törökországban veszteglő szír közül hányan indulnak útnak a következő hónapokban.

Ugyanakkor, bármilyen furán is hangzik, egy szír még mindig jobb helyzetben van, mint mondjuk egy szomáliai vagy szudáni menekült, hiszen a szír polgárháború hatalmas publicitást kapott. A politikusok sorra gyakorolnak gesztusokat a demokrácia legújabb harcosai felé, letelepedési engedélyt adva szírek ezreinek, mint tette nemrég Svédország és Németország is. Az a 13 ezer ember, aki így biztonságba került, kétségtelenül megérdemli ezt, de nem biztos, hogy kevésbé járna a könyörület azoknak az afrikai bukott államokból érkező, „gazdasági migránsnak” bélyegzett menekülteknek, akiknek kérelmét rendre elutasítják.

A probléma, persze, nem az arab tavasszal kezdődött. 1999 óta legalább 20 ezer ember halt meg, mielőtt elérhette volna az EU határait, és ez az adat csak azokra vonatkozik, akiknek megtalálták a holttestét, a valós szám ennek többszöröse is lehet a civil szervezetek szerint.

Az EU-t gyakran bírálják azért, mert minden lehetséges nemzetközi fórumon az emberi jogok elszánt védelmezőjeként lép fel, ám ez csak saját állampolgáraira vonatkozik, akiket erődként védelmez a betolakodóktól.

Erre a célra 2004-ban külön uniós ügynökséget hoztak létre, mely hivatalosan „segítséget nyújt a tagállamoknak az unió külső határainak ellenőrzésében és őrizetében”. A varsói székhelyű Frontex mintegy 400 ezer ember munkáját koordinálja, földön, vízen és levegőben is végeznek műveleteket. Vezetői nemrég arra tettek javaslatot, hogy egy közös európai kutatási program keretében olyan műholdas fényképek készítésére alkalmas drónokat fejlesszenek, amelyekkel olcsóbban lehetne a határok felé közeledő bevándorlókról információt szerezni, mint a hagyományos határellenőrzéssel vagy helikopterekről készített képekkel. Így nem véletlen, hogy a nemzetközi civil szervezetek gyakran emlegetik a Frontexet kvázi hadseregként, amelynek az a célja, hogy a képzelt ellenségtől védje meg Európát.

Hasonló elvet mutat a Marokkóval határos spanyol enklávé, Ceuta és Melilla köré vont 3-6 méteres dupla falrendszer is. A spanyol kormány 30 millió eurót költött arra, hogy megerősítse a kerítést, miután 2005-ben 11 ezer afrikai próbált bejutni a spanyol fennhatóság alá tartozó területre, hogy onnan a menekülttáborok túlzsúfoltsága miatt Európába szállítsák őket, ahol reményeik szerint eljön a Kánaán. Dacára a szögesdróttal, infrakamerákkal és fegyveres katonákkal őrzött kerítésnek, ma is naponta többtucatnyian vállalják az akár kéthetes utazást a csempészek buszain a Szaharában, hogyha túlélik, megpróbáljanak a falon átmászni.

Nem lenne meglepő, hogyha egyszer megszületik, az új uniós stratégia részeként Lampedusát és Máltát is körbekerítenék.

„Árnyalnám ezt a képet”

A sokat emlegetett hazai „menekültinvázióról”, a Magyarországon menedéket kérők sorsáról és a hazai menekültpolitikát ért nemzetközi kritikákról Ördög Istvánt, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal menekültügyi igazgatóját kérdeztük.

– Idén döbbenetes mértékben, az eddigi évi 2-3 ezerről csak az első félévet tekintve 14 ezerre nőtt a Magyarországra érkező menedékkérők száma. Ez már az éleződő nemzetközi helyzet hatása lenne?

