A krónikások szerint az itt élők az első barlanglakásokat a tatárdúlás után véshették a könnyen megmunkálható riolittufába. Remek találmány a tufabarlang, télen-nyáron fűtés nél­kül is 12-13 Celsius-fokos, és ami ennél is fontosabb: véd, oltalmaz, rejt és eltakar, s ha nem túlságosan nagy igényű az ember, és miért is lenne az, akkor még lakásnak is megfelel.

A bajban mindig találékony az ember, ha megszorult, s ha építkezni nem is volt pénze, vagy csak valamicske, laknia azért kellett, jobb híján idejött, és kifaragott magának egy otthont. Mielőtt a települést véletlenül rossz színben tüntetnénk fel, megsúgnánk, hogy nemcsak Szomolyán szorgoskodtak így a fészekrakó kevésbé tehetősek, de gombamód szaporodtak a barlang- és pincelakások másutt is, hogy példákért ne menjünk messzire: a közeli Noszvajon, Cserépfalun, Cserépváralján, Bükkzsércen, Bogácson, Eger­ben, sőt még a joggal irigyelt Dunántúl több te­­lepülésén is.

Jártam már itt úgy húsz éve, fotós kollégámmal az útról eltévedve keveredtünk ide, hogy kissé rácsodálkozzunk a helyre, hogy barlanglakások? Barlanglakók? Még ilyet! A huszadik század utolsó évtizedében? Újságíró nem állíthat be jókor, akkor éppen hangos sírásra, jajveszékelésre érkeztünk. A barlanglakás elhunyt urát siratták a rokonok, virrasztására gyülekezett a sokadalom, annak az embernek a virrasztására, aki itt született, s még halni is, igaz, nem teljesen önszántából, de visszajött.

A jó munka reményével a fővárosba csábítottak bennünket, mondta akkor az özvegy a sírást egy pillanatra szüneteltetve. Mentünk sokan, mentünk kicsit félve, nehéz szívvel, itt nőttünk fel, nekünk jó volt itt addig. Azt ígérték, emberibb körülmények közé kerülünk. Hittük is, meg nem is, annyiszor szédítettek, de belevágtunk. Az én párom, a Gyulám magas, nagy erejű ember volt. Őt a kőművesekhez osztották be, nem is bánhatták meg, mert dolgozni azt nagyon tudott. Sosem fáradt, ha olyan kedve volt, fogadásból a vállára dobott két teli cementes zsákot, úgy ment fel akár a nyolcadikra is, s közben hangosan nem is szuszogott.

Kőbányán, közös szállón laktunk a Gyu­lámmal, emlékezett akkor az asszony, hüppögve. Persze, külön részben a nők, külön a férfiak. Vasajtó rekesztett el egymástól, de a hétvégés éjszakai portás rendes ember volt. Ha pénzt nyomtunk a markába, kinyílt a vasajtó, és én titokban a Gyulámhoz óvakodhattam. Hajnalban újra kopogtam az ajtón, portás mindig kacsintott, hogy szépen kipirult Lídia, megint jót beszélgethettek. Hanem hirtelen minden csődbe ment, leépítés volt a vállalatunknál is, előbb engem küldtek el, majd fél évre rá a Gyulámtól is elbúcsúztak. Valami akkor megpattant benne, ritkán szólt, ha volt kis pénz, italért küldött. Ágynak esett, a rák szétrágta egészen belülről, gyorsan elvitte. Most kölcsönt kértem, hogy tisztességgel eltemessük. Könnyezni kezdett akkor az asszony, úgy sírt, a vállai remegtek, aztán a körülötte levő saját és más ott lábatlankodó gyerekekre mutatott, hogy azt azért szeretné, hogy nekik jobb legyen. Új világ épül, nekik azért ne ez az élet jusson, mert kutya egy világ ez, bárki láthatja.

Kíváncsiságból jártam erre néhány évvel később is. Örömmel újságolták, szép fejlesztési tervek születtek, hogy az mégsem járja, hogy emberek ilyen körülmények között éljenek.

A falvakba akarták költöztetni őket, a barlanglakók pedig örültek is, meg nem is, mert féltek az újtól, a mástól, de a barlang az állandó klíma ellenére sem egészséges hely. Mohás, a gomba sem nyugszik, az is ronthatja, támadhatja a falat, kissé dohos is, aki nem szokott hozzá, hamar megköhögteti.

