Az építő

„Van egy lány. Cigánylány. Én neveltem – már csak úgy, hogy a városi gyámügynél dolgoztam, társadalmi munkásként. Elvált szülők gyerekeit istápoltam. Ez a lány elvégezte a főiskolát, most üzlete van Egerben, a Dobó téren” – meséli Viczián Zoltán, és a kilencvenéves szemek huncut csillogását meghatottság opálosítja. Aztán a büszkeség erősebbnek bizonyul az elérzékenyülésnél: „Na, tavaly ő koszorúzott a temetőben a szovjet emlékműnél”.

És ez a mondat a lényeg. Mert ez a történet nem egy, a nincs és a nyomor ellen hősiesen küzdő szociális munkásról szól. Hanem egy ezredesről, akit még Hruscsov és Putyin is kitüntetett. Azért, mert meg sem állt Berlinig. Pedig nem is oda indult.


Ifjú túlélő

Tizenhat éves volt és levente, amikor Salgótarjánból el akarták vinni hunyadistának (értsd: be akarták sorozni a Hunyadipáncélos hadosztályba). Szerencséjére éjszaka „hajtották” a leventéket, így barátjával beugrott a Tarján-patakba. A víz elfedett hangot és nyomot, a két legény így jutott el észrevétlenül egyik tanára házáig, aki korábban ígérte: ha meg tudnak szökni, bújtatja őket. Állta a szavát, borospincéjében leltek menedéket a fiúk, ládákból és demizsonból épített falat eléjük a tanítójuk, hónapon át hordta az ételt, ürítette vécéjüket. Aztán egy napazt mondta: előjöhetnek. A városban már az oroszok álltak. A Tarján-patak kilenc hídjának csak az üszkös romjai szomorkodtak a patakmederben, így a szovjet parancsnok a polgármesteri hivatal udvarába rendelte a lakosságot (már azt a részét, amelyik a kettévágott városban az „orosz oldalon” rekedt), és elmagyarázta: ember kell a hídépítéshez.

És ekkor másodjára is szerencséje lett Viczián Zoltánnak, mert a szovjeteknek a logisztikánál is fontosabb volt a gyomor. Hentest akartak mindenáron, és hogy, hogy nem, Viczián Zoltán barátja pont e szakmának volt a mestere. Be is zupált„katonai mészárosnak”, és vitte magával Viczián Zoltánt is. Egyik nap a két fiú egy őrnaggyal tehénért – mégpedig kettőért – indult Szécsénybe, de hogy, hogy nem, Vác alatt kötöttek ki, pont a II. ukrán front 27-es gárdahadosztályának parancsnokságán.

„Az őrnagy beöltöztetett katonaruhába, ellátott fegyverrel, jobb volt, mint apám”, mosolyog a múltba az ezredes. És nem ment vissza henteskedni.

De azért a két tehenet, pontosabban szarvasmarhát sem kellett nélkülöznie: aknavetős-katyusás alakulata Vác alatt kelt át a Dunán, és Buda felől kerítette a fővárost, így tizenhetedik születésnapját a párkánynánai erdőben ünnepelte: bőséges lakomával – „két sült ökörre fektetett fel az őrnagyom”.

Persze nem volt minden nap örömünnep: Budapest felszabadulása után, március 8-án jött az ukáz, lóduljanak Berlin felé. Öt kilométerre sem volt a náci birodalom fővárosától, amikor befutott egy másik ukáz: vége a második világháborúnak.

„Sírtunk és ölelgettük egymást, hogy megmaradtunk.” A győzelem utáni harmadik napra már a bakon ült Viczián Zoltán. Előtte két ló, mögötte a szekér rogyásig rakva minden jóval, zsebében egy szovjet-magyar igazolvány, amely bizonyította, hogy a Vörös Hadsereg katonája.

Csakhogy Csehszlovákiában,ahogy átjött a Kis-Kárpátokon, leesett az egyik lova lábáról a patkó. Magyar szóval tudakozódott kovács után – vesztére. Orosz ruhában osonó magyar kémnek nézték, le is csukták. Négy napig senyvedt a börtönben, mire átsétált hozzájuk a városparancsnok, és igazolta őket. De addigra se lova, se szekere nem volt.

A mázlija viszont kitartott: Brnóból épp akkor robogott Budapest felé a vonat, amelyik a Csepel Művek leszerelt gépeit (még a németek telepítették át) hozta vissza. Felkéredzkedett a teherkocsikra.

Mikor végül begyalogolt a falujába, Szúpatakra, édesanyját a kapálásból ugrasztották.Rögvest el is ájult, mert gondolatban már eltemette fiát.


Főtértől a közösségig

Valahogy csak vissza kellett zökkenni a civil létbe: Viczián Zoltán dolgozott favágóként, téglagyári munkásként, bányászként. Utóbbi minőségében 308 méter mélyen robotolt a föld gyomrában – klottgatyában, a hőség okán. De a bányászságot csak fel kellett adni, mert beleszaladtak egy tengerszembe, és az feltöltötte a bányát.

Következő szakmája, a motorszerelőség sem lett siker, a faluban mindössze egy „gépesített kerékpár” akadt, és arra ugye nem lehetett karriert bazírozni.

Salgótarjánba került, onnan rántották be 1950-ben kiskatonának. Ugyanis az, hogy harcolt a második világháborúban, nem hatotta meg a néphadsereget: amint az öccsei nagykorúak lettek, nem számított többé családfenntartónak és be lehetett vonultatni. Szerencséjére focistának vitték, ugyanis a salgótarjáni acélárugyár csapatában játszott – NB II-ben. Így is másfél évet húzott le, szolgált a páncélosoknál, különleges gépjárművekre szerzett jogosítványt (hídverő, daruskocsi, és így tovább), de még mindig nem érezte magáénak a honvédséget, visszatért az acélárugyárba.

Csakhogy a seregnek erősen megtetszett, és kapacitálták, ugyan, menne tiszti iskolára. Szabódva, de rábólintott (szülei építkeztek a faluban, és ő fizette a hitel részleteit), és beiratkozott az úgynevezett hátországvédelmi szakra.

Szolgált Nógrád megyei légoltalmi parancsnokként, vezetett tartalékos kiképzőközpontot Pétervásárán, ahol színészek, sportolók adták az állományt, illetve a Horthy-hadsereg átnevelendő tisztjei. De vérbeli műszaki volt, nem állhatta a tartalékosokat, így találta meg igazi hivatását: építőkatona lett. Ő húzta fel a salgótarjáni vízvezetékrendszert, ő irányította a diósgyőri kohó rekonstrukcióját, Kazincbarcikán és Sajóbábonyban ő kommandírozta a vegyi műveket és sok mást – de nem csak ipari épületeket emelt: ő alakította ki Veszprém és Komló főterét, illetve ő építette a bükkszéki ifjúsági tábort.

Megesett, hogy egy hétig nem látta a család. Épp beiskolázták a Szovjetunióba – családostul –, amikor meghalt a felesége. Így itthon maradt – és nevelte két gyerekét. De nem csak őket, hiszen építő ember volt. Miután az övé – tizenéves korában – többször veszélyben volt, életeket épített. Egyrészt elvált szülők nehéz sorsú gyerekeit segítette, másrészt fiatalok százainak adott célt a Heves megyei futballutánpótlás vezetőjeként.

A sereget nem zavarta a társadalmi állás – csak politikai szervezethez nem csatlakozhatott. Úgyhogy kivárt, és amikor leszerelt, beállt a Magyar Antifasiszták és Ellenállók Szövetségébe – jelenleg a szervezet alelnöke. Mert a lelkében soha nem szerel le – most ez az ő harca.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!