Nem működik az érdekképviselet, nem költünk eleget a megelőzésre, a szakemberek alulképzettek és alulfizetettek. Így nem csoda, hogy botrány botrányt követ a gyermekvédelemben. Harminc éve is voltak hibák, de olyasmi nem fordulhatott elő, hogy a gyerek éhezzen egy gyermekotthonban – állítja Herczog Mária szociológus.
– A sajtó több mint egy hete folyamatosan cikkezik az Alföldi utcai gyermekotthonban történt feltételezett visszaélésekről, a szakmai szervezetek azonban nemigen szólaltak meg eddig az ügyben. Vajon azért lehet ez így, mert nem lepte meg őket a történet, vagy mert tényleg nincs mondanivalójuk?
– A szakma mint olyan általában csöndben van. Hallgatott akkor is, amikor Kaposváron, a Zita Gyermekotthonban derült fény súlyos visszaélésekre, hallgatott a szigetszentmiklósi eset után, és akkor is, amikor a Cseppkő utcai otthonról derültek ki botrányos dolgok. Ennek oka egyfelől az egzisztenciális félelem, másfelől a rossz értelemben vett mundér becsülete. Harmadrészt ki kell mondanunk: Magyarországon ennek a területnek nem működik a szakmai képviselete. A Szociális Szakmai Szövetség érdemben soha nem szólal meg, amikor történik valami a gyermekvédelemben. Persze mit várunk a szociális szférától, amikor a sokkal erősebb érdekérvényesítő egészségügyben is csak azok mernek megszólalni, akiknek már nincs vesztenivalójuk, és az érdekképviselet ott sem működik?
– Ráadásul általában csak akkor irányul figyelem egy ügyre, ha szexuális bántalmazásról van szó. A többiről nem is tudunk.
– Ez így van. Miközben a rendszer időnként maga is bántalmazza a gyereket, aki nincs felkészülve arra, hogy megvédje saját magát. A gyerek anélkül kerül be egy otthonba vagy nevelőszülőkhöz, hogy megtörténne a rehabilitációja, hogy kiderítenék, min ment keresztül, mire van szüksége. Senki nem fogja megérteni, miért viselkedik úgy, ahogy, csak azt fogják látni, hogy „ezzel a gyerekkel nem lehet kezdeni semmit”. A gyereket nem szabadna minden előkészítés nélkül kiemelni a családból, csak nagyon súlyos krízis esetén. Az átzsilipelést nem lehet megúszni, ez lehet hosszadalmas folyamat, de enélkül nem működik. Ehhez összehangoltabb és számonkérhető lépéstervekre volna szükség.
– A gyermekvédelmi rendszer hiányosságai hungarikumnak tekinthetők, vagy a nálunk boldogabb országokban is elégtelen a működése?
– Olyan gyerekekről beszélünk, akik már végképp senkinek nem számítanak, senkinek se kellenek. Azt, hogy a társadalmi gondoskodás diszfunkcionális, hogy nem működik, ezt valahogy mindenki természetesnek veszi. Sajnos azt kell mondjam, hogy a világ boldogabb részén is bajban van a gyermekvédelem. Nagy-Britanniában sorozatosak a botrányok. Egy önkormányzati pénzből finanszírozott intézményben derült ki nemrég, hogy ázsiaiak évekig futtattak lányokat. Norvégiában kelet-európai bevándorlóktól vettek el gyerekeket állami gondoskodásba, mondván, bántalmazzák őket. A különbség az, hogy mindkét esetben volt független vizsgálat, alaposan feltárták az egész ügyet, megfelelő lépéseket tettek, és a sajtó is érdemben foglalkozott vele.
– Ennyi volna a különbség? A független vizsgálat?
– Azért az fontos, hogy ha valahol súlyos szabálytalanságok gyanúja merül fel, akkor ne csak a rendszeren belül vizsgálódjanak, hanem engedjenek oda független szakembereket is. A másik pedig, hogy ha születik egy eredmény, akkor annak legyenek valós szakmai következményei. Nálunk mi történt például a szigetszentmiklósi eset után? A minisztérium hozott egy döntést, hogy a gyermekvédelmi szakemberek jelentési kötelezettsége ezután is megmarad, de anonim lesz. Mert a hatóság azt mondja, hogy azért nem jelentik a gyanús eseteket egymásnak a szakemberek, mert félnek a megtorlástól. Noha nyilvánvaló, hogy miközben meg kell védenünk a szakembereinket, ez a családra is igaz, és az anonimitás nem segíti a tisztességes szakmai munkát, együttműködést a családdal. Pedig ez a siker alapvető feltétele. Erre nem megoldás az, hogy ne írja le a nevét, ami egyébként pontosan kikövetkeztethető. Tehát már ezért sem.
– Pedig ez logikusnak tűnik.
– Persze lehet, hogy ideig-óráig megvédi a bejelentőt, ha anonim marad, de a probléma attól még nem oldódik meg. Azért raktunk harminc évet a magyar segítőfoglalkozásúak képzésébe, hogy megtanítsuk azokat a technikákat, amikkel megvédhetjük azokat, akik a családban védtelenek. Nem őket távolítom el, hanem kiemelem a bántalmazót. Utána megpróbálom megérteni, hogy mi történik a családban. Mi volt az egész történésnek az oka? Nem hiszem, hogy a férfiak alapvetően erőszaktevőnek születnek, a többiek meg áldozatnak. Ott valami történt, amit ha megértünk, könnyebben segíthetünk. Ha így csináljuk, csökken az erőszak, és az adott közösségben másfajta kommunikációs technikák válnak elfogadottá. Ha a gyerek azt látja, hogy van más megoldás is, mint ordítani, verekedni vagy apukát börtönbe vetni öt-tíz évre, ő kevésbé lesz áldozat vagy elkövető.
– Ha így működne a rendszer, ahhoz a jelenleginél több emberre volna szükség, márpedig most sincs elég.
– A kutatások és a tapasztalat szerint csak másképp kellene felhasználni erőforrásainkat. Ha a megelőzésre, a korai segítségnyújtásra többet áldozunk, akkor a beavatkozásra, tűzoltásra is sokkal kevesebb kell majd. Az 1997-es gyermekvédelmi törvény ma is vállalható, tisztességes jogszabály, de soha, egyik kormány sem adott elég pénzt a végrehajtására. Beleértve a szocialista kormányokat. Ez nem a Fidesz bűne, ez ősbűn.
– A gyermekvédelem környékén mozgók egyöntetűen panaszkodnak a képzés hiányosságaira. Valóban gyenge lenne?
– Magyarországon hungarikumnak tartják a védőnői szolgálatot. Szerintem nem az, de tény, hogy évtizedeken keresztül jól működött. A védőnő a gyerek születésétől 14 éves koráig jelen van elvileg, de alapvetően hagyományosan egészségügyi szemlélettel. Harminc éve még a védőnőt simán beengedték arra a cigánytelepre is, ahová a rendőr se mert bemenni. Tudták, hogy ő az, aki segít. Ma a védőnőnek, már aki elmegy annak, sokkal nehezebb a dolga. Aránytalan a munkaterhelés a hátrányos helyzetű településeken, kevés a pénz, és alig érzik a hatékonyságot, eredményességet.
Egy védőnő mesélte, hogy „sikerült lebuktatnia” egy családot, ahol pörkölttel etették a tíz hónapos gyereket. Azon dilemmázott, hogy jelentse-e az esetet, merthogy ez árt a gyerek egészségének. Beszélgettünk tíz percet, és kiderült, hogy az édesanya pontosan tudta, hogy a pörkölt nem való a gyereknek, de nem akart konfrontálódni az apával, aki féltékeny volt a gyerekre. Gondolta, ha a gyerek ugyanazt eszi, mint élete párja, akkor nyugalom lesz. Nem a pörkölt volt a nagyobb gond, hanem hogy nem vette észre a családon belüli erőszakot. Erre nem volt felkészítve, és gyakran nem is érzi feladatának. Egy másik ijesztő tendencia, hogy a szakemberek, félretéve a jogszabályokat, például a várandós nőket fenyegetik, hogy ha megszülik a gyereket, az állam úgyis elveszi, mert nincsenek meg a megfelelő lakás- és életkörülményeik. Pedig az volna a segítők feladata, hogy mozgósítsák a közösséget, hogy segítsenek a rászorulókon. De sajnos a rendszer ma arról szól, hogy mindenkit gyűlölni kell, a szegényt fokozottan, és a segítő szakemberek csak ezt az üzenetet közvetítik. A helyi közösség is többnyire ezt várja el tőlük.
– Elkeserítő a kép, ön szerint honnan kellene indítani a változást?
– Csak hosszú távon működő megoldások vannak. Miközben a szakembereket empátiára kellene felkészítenünk, az embereknek meg kellene tanítani az önsegítő technikákat. E fölött volna a célzott ellátás szintje. Mert rászorulók mindig is lesznek, és akkor azt a picike erőforrásunkat, ami van, ide összpontosítjuk. Mielőtt belenyúlunk, először a közösségben kell keresni a megoldást.
– Amiről idáig beszélt, az a képzés hiányossága. De azt is mondja, hogy a rendszer forráshiányos.
– Bár nem szívesen beszélnek róla, de tény, hogy idehaza megugrott a tinédzserterhességek száma. Miért? Mert a közgyógyellátásból kivették az utolsó használható fogamzásgátlót is, és e téren sincs megelőzés. Egy gyermekotthoni kolléga meséli, annyira nincs pénzük, hogy el kell dönteniük: antibiotikumot vegyenek vagy fogamzásgátlót. Vagyis már az intézményeink is pénzhiánnyal küszködnek. Tavaly történt, hogy gyerekek éjszaka betörtek az otthon konyhájába. Ha lett volna független vizsgálat, talán kiderült volna, hogy pontosan miért tették. Lehet, hogy csak brahiból, de én valószínűbbnek tartom, hogy éhesek voltak. Az „átkos” hetvenes években, miközben rengeteg szegény ember élt az országban (legfeljebb nem beszéltünk róluk), az állami gondoskodásban élők mindent megkaptak, amire szükségük volt. Ruhát, ételt, nyaralást. Ezer sebből vérzett akkor is a gyermekvédelem, de ilyesfajta pénzhiány nem volt.
– Azt tudjuk, hogy mennyi az a kevés, amiből a rendszer ma gazdálkodik?
– Nincsenek pontos számok, legalábbis a minisztérium nem szokott egzakt számokat kiadni. Valamikor, néhány évvel ezelőtt keletkezett egy átlagszámunk, amivel dolgoztunk: ez 4 millió forint/év/gyerek volt. Ez valószínűleg úgy jött ki, hogy az intézményekre szánt összes pénzt elosztottuk a bent lakó 23 ezer gyerekkel. Persze ez torz szám, mert egy féléves csecsemő, egy súlyosan fogyatékos gyerek és egy 15 éves ellátása teljesen más. Egyértelmű a nemzetközi vizsgálatokból, hogy ha a gyermekvédelmi ellátórendszer hatékonyan működne, benne a megelőzéssel, akkor nem veszítenénk el a gyerekek 15-20 százalékát, akik így behozhatatlan hátrányba kerülnek minden téren. És erre nem érv, hogy ne szüljön, aki nem tudja eltartani, különösen ebben a demográfiai drámában, amiben élünk. Minden megszületett gyereket meg kellene becsülni saját jogán, de a közösség érdekében is.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