– Az év első felében valóban nőtt a menedékkérők száma, mely a migrációs útvonalak áthelyeződése mellett elsősorban egy ideiglenes jogi kiskapunak köszönhető, amivel pakisztáni és koszovói állampolgárok éltek nagy számban. Januártól július elsejéig amennyiben menedékkérelmet terjesztettek elő rendőrségi elfogásukat követően, nem lehetett őket idegenrendészeti őrizetbe venni. Aztán nyár közepén megtörtént a harmonizáció az uniós normákkal, és az elmúlt közel négy hónapban jelentősen csökkent a menedéket kérők száma, jelenleg havonta 1000 főt regisztrálunk. Az érkezők többsége jelenleg pakisztáni, afgán vagy fekete-afrikai. Azóta be is zártuk a megnövekedett létszám miatt nyitott ideiglenes intézményeket, és több száz üres férőhelyünk van.

– Az elmúlt hónapok híradásaiból a menekültügyekben tájékozatlanok azt tanulhatták meg, hogy zárt állomás az, amiben éhségsztrájkot tartanak (Békéscsabán), a nyílt meg az, amit a szomszédokkal való egyeztetés nélkül nagy felháborodások közepette nyitnak (Vámosszabadiban).

– Árnyalnám ezt a képet. Akiknél fennáll a szökés veszélye, azok zárt állomásra kerülnek. Valóban volt nemrégiben egy éhségsztrájk a békéscsabai őrzött befogadó központban, még csak nem is az első. Ennek oka leginkább a bezártságból származó feszültség és nem a körülmények. A másik, pedig hogy továbbhaladásuk érdekében a menekültek „mindent bevetnek”. Érthető, hogy az az ember, aki több hetet, hónapot, akár évet utazik, számos akadályt legyőz, az intézményből való kijutást is annak tekinti, hogy eljusson eredeti úti céljához, mely általában Németország vagy Svédország. Szoktak még panaszkodni a megfelelő tájékoztatás hiányára, de ez leginkább azt jelenti, hogy nem tetszik nekik a kapott információ, azaz nem akarják elfogadni azt a tényt, hogy nem távozhatnak el szabadon. Vámosszabadiban egy nyílt állomást nyitottunk. Az ilyen intézményekből szabadon kijárhatnak a menedékkérők, például iskolába. Visszatekintve az eddigi tapasztalatokra, megállapítható, hogy eltúlzott, irracionális félelmek éltek a helyi lakosság körében, a település lakóinak közbiztonsági aggályai pedig nem igazolódtak a megnyitást követően.

– A vámosszabadiak egyik aggálya az volt, hogy a menekültek egészségügyi kockázatot jelenthetnek a falu lakóira nézve.

– A menedékkérelem benyújtását követően a hatóság a helyi tisztiorvosi szolgálattal együttműködve intézkedik a vérvizsgálat és a tüdőszűrés elvégzéséről. Ezen minden menedékkérő átesik. A Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal fennállásának közel 15 éve alatt semmilyen járvány nem ütötte fel a fejét sem a befogadó intézményeinken belül, sem az ezek helyszínéül szolgáló településeken.

– Számos nemzetközi kritika éri a magyar menekültpolitikát, több jelentés született arról, hogy a magyarországi menekülteket fizikai inzultusok érik és a státusz megszerzése után hajléktalanság, munkanélküliség várja őket.

– Ezek a jelentések sok esetben évekkel ezelőtti állapotokat tükröznek, számos változás történt az elmúlt három évben. Pár hete itt járt az ENSZ delegációja, nem találtak önkényes fogvatartásra, bántalmazásra utaló jeleket. Az ENSZ általánosságban nem ért egyet a mozgásszabadság korlátozásával, ami álláspontunk szerint tranzitországokban megkerülhetetlen, szükséges rossz. Ugyanakkor mivel ebben a tárgyban uniós jogi normákat ültettünk át szó szerint, ez a kifogás elsősorban elvi jellegű, nem jogsértésen alapul. Azok a kérelmezők, akik nálunk megkapják a menekültstátuszt, további maximum egy évig maradhatnak az intézményeinkben, ahol az ingyenes ellátás mellett 520 órás magyarnyelv-tanfolyamon vesznek részt, és segítségükre vagyunk a munkakeresésben is. Jövő évtől átalakul a társadalmi integráció rendszere, nagyobb hangsúly kerül az önellátás megteremtésére és a személyes felelősségvállalásra.