– Üresek a barlanglakások, vagy élnek még ott emberek? – kérdeztük most újra.

– Ugyan már, hogyan is gondolják! – felelték Egerszalókon, hotel lett belőlük. Norvég Alap támogatásával kiállító- és hangversenyteremmé, művészteleppé alakítjuk át, újságolták Nosz­va­jon, Cserépfalun ugyanez a hír fogadott. Min­den­ki a faluba költözött. Turis­ta­­látványosság lett a barlanglakásokból, mond­­ták Szomolyán is.

– Barlanglakó? Hát egy éppen lenne, a Hamza Gyula, arra találják – mondja később a garázsfeljáróját újra cementező ember, aztán hirtelen, mint, aki rosszat szólt, a szája elé kapja a kezét. De nem tőlem tudják, kéri, mi bicegetünk, persze, persze.

Elindulunk az utolsó barlanglakó otthona felé, végig a szomolyai temető mellett, és túl rajta. Meredek, elhanyagolt, kanyargós úton caplatunk, mindenütt szemét. Csak egy kifeszített fehér villanydrótot követünk, az mutatja az utat, a barlanglakásba visz.

Az ajtó nyitva, azért köszönünk, és Hamza úr nevét kiabáljuk. Nincs válasz, pedig bent hangos zene szól. Beljebb lépünk, látjuk, valaki fekszik az ágyon. Hamza úr, jó napot, harsogjuk, és végre a paplan alól egy kócos haj, majd egy egészen törékeny, vékony leány tűnik elő. Kit keresnek itt? – riadozik.

– Az utolsó magyar barlanglakót, Hamza urat keressük! – bökjük ki határozottan.

– Melyiket? – tudakolja. Aztán kiderül, több Hamza is van, őt egyébként Rácz Herminának hívják, ő is itt él élettársával, a Hamza Péterrel, és hét hónapos kislányukkal, Ramónával. Kicsit távolabb, innen még följebb, a másik barlanglakásban él az élettársa apja, a Gyula bácsi, aki viszont nincs itt, mert a házaknál segít, fát vág, lombokat gyűjt. Elárulja Rácz Hermina azt is, igaz a hír, az „apósa” nejével leköltözött a faluba, de drága volt neki a lakás díja, kibontotta hát a barlangot, és visszahurcolkodott ide. Jobb is itt neki, mert pénzbe alig kerül, csendes hely ez, ha nem akarja, itt senki se háborgatja.

– Visszajöttünk mi is, nekünk is jobb itt. Hét elemi után súlyos epilepsziám miatt kimaradtam az iskolából. A néptáncot is abba kellett hagynom, pedig egyszer még Brüsszelbe is eljutottam. Hogy tapsolt a sok néző, ki tudja, lesz-e még ilyen. Takarítónak jelentkeztem, de oda már tanult ember, minimum nyolc osztály kell, így munkára nincs esélyem. A párom kőműves lenne, de láthatja, nem nagyon építkeznek, favágóra, kubikosra sincs igény. Ramóna miatt napszámba se megyünk, 37 ezer forintból élünk hárman. Lent a faluban ezt elvinné a rezsi. Itt egy fát a sparheltre teszek, és már meleg is van, s ha futja rá, közben az étel is megfő.

Közben észrevesszük, itt a domboldalban újabb és újabb emberek tűnnek fel, és a pincékben, barlangokba húzódnak…

Lakatos Orgona Ilona, nyújtja félve a kezét az egyikük. Négy beteg gyermekét nevelgeti itt, és gyors magyarázatba kezd, hogy az ő barlanglakása tulajdonképpen csak félig barlanglakás, tapasztottak mellé kis kőépületet is, fölé tetőt is tettek, most olyan, mintha ház lenne, vegyük mi is annak, ne már, hogy ebből, hogy itt él, baja legyen.

A bajt szeretnék megelőzni Bódiék is, barlangjuk teteje több helyen megrepedt, három hónap múlva várják a harmadik gyerekük, Er­nőke is, Jutka asszony kéri, fogalmazzuk úgy, a barlangot ők már csak szigorúan tárolásra használják. Megígérjük.

Már éppen indulnánk, mire befut a hivatalosan utolsó magyar barlanglakó, Hamza Gyula is:

– Ne fotózzanak, ne kérdezzenek, csak pénzért válaszolok! Értsék meg, nekem is mindenért fizetni kell!

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!