Sipos Pál ügyéről beszélni kell! Interjú Rozgonyi Krisztinával

Felkavaró történetet jelentetett meg két hete a 444.hu. Mára felnőtt emberek mesélték el, hogyan váltak szexuális zaklatás áldozatává gimnazistaként. A cikkben még csak S. néven nevezett férfi egy budapesti elit iskola, akkori nevén a Ságvári (ma ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnázium) magyartanára volt, aki 25 évvel ezelőtt tinédzser fiúkkal és lányokkal létesített szexuális kapcsolatot. Nem sokkal később már azt is tudni lehetett, kiről van szó: Sipos Pálról, aki, miután egyik áldozata bevallotta a szüleinek a történteket, ultimátumot kapott az iskolától és a szülőktől: hagyja el a gimnáziumot, és ne foglalkozzon többet gyerekekkel. A szülők és az áldozatok kérése volt, hogy ennél több ne történjen. Csakhogy azóta kiderült, nem ez volt azonban az egyetlen hely, ahol a fiatalokat molesztálta: Sipos évekig vezéralakja volt az egykori legendás bánki táborok hagyományát őrző táboroztatásának, és állítólag a nyaraltatás idején is abúzált fiatalkorúakat. A visszaemlékezések szerint Sipos megnyerő modorával és remek pedagógusi készségeivel könnyen maga köré gyűjtötte a diákokat, akiket – fiúkat, lányokat egyaránt – különböző szexuális játékokba vont be egyenként vagy akár csoportosan is. Áldozatai nemegyszer csonka családban nevelkedő, szeretetre vágyó fiatalok voltak. A tanár varázsa épp abban állt: úgy tudta rávenni áldozatait arra, hogy a kedvére tegyenek, hogy közben olyan közös titokba vonta bele őket, amelyekről már csak azért sem mertek beszélni, mert őket hozta volna megalázó helyzetbe, ha vallanak arról, mit csináltak. Sipos a gimnáziumból történt távozása után néhány évvel újra fiatalok közelébe került: a Magyar Televízióban, majd a TV2-nél is ifjúsági műsorok létrehozásában segédkezett. A 444. hu cikkében utalnak arra is, hogy a tévénél is tovább folytathatta a zaklatást. Végül innen is menni kényszerült – talán nem függetlenül attól, hogy a pletykák szerint túl közel állt egyes diákokhoz. Amióta a történet