– Honnan érkeznek hozzánk a legtöbben, és kik kaphatnak nálunk nagy eséllyel menekültstátuszt?

– A legtöbben idén Koszovóból és Pakisztánból érkeztek, és őket a legnagyobb arányban elutasítjuk, mivel nem felelnek meg a kritériumoknak, tehát nem háborús övezetből érkeznek, nincsenek kitéve politikai vagy vallási üldöztetésnek. Persze mindig akadnak kivételek, akiknél egyéb szempontok miatt hozunk pozitív döntést. Aki például Szíriából érkezik, az automatikusan megkapja a státuszt, bár hozzátenném, hogy sokan közülük a döntést be sem várva folytatták az útjukat Nyugat felé.

– Az a menekülthullám, ami Szíriából indult az elmúlt hónapokban elérhet hozzánk? És ha igen, felkészültek vagyunk a szírek befogadására?

– Egyelőre nem várható nálunk menekültáradat, hiszen a több évtizedes tapasztalatok azt mutatják, hogy egy távoli országból induló áramlásnak nagyon hosszú az átfutási ideje. Amikor Szíria szomszédos államaiban, Jordániában, Libanonban csökken a stabilitás, akkor továbbindulhatnak a menekültek felénk is, de mivel több ezer kilométer távolságra vannak, nem tudható, hogy mi módon, hányan és mikor juthatnak el hozzánk. Nem ér minket készületlenül, ha mégis megnő a határátlépők száma.

Áldatlan állomások

Kevés dologgal kapcsolatban él annyi téves képzet a magyar fejekben, mint menekültügyben. Megmérgezik a vizünket, megerőszakolják a lányainkat, a bűn tanyájává változtatják környezetünket – ilyen és ehhez hasonló előfeltevésekkel „várták” új szomszédaikat a vámosszabadiak a nyáron, szavakká formálva mindazon előítéleteket, amelyek bennünk élnek. A helyi vezetésnek pedig talán jól is jött a botrány. Ahogy más országokban a nagyok csinálják, némi „menekültezés” remek terepévé válhatott a politikai csatározásoknak.

A probléma, ami nincs

Egy ideig úgy tűnt, hogy az augusztusi nyitás után nagyjából elcsitultak az indulatok, az elmúlt hetekben újabb hírek érkeztek a Győr melletti faluból. Október elején Vámosszabadi képviselő testületének három tagja lemondott, hivatkozva arra is, hogy a helyi faluvezetés nem megfelelően kezelte az ideiglenes befogadó állomás kérdését. Mivel az a hír is felröppent, hogy Győr sem örült annak, hogy a Vámosszabadiban elszállásolt idegenek bejárnak a városba, úgy döntöttünk, ellátogatunk a két településre, hogy lássuk, valóban „megkeserítik-e” a menekültek a helyiek életét.

Győrben arrafelé vettük az irányt, amerre állítólag a befogadó állomásról érkezők gyülekezni szoktak. És bár gyönyörű, napos idő volt, a sétálóutca pedig teli sétálókkal, egyetlen, külföldinek látszó emberrel sem találkoztunk. Egy padon a gyermekeivel ücsörgő anyuka szerint sokan nem viszik már ki a parkba a gyerekeiket, mert az idegenek ott szoktak gyülekezni. „Bevásárolnak, aztán ott ülnek a földön, hangoskodnak, ilyesmi.” Elsétáltunk a parkba, ahol gyerekek garmadájával találkoztunk, de egyetlen külföldivel sem. A részmunkaidőben avart söprögető néniktől pedig megtudtuk: az elmúlt két hétben egyáltalán nem találkoztak itt menekültekkel, de korábban sem tapasztaltak semmiféle problémát. A főtér kávézójának pincére azt hallotta, hogy a plázában csoportosan ténfergő külföldiek közül néhányan már fogtak meg illetlen helyeken győri lányokat. A pláza földszintjén lévő kávézó pincérnője viszont még nem hallott ilyesmiről.

