A magyar kormány tudta, jóváhagyása nélkül négy laktanyában (a Balaton-felvidéki Nagyvázsony melletti bázis ismert volt) tároltak nukleáris robbanófejeket a szovjet csapatok 1990-ig – ezt 28 évvel a rendszerváltás után mondta ki a magyar Néphadsereg utolsó vezérkari főnöke. Borsits László szerint a négy helyszín a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Kunmadaras, a Komárom-Esztergom megyei Császár, a Pest megyei Kiskunlacháza és a Somogy megyei Tab volt. És bizony mindegyik településen évtizedeken át találgatták, mit őrizhetnek annyira a szovjetek

„Gyerekfejjel is sejtettük, hogy atomtöltetek lehetnek; azonnali tűzparancs volt érvényben, ha valaki be akart hatolni a laktanya területére. Azt is tudta mindenki Lacházán: kiemelt NATO-célpont voltunk, egy esetleges háború esetén az elsők között mértek volna ránk légi csapást” – kommentálta a hírt az ATV-nek Répás József kiskunlacházai polgármester.

A somogyi Tab polgármestere ellenben nem hisz az „atomlegendában”, s arról sem tud, hogy Tab NATO-célpont lett volna. Schmidt Jenő a Vasárnapi Híreknek annyit mondott: „Hordozórakéták voltak itt, nem atomtöltetek. Azt nem merték volna itt tárolni. A rakéta, meg a töltet, ez nem is lehetett egy helyen, azért, hogy még véletlenül se lehessen háború abból, ha bárki is »Istent« akarna játszani…”

Érdekes módon Szentes László katonai szakértő véleménye is a tabi polgármesterével cseng össze. Szentes is sokévnyi hallgatása után mondta el akkor, hogy „hordozórakéta-bázist tartottak fenn Tabon, ahol kilenc rakétát tudtak egyszerre tárolni. A hozzájuk tartozó atomfejeket a Nagyvázsony melletti szovjet laktanya két, föld alatti raktárból szállították volna a szovjet és magyar tüzérségi rakétás egységeknek.”

A kilenc rakéta akár stimmelhet is, hármas elosztásban: a Vasárnapi Hírek tudósítója a helyszínen akart utánajárni a legendának, és három, két oldalt hatalmas betonfalakkal megerősített rakétahangárt számolt az 1990 romlóporladó, növényekkel benőtt tabi (a helyiek úgy pontosítanak: ugaji) szovjet laktanya legerdősebb, legeldugottabb sarkában. Az egyik ajtaja tárva-nyitva; szabadon be lehet sétálni, ám az idegent néhány tíz méter után zárt, vaskos vasajtó akasztja meg. Mi lehetett mögötte? – ez a kérdés a tabiak szerint, de választ aligha kapnak, hiszen a szovjetek gondosan berobbantották a távozásuk előtt az alagutakat. Az „atomlegenda” persze Borsits László minapi nyilatkozatától függetlenül évtizedek óta él a Balatontól mindössze 25 kilométerre lévő somogyi kisvárosban, ahol többektől hallottuk, hogy „egy Kriczki nevezetű, na, az sokat tudhat, ő ott szolgált ukrán katonaként, aztán Tabon maradt, itt alapított családot, csakhogy még sohasem árult el semmit, csak mosolyog, ha azokról az időkről kérdezik”. És tényleg.

Nem tudni, az is vajon csak helyi legenda-e, hogy az oroszok 1990-ben ötmillió forintot kértek a helyi tanácstól azért, hogy ne rombolják le a laktanya kapuján kívül álló ABC-t, amire ma már csak az épület váza emlékeztet, meg néhány fennmaradt betű a magyar és orosz feliratból. A hajdani legénységi és tisztilakások ajtajának, ablakkeretének nagy részét elhordták mára, itt-ott csupasz téglafalak emlékeztetnek arra, hogy valaha a tabi téglagyár (már megszűnt) szinte kizárólag a kétezer fős alakulatnak termelt.

Egy-egy orosz felirat még kibetűzhető (meg egy jóval frissebb, 2012-es, ami azt adja hírül: 1981–83 között itt szolgált Eduard Kijevből), az egyik épület egy kisebb termében hét vörös csillag a plafonon és a falakon – talán a politikai fejtágítókat tartották itt.

Több tíz hektár, tizenkét épület – volt min osztozkodni a rendszerváltás után, ment is a vita sokáig, Tab és a szomszédos község, Tengőd például azon perlekedett, hogy melyik település területén áll, végül a város fizetett a falunak a fél tulajdonjogért, amit azután 2005-ben megvett egy vállalkozó, pikkelysömört gyógyító egészségügyi centrum építését tervezte, de semmi sem lett az elképzelésekből.

Tulajdonos ma két térségbeli gazdálkodó is, az egyiknek a lovai ottjártunkkor békésen legelésztek a hajdani rakétasilók közelében.

Tehetik, legfeljebb egy-egy kommandós alakulat veri fel gyakorlóterepnek használva a valaha igen szigorúan őrzött objektum csendjét.


„Hazudnom kellett”
„Az ország vezetői közül sem tudhattak róla sokan, én sem beszélhettem róla, hazudnom kellett, ha kérdeztek róla – emlékezett vissza minapi nyilatkozatában Borsits László. – A hatvanas években hoztak a Nagyvázsony és Tótvázsony közötti laktanyába nukleáris robbanófejeket, egy hadsereg számára elegendő számban, nyolcvanat-százat, ezt titkos szerződésbe foglalta a szovjet és a magyar kormány. Rakétára szerelve 300 kilométer hatótávolságuk volt, MIG vadászgéppel több ezer kilométerre juttathatták volna el nyugati irányban egy esetleges összecsapás esetén.”   Mendemonda?
Horn Gyula magyar és Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter 1990. március 10-én írta alá Moszkvában a szovjet csapatok Magyarországról történő kivonásáról szóló egyezményt. Annak ellenére tehát, hogy már februárban sűrű csapatmozgásokat figyeltek meg a szovjet laktanyák környékén (a haditechnikával hazafelé tartottak az egységek), hivatalosan két nap múlva, március 12-én kezdődött meg a Déli Hadseregcsoport katonáinak, polgári alkalmazottainak, harci-technikai eszközeinek elvonulása. Viktor Silov altábornagy, a hadseregcsoport parancsnoka volt az utolsó szovjet katona június 19-én, aki Záhonynál elhagyta az országot. Silov egy interjúban azt állította, megcáfolva minden magyar szakértőt és egykori katonai vezetőt: a mendemondák ellenére Magyarországon nem tároltak atomrakétát, hiszen „a magyar törvények és a moszkvai alkotmány sem adott volna erre lehetőséget”. A kérdés tehát csak az, mennyire lehetett nehéz megkerülni annak idején ezeket a paragrafusokat? 
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!