Kizárólag a munkaerőhiány tolja felfelé a béreket – de csak rövid ideig.
- A kormányzat egyszerre csökkenti és növeli a terheket.
- Brutálisan nő a szegénység – a bérblöff-kommunikációból nem lehet megélni.
Jövőre egy 2-3 évre elhúzott járulékcsökkentési program stratolhat. A kormány egyelőre részletekről nem beszél, csak arról, hogy a teherkönnyítés csak azoknak a munkáltatóknak járna, akik a járulékokon megspórolt pénzt béremelésre költik. Ám ennek ellenére a kabinet jövőre mindössze 5 százalékos béremeléssel számol – a költségvetési és a versenyszférában egyaránt.
Magyarán egyrészt nem kalkulál a járulékcsökkentés hatásával, másrészt tovább növeli az adókat. Miközben azt kommunikálja: soha nem emelkedtek ilyen tempóban a jövedelmek. Csakhogy nincs szó sosem látott növekedésről, illetve a piaci folyamatoknak semmi köze a kormányhoz – az ugyanis nemhogy csökkenti, hanem súlyosbítja a közterheket (lásd keretes írásunkat).
Szolidabb az annyival
A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) szerint a nettó bérek idén mintegy 7,5 százalékkal izmosodtak (2015-höz képest), azaz 6,7 százalékkal ugrottak a reálkeresetek. A számítási képlet elvileg rendkívül egyszerű: a nettó növekedésből ki kell vonni az inflációt – ami most 0,8 százalék.
Csakhogy a kép árnyaltabb.
Az említett infláció ugyanis csupán átlag, következésképp az egyre olcsóbbá váló informatikai kütyük vagy ruhatermékek ára ugyanúgy szerepel benne, mint a kitartóan dráguló élelmiszereké vagy gyógyszereké. Így a hétköznapi élethez szükséges termékek (a benzintől a krumpliig) ára hozzávetőleg 1,4-1,8 százalékkal hasasodott. Ez a helyzet a szolgáltatásokkal is, miután ezek árába a cégek beépítették az úgynevezett különadókat (a távközlést, az energetikát és a bankszektort sújtják többek között), így e területek szolgáltatásai átlagosan 1,9 százalékkal drágultak. Az infláción kívül szintén befolyásolja a reálfizetéseket, hogy a kormány a személyi jövedelemadót ugyan csökkentette, ám több apró sarc bevezetésével tovább súlyosbít a helyzeten. Így a 6,7 százalékos reálbér-emelkedés valójában csak 4 százalék.
Megette a romlás
Ez önmagában szép summa, ám a helyzet az, hogy a társadalom 50 százalékának jövedelme épphogy eléri a válság utáni 2010-es értéket. Ugyanis az ország fele mintegy 76 ezer forint nettót visz haza, azaz gyakorlatilag minimálbért.
A kormány viszont éppen ezt adóztatja a legdurvábban. Papíron remek a történet: a bruttó minimálbér 2010 és 2016 között 73 500 forintról 111 000 forintra hízott, ez 51 százalékos növekmény. Csakhogy a kormány a munkavállaló által befizetendő terheket majdnem megháromszorozta (lásd táblázatunkat), így nettóban csak 22,4 százalékkal visz többet haza a dolgozó, akinek járandósága így 73 815 forintra nőtt. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy legalább ötödével több élelmiszert, elektromos berendezést stb. vásárolhat a „kisbérű polgár”, ugyanis az említett időszakban (2010–2016) az átlagos, összesített infláció 17,5 százalék volt – vásárlói kosárra vetítve a pénzromlás elérte a 21-22 százalékot.
Magyarán: a kiskeresetűek bére nem növekszik annyival, hogy azt a pénzromlás és az adóteher- változás ne egye meg.
De nem sokkal jobb a helyzet a nettó átlagfizetés esetében sem: ez 2010 és 2016 között 29,3 százalékkal emelkedett, azaz évente összességében 1 százalékkal nőtt a reálbér. Ám ebből a „jólétrobbanásból” is kevesen részesülhettek, ugyanis a most 171 500 nettó átlagnál az emberek 80 százaléka kevesebbet keres. Ráadásul a béreket nem a kormány mozgatja, hanem a munkaerőhiány kényszerítette ki emelésüket.
Szegényfölde
Ha a kormány kommunikációja igaz lenne, akkor nem lenne az emberek mintegy 44 százaléka szegény. Márpedig a Tárki frissen elkészült társadalmi szemléje szerint ez a helyzet – azaz a „szükségben élők” száma tizedével (eddig 40 százalék volt).
Miközben a kabinet arról beszél, hogy a mintegy 4 millió szegényből 600 ezer beverekedte magát a középosztályba. Erről azonban szó sincs. A valóság az, hogy a KSH megváltoztatta a szegénységet mutató számítását, és áttért az úgynevezett OECD2 súlyozási módra. Ennek kényege, hogy a személyek számától független, fix kiadásokra koncentrál. Márpedig ezek a szegények körében kevésbé magasak, hiszen például nem tartanak fenn autót stb. Persze, ha az Orbán-kormány a dolgozói szegénységet (értsd: két ember robotol napi nyolc órában, ám a tisztes megélhetéshez ez is kevés) nevezi középosztálynak, akkor igaza van.
Csak az adó. Hiába foglalkoztatják a kis-, illetve középvállalatok a munkavállalók 65–75 százalékát, a kormány semmit nem tesz, hogy megtartsák dolgozóikat, illetve feltöltsék üres álláshelyeiket. Sőt! Miután a kabinet átalakította a cafeteria-rendszert, már csak a kkv-k mintegy 37 százaléka számol azzal, hogy munkatársainak béren kívüli juttatást ad – ezek közül ugyanis többet majdnem 50 százalékos adóteher nyom. Az egyik ilyen juttatás a tömegközlekedési dotáció – ami például vidéken (de gyakorta a fővárosban is) eldönti, hogy valaki közfoglalkoztatott lesz vagy piaci dolgozó, ugyanis a nettó 51 ezer forintos közmunkás- és nettó 74 ezer forintos minimálbér között már elenyésző a különbség, ha bérletet is kell venni. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy az új szabályozás szerint a munkáltatók évi 100 ezer forintot készpénzben biztosíthatnak cafeteriaként, ám ennek a summának kedvezményes adóterhe miatt ezt igyekeznek a „fizetésbe építeni” – azaz csökkenteni az alapbért –, így faragva le költségeiket.
120 ezer forintból prímán meg lehet élni.
Ezt gondolja a társadalom legszegényebb tizede. A leggazdagabb decilis szerint viszont legalább 300 ezer forint kell a gondtalan mindennapokhoz.
Önmagában a béremelés nem sokat ér.
Ahhoz, hogy a keresetek hosszú távon növekedjenek, a termelékenységet kellene felpörgetni, ami jelenleg negyede/ harmada a nyugat-európai átlagnak. Ha a termelékenység nem javul, akkor az ország elveszti versenyképességét – és jövedelemtermelő képessége is egyre csökken.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
