- Az utolsó szó jogán

- A halálra ítéltek több mint 80 százaléka megbánja bűneit a kivégzés előtt

- Az utolsó mondatoknak a 3-5 százaléka fenyegetőzés

- Marie Antoinette-et csak tiszta guillotine-nal lehetett kivégezni

 
VH, 2018. február 17.

Halálbüntetést szabott ki a pakisztáni bíróság egy férfira, mert társaival megölt egy istenkáromlással hamisan vádolt egyetemi hallgatót. Tévéműsorban árulta el az indianai börtönben kivégzésére várakozó sorozatgyilkos, hogy nemcsak megölte, de meg is csonkította 30 áldozatát. Twitteren üzent Yoweri Museveni, Uganda elnöke, hogy bár több mint 20 éve nem éltek a legsúlyosabban kiszabható büntetéssel, mostantól vége a szép időknek, és aki öl, arra újra halál vár Ugandában. Texas államban – alig másfél hónap alatt! – már három halálos ítéletet is végrehajtottak az idén. Csak néhány az elmúlt két hét halálos ítéletekkel kapcsolatos híreiből, melyek közül annak a 62 éves gyerekgyilkosnak a története kavarta a legnagyobb port, akit 17 év után ítélt halálra a texasi bíróság: John David Battaglia 2001 májusában a felesége szeme láttára lőtte agyon 6 és 9 éves kislányukat. Mielőtt kivégezték volna, még cinikusan rámosolygott exfeleségére, és kikiabált neki: „Hello, Mary, nehogy azt hidd, hogy megúsztad! Még találkozunk!”

Battaglia esete azért keltett közfelháborodást ország-világ szerte, mert az elmúlás előtti pillanatok sokszor még a legelvetemültebb bűnözőkből is előhívnak némi emberséget. A statisztikák szerint több mint 80 százalékuk megbánást tanúsít, és az utolsó utáni percben bocsánatot kér; közülük jó néhányan meg is térnek, és isteni kegyelemért könyörögnek. Közel 15 százalék vagy nem szól, vagy dühösen, nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illeti hóhérját, esetleg értetlenül áll a rá mért büntetés és a sors előtt. Battaglia a maradék 5 százalékba tartozik – az effélék rendszerint tovább feszítik a húrt: vagy fenyegetőznek, vagy ironizálnak, esetleg egy felejthetetlen beteges fricskát nyomnak a kivégzésen jelen lévő rokonok, hozzátartozók orrára.


Hallani a vér hangját

A gyermekkorában a húgait szexuálisan molesztáló és előszeretettel állatokat kínzó Peter Kürten az 1920–1930-as évek fordulóján Düsseldorfban, saját bevallása szerint, 79 ember életével végzett. Kalapáccsal ütlegelte és ollóval szurkálta őket (egy ötéves kislányon 36 szúrást találtak). Először „csak” molesztálta, majd megfojtotta többnyire fiatal női áldozatait. Tanúvallomása során beismerte, hogy az egyik áldozatának a véréből ivott is.

A vizsgálatok szerint az ölés, a vér látványa okozott szexuális élvezetet a német sorozatgyilkosnak, aki a halála előtti percben ezt a kérdést tette fel hóhérának: „Kérem, mondják meg: miután a fejemet levágták, hallhatom még, legalább egy pillanatra, a csonka nyakamból kibuggyanó vérem hangját? Ez igazán nagy élvezet lenne számomra.”

Nem sikerült a kötéllel megfélemlíteni Carl Panzram minnesotai sorozatgyilkost sem, akinek 22 felderített gyilkosság és ezernél is több nemi erőszak szárad a lelkén. Amikor 1930. szeptember 5-én felakasztották, türelmetlenül csak ennyit mondott: „Igyekezzetek, lassú férgek! Egy tucat embert fel tudnék kötni, amíg ti itt bénáztok.” Mintha az ölés lenne a világ egyik legtermészetesebb, magától értetődő reakciója az élet nehézségeire vagy épp könnyítésére.

Ugyanígy gondolta ezt a brooklyni vámpír néven elhíresült Albert Fish is, aki 1935-ben kezdődő tárgyalásán azzal hencegett, hogy minden egyes amerikai államban erőszakolt és ölt már gyermeket. A leghírhedtebb tettére 1928-ban került sor, amikor egy 12 éves kislányt rabolt el, gyilkolt meg, majd maradványait kilenc nap alatt el is fogyasztotta. Amikor 1936-ban beült a villamosszékbe, kijelentette: „Őszintén nem tudom, hogy miért kerültem ide.”


Jöhet a guillotine, csak tiszta legyen!


