Benne van az élet - Életpályájának csúcsaként értékeli a most kapott Kossuth-díjat. A lelkében még mindig 18 éves Keleti Éva fotóművész az elmúlt hatvan évben a színházi élet szinte minden szereplőjét megörökítette. S bár már több mint húsz éve hivatásszerűen nem készít képeket, most, 86 évesen újra gépet ragad.
– Emlékszik az első kattintására?
– Az első kockám egy szabadban tartott iskolai tornaóra volt, amit Kertész Alíz olimpiai bajnok tornász tartott, ez volt egyben az első megjelent képem is, 1952-ben, 21 éves koromban. Vegyészmérnöknek készültem, kémia–fizika szakra jártam az ELTE-re, de amikor kiderült, hogy a nyári gyakorlatot a fotográfiára szakosodott Forte gyárban kell töltenem, akkor azt gondoltam, nem mehetek oda fotóismeret nélkül. Jelentkeztem egy tanfolyamra, ahol a legcsodálatosabb emberek tanítottak: Langer Klári, Reismann Mariann, Vadas Ernő.
– És mi fogta ott meg a fényképészetben?
– Főként az emberközeliség. Ráéreztem, hogy a fotográfiában benne van az élet, mondhatni, azt örökítjük meg. Jól jött hozzá az előképzettségem, a fizikai, kémiai ismeretek. Úgyhogy pályát módosítottam. Velem együtt hat nő kezdte el a fotószakmunkás iskolát, igaz, közülük csak én fejeztem be. Nehéz szakmának számított: az éjszakai munkák, a fizikai megterhelés nem éppen családbarát. Ma már sokkal több nő űzi. Érdekes, hogy Molnár Edit fotóművész is most kapott magas állami kitüntetést.
– Hogyan, miért lett a színházi élet megörökítője?
– Ez 1956 és a véletlen következménye. Sokan mentek külföldre az MTI-ből, például Farkas Tamás is, akinek megkaptam a területét. Mondhatni, a kultúra választott engem, nem én őt, így lettem a színházi és a kulturális világ közeli résztvevője.
– Tavaly, a 85. születésnapja alkalmából kevéssé ismert képeiből rendeztek nagyszabású kiállítást a Magyar Nemzeti Múzeumban. Pedig több mint 25 éve „nyugdíjba vonult”, miért?
– Már korábban elhatároztam, hogy hatvanévesen abbahagyom, nem akartam tovább nagy táskával szaladgálni, netán nevetségessé, sajnálatra méltóvá válni. Azt gondoltam, ez a szakma ennyi idős hölgynek már nem való. És Domján Edit „filozófiája” is hatott rám, aki 40 évesen úgy döntött, nem akar megöregedni.
– Aztán három éve mégis újrakezdte a fényképezést…
– A férjem betegágya mellett ültem magányosan, és mobiltelefonnal örökítettem meg érzéseket, villanásokat, absztraktokat, szóval teljesen más dolgokat, mint régen. Megmozgatta az agyamat már a múlt évi, 85. születésnapi kiállításom is, a mostani kitüntetés még egy lökést, muníciót, erőt adott. Azonkívül, hogy szép és nyilván jólesik, úgy érzem, kicsit talán későn jött, de egy összegzéssel is felér, ugyanakkor még nem zárom le az életművemet. Azt hiszem, a szellemem még most is 18 éves.
– És mit tervez?
– A koromat, a teljesítőképességemet kell figyelembe vennem és a digitális technikával megbarátkozni. Ha mindez sikerül, akkor nekiállok egy nagy anyagnak azokról, akiket szeretek és akik még élnek, színészek, írók, művészek. Nem portrékat készítenék, hanem, mint anno, meglátogatnám őket az otthonaikban, megnézném, hogyan élnek most. Az eddigi visszajelzések pozitívak.
– Digitális géppel dolgozna?
– Igen, bár a filmet jobban szeretem, az gondolkodásra késztet, a digitálissal könnyebb fotózni, azzal „csak” lőni kell. Amikor kezdtem, egy tekercs filmre nyolc felvétel „fért”, ma egy pár centis memóriakártya három-négyszáz képet is elbír.
– Hogyan változott a fotográfia, a fotósok szerepe a pályája kezdetéhez viszonyítva?
– A fotó már mindenbe bele tud szólni, legyen az politika, környezetvédelem vagy bulvár, negatívan, de akár pozitívan is tudja befolyásolni a közvéleményt. A mai sajtófotó az izgalmas, elgondolkodtató dokumentarista irányzatból nőtt ki, ma már azonnali reakcióra is képes: az interneten percekkel a készítésük után ott lehetnek a képek, s átveheti bármelyik orgánum.
– Elégedett a fotográfia, a fotósok mostani megítélésével, helyzetével?
– Sokáig nem ismerték el a fotográfiát művészetként, csak nagy harcok árán a ’60–70-es években jött el ez a pillanat, a fotóművészet kifejezés is csak későn született meg. Ugyanakkor a mai napig együtt kezelik a képzőművészettel. Amikor Prima Primissima-díjat kaptam, akkor Gross Arnold és Gyémánt László képzőművészekkel szerepeltem egy kategóriában. Úgyhogy van még miért harcolnunk…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!