Tény tehát, hogy a menekültek bejárnak a városba (annak ellenére, hogy mi magunk két és fél órányi talpa lás után sem találkoztunk velük). Az is tény, hogy a helyieket foglalkoztatja a kérdés. És bár nem állíthatjuk bizonyosan, hogy nem történt soha, semmilyen atrocitás, valójában akárhány embert kérdeztünk meg, egyiknek sem volt személyes rossz tapasztalata, de mindenki hallott már olyanról, akinek az ismerőse látott olyat, akinek akadt problémája az idegenekkel. Legalábbis mi így tudtuk értelmezni a Győrben látottakat.

És mégsem örülnek

Vámosszabadiban némileg más volt a helyzet. Az ottaniak közül többen is ráncolták a homlokukat, amikor a menekültekről kérdeztük őket. Nem, továbbra sem örülnek neki, hogy a befogadó állomás a falu mellett nyitotta meg a kapuit. De hogy volt-e bármilyen probléma? Nem volt, méghozzá azért nem, mert a táborban elszállásolt külföldiek nem járnak be a faluba. Bár a nyitás után besétáltak néhányan körülnézni, azóta azonban inkább Győrt preferálják. Ezt a helyiek közül sokan a készenléti rendőrség jelenlétének tulajdonítják.

Azt már a polgármestertől, Réti Csabától tudjuk meg, hogy a probléma gyökere a faluban régebbre nyúlik vissza, mint a befogadó állomás létrejötte. Valójában a nekik szállást adó ingatlan körül alakult ki a feszültség – ezt az önkormányzat korábban megvásárolhatta volna nagyjából 90 millió forintért a Honvédelmi Minisztériumtól, ám mivel ennyi pénzük nem volt, a polgármester lemondott az elővásárlás jogáról. Erről a levélről a képviselő- testületet nem tájékoztatta, mert banki kölcsönhöz nem jutottak. Azt azonban sem ő, sem senki más nem tudta akkor még, hogy az ingatlant később milyen célra hasznosítják. Amikor viszont kiderült, már hiába tiltakoztak a helyiek, a befogadó állomás megnyitását nem tudták megakadályozni. Nem is csoda, hogy akkor nagy volt az ijedelem – az ismeretlentől való félelem természetes reakció. A polgármester az elmúlt hetek tapasztalatai alapján hangsúlyozta azt is: nem volt semmilyen probléma a faluban abból, hogy a menekülteket mellettük szállásolták el. Vélhetően ennek köszönhető az is, hogy a kezdeti, zsigeri tiltakozás mára jócskán lecsendesült. Az ingatlan további sorsa még nem tisztázott, Réti Csaba elmondása szerint nem tettek le arról, hogy a márciusi újratárgyalás után idősek otthonaként vagy garzonházként hasznosítsák az épületet. Már ha lesz rá pénzük. Addig azonban a helyi politikai csatározás remek terepe lehet a menekültek kérdése.

A korábban említett készenléti rendőrségnek mi is adtunk némi munkát. Percekkel azután hogy leparkoltunk a befogadó állomás előtt, máris megjelent két rendőr, hogy igazoltassanak minket. „Odabentről” hívták őket, hogy derítsék ki, mit keresünk ott. Hamar tisztáztuk a helyzetet, így igazán meglepett minket, hogy valamivel később, amikor már a kocsmában beszélgettünk a helyiekkel, ismét elő kellett vennünk az igazolványainkat. A készenléti rendőrség ismét leellenőrizte, jogosan tartózkodtunk-e a kocsmában. Nos, igen, jogosan. A befogadó állomásra azonban nem mehettünk be – kérelmünket az „elhelyezett külföldiek személyes jogainak védelmére tekintettel” utasította el a Bevándorlási Hivatal.

Vámosszabadi esete jól példázza, mennyi indulatot képes kiváltani hazánkban a menekültekkel kapcsolatos vita. Mindig voltak, és mindig lesznek olyanok, akik valamilyen (akár gazdasági, akár politikai vagy éppen vallási okokból) kénytelenek elhagyni a hazájukat. Ha egy pillanatra belegondolunk abba, milyen lehet ezeknek az embereknek, akik mindenüket készpénzre váltva, sokszor családjukat hátrahagyva útra kelnek, hogy bárhol, akárhol éljenek, életben maradjanak, talán beláthatjuk, hogy ezeknek az embereknek az elsődleges céljuk nem az, hogy randalírozzanak.

A mi felelősségünk is

Mégsem szeretjük az idegeneket. A TÁRKI által 2011 áprilisa és júniusa között végzett közvélemény-kutatás szerint a felnőtt népesség 32 százaléka „nyíltan idegenellenes” és nem engedne be egyetlen menedékkérőt sem az országba; 60 százalék „látens idegenellenes” és bizonyos menedékkérőket beengedne, de másokat kizárna, és a népességnek mindössze 8 százaléka „idegenbarát” (vagyis minden menedékkérőt beengedne). A közvélekedés szerint az államnak nem dolga fizetni a menekültek ellátását, miközben az itthoni „dolgokra” sincs pénz. „A magyar lakosság a bevándorlással és külföldiekkel kapcsolatos értesüléseit szinte csak a médiából szerzi” – állapította meg a Magyar Helsinki Bizottság. Árad, ömlik, zúdul – az újságírók nagyjából ezekkel a szavakkal jellemzik azt a mozgást, amely országunkba irányul. A migránsok motivációit, életkörülményeit csak kevesen jelenítik meg. Tehát igen, felelős a média is azért a helyzetért, amely a lakosságban kialakuló bizalmatlanságot táplálja. De persze az sem segít sokat, ha Pintér Sándor belügyminiszter azt mondja, „hogy Magyarország nem kér a menekültekből”.

A politikusok menekültellenes retorikája nem véletlen, hiszen népszerűséget hozhat számukra. Egy másik TÁRKI-kutatásban a Jobbik politikusainak bevándorláspolitikai javaslatai alapján fogalmaztak meg kérdéseket. A válaszadók 63 százaléka értett egyet azzal az állítással, mely szerint „a bevándorlókat szigorú megfigyelés alatt kell tartani”, 59 százalékuk pedig a faji hovatartozást regisztráló bűnügyi nyilvántartás létrehozását is támogatta volna. A felmérésben részt vevők több mint fele azzal is egyetértett, hogy a bevándorlók számának növekedése növeli a terrorfenyegetést Magyarországon. Ezen adatok fényében nem is csoda, ha nincs jó híre a hazai menekültügynek. Már az beszédes, hogy nemrég 71 afgán vállalta, inkább illegálisan továbbáll Németországba, mintsem Magyarországon maradjon. Indoklásuk szerint itt a biztos hajléktalanság várta volna őket.

Az ENSZ tavaly is többször megpróbálta felhívni a figyelmet a magyar menekültpolitikai egyes, megkérdőjelezhető pontjaira. Véleményük szerint hazánk nem képes megfelelően integrálni a menekülteket, így sokukra tényleg a hajléktalanság, munkanélküliség vár. Ha viszont úgy döntenek, hogy továbbállnak egy másik országba – ami meglehetősen gyakori –, és ott elfogják őket, akkor a visszatoloncolás vár rájuk. Idén nyáron Németországban tiltakoztak jogvédők egy pakisztáni férfi Debrecenbe történő visszaszállítása ellen, mondván: „a kitoloncolás gyilkosság”. Épp ezért nemzetközi szervezetek jelenleg azt próbálják meg elérni, hogy az európai bíróság mondja ki, Magyarországra nem lehet visszaküldeni onnan érkezett menekülteket. Ezt eddig egyedül Görögország esetében sikerült elérni, most azonban hazánk mellett Málta és Olaszország is felkerülhet a listára.

Mi vár itt rájuk

Pedig igazából fogalmunk sincs arról, kik és honnan jönnek ide, milyen ellátásban részesülnek, és mi történik velük azután, hogy a menekülttáborból kikerülnek. Attól a pillanattól kezdve, hogy valaki átlépi a határt, már a magyar hatóságok feladata foglalkozni vele. 2012-ben 83 menedékkérő lépte át az országhatárt legálisan, míg 2074-en mindezt engedély nélkül, vagyis illegálisan tették. Az illegális határátlépőknek korántsem végcél, csupán átutazási pont Magyarország. Ha viszont elkapják őket, már a magyar hatóságok intézkednek. A menedékkérők bekerülnek egy befogadó állomásra, itt várják ügyük elbírálását (lásd interjúnkat), hogy megkapják-e a menekültstátuszt.

És hogy ennek mi a feltétele? Erre a kormánynak határozott válasza van: „A Magyar Köztársaság a menedékjogi törvényben meghatározott feltételek szerint menedékjogot nyújt azoknak a nem magyar állampolgároknak, akiket hazájukban, illetve a szokásos tartózkodási helyük szerinti országban faji, nemzeti hovatartozásuk, meghatározott társadalmi csoporthoz tartozásuk, vallási, illetőleg politikai meggyőződésük miatt üldöznek, vagy üldöztetéstől való félelmük megalapozott.” A szabály tehát egyszerű: ha valaki azért hagyja hátra az otthonát, mert nincs munkája, szegény, az nem számít elegendő oknak.

Aki megkapja a menekültstátuszt, több út közül választhat. Menekültként a magyar állam törvényei szerint ugyanazok a jogok és juttatások illetik meg, mint hazánk bármely állampolgárát (leszámítva azt, hogy a helyi ügyeken kívül nem rendelkeznek választójoggal), és természetesen kötelezettségei is azonosan a magyarokéval. A befogadó állomás elhagyása után saját belátása szerint veheti igénybe a segítő szervezetek munkáját. Ez már csak azért is fontos minden menekültnek, mivel egyedül egy idegen országban boldogulni szinte lehetetlen. Van, akinek még évek múltán is figyelni kell az életét. De van olyan is, aki gond nélkül beilleszkedik a társadalomba. Összegzésül ismét a Magyar Helsinki Bizottság jelentését idéznénk: „Nem igaz, hogy az ide érkező bevándorlók nem dolgoznak, és az állam tartja el őket, hiszen Magyarországon is csak az kaphat tartózkodási vagy később letelepedési engedélyt, akinek van megélhetése, lakhatása megoldott és az egészségbiztosítása is rendezett. Továbbá az sem helytálló elképzelés, hogy a külföldiek körében magasabb a bűnözés, ugyanis statisztikai adatok bizonyítják, hogy a bűnelkövetők aránya a magyar lakossághoz viszonyítva egyáltalán nem magasabb, és nem minden bevándorló bujkálva, illegálisan lépi át az országhatárt. Ezen kívül további statisztikai adatok bizonyítják, hogy a hazánkban élő külföldiek átlagos képzettsége és munkaerő-piaci aktivitása (például foglalkoztatottsága) magasabb a magyar átlagnál.”

Ha mindezt el tudjuk fogadni, és egy kicsit kevésbé vagyunk bizalmatlanok az ismeretlennel szemben, máris egy gonddal kevesebb miatt kell, hogy aggódjunk.

Köszönetet mondunk a Református Menekültmissziónak az összeállításhoz nyújtott segítségért.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!