Állítólag Marie Antoinette, a franciák egykori királynéja sem arról volt híres, hogy bármivel meg lehetett volna félemlíteni. Amikor 1793. október 6-án megjelent a vesztőhelyen, a tömeg őrjöngése ellenére is meg tudta őrizni hidegvérét. A lakosság éheztetésében és az államcsőd vádjában bűnösnek talált Habsburg hercegnő egyetlen szót sem intézett a néphez, ellenben bocsánatot kért a hóhértól, akinek a lábára lépett, miközben odasétált a guillotine-hoz.

Kicsit méregette a kivégzőeszközt, majd parancsba adta, hogy töröljék le, nehogy bepiszkolódjon a gallérja. Egyes források szerint előbb kért takarítást, és utána elnézést, de ez „Madame Deficite” jó hírén már mit sem változtatott. Ugyanilyen szenvtelenséggel várta a véget Jimmy L. Glass is, aki húszévesen egy társával megszökött a louisianai börtönből, és a szökés során otthonában meggyilkolta a középkorú Brown házaspárt. Ő a kivégzésekor inkább horgászni szeretett volna; Thomas Grasso pedig, akit 1995. március 20-án végezték ki méreginjekcióval, amiért megölt két idős nőt egy kevés pénz reményében, utolsó mondataiban arra panaszkodott, hogy nem azt kapta vacsorára, amit kért. „Nem kaptam meg a Spagetti Osomat (kínai sült tészta), sima spagettit adtak vacsorára. Azt akarom, hogy a sajtó tudjon erről.”


A megbánás fél siker

Gondoljunk csak a Szent Jobb Latorra, aki az apokrif iratok szerint félelmetes bűnöző volt, jelentős mennyiségű bűnnel a lajstromán, beleértve az emberölést is. Mivel azonban már a kereszten hitet tett Krisztus mellett, a Megváltó személyesen „avatta szentté”. Nyilván valami ilyesmire számított a Wesselényi-összeesküvés egyik tagja, Frangepán Ferenc is, aki zsoltárok hangos éneklésével csillapította izgalmát, amikor a hóhér elé vezették 1671 áprilisában. Fennhangon köszönte meg a császárnak, hogy az kegyelemből elengedte a jobb kezének levágását.

A ráadott szemfedőt letépte, majd bűneit megbánva így szólt a tömeghez: „Szeressétek Istent, uratokat, császárotokat, legyetek hívek hozzá, és kerüljétek az átkozott nagyravágyást, mely engemet örvénybe sodort.” A kegyelem nem azonnal érkezett meg: a hóhér első sújtása a vállába hatolt – a fájdalomtól ordító főúr fejét végül csak újabb két csapással sikerült elválasztani a testétől. Jézushoz igyekezett az 52 éves Kimberly McCarthy is, akit a halálbüntetés 1982-es újbóli bevezetése után 500.-ként, ünnepélyes keretek között végeztek ki Texasban. A kerek számot jelnek értelmezte az asszony, akit a kábítószer függősége tett szörnyeteggé. Miután végső elkeseredettségében agyonszurkálta 71 éves szomszédasszonyát, és az ujjaival együtt vágta le kezéről a rászorult aranygyűrűket, megnyugodott. Amikor a kivégzői előtt állt, csak ennyit mondott: „Ez nem veszteség, hanem nyereség. Jézus tudja, hogy itt lakik a szívemben, és vár engem…” Ki tudja, talán tényleg ő az irgalom dzsolidzsókere.
 

Magyarországon 1988. július 14-én végeztek ki utoljára bűnözőt: Vadász Ernő brutálisan megkínzott és megölt egy férfit. Két évvel később eltörölték nálunk a halálbüntetést, a világ több mint 70 országában azonban még ma is engedélyezett.
A legtöbb kivégzést végrehajtó országok között találjuk Kínát, Iránt, Pakisztánt, Szudánt és az Egyesült Államokat – a legtöbb halálbüntetést engedélyező országban a bírói gyakorlat az elmúlt 20 évben szinte egyáltalán vagy csak nagy ritkán rója ki a legsúlyosabb büntetést.


Az olyan, kínzással járó halálbüntetési módszerek, mint a felnégyelés, a kerékbetörés vagy a máglyahalál idővel a történelem részévé váltak, helyüket átvette a nyaktiló (guillotine) – Párizsban jelenleg is használatban van: a patkányok ellen igyekeznek újra bevetni –, az agyonlövés és az akasztás. Ma, a világ nyugati részében legalábbis, többnyire a méreginjekció, ritkább esetekben a villamosszék dívik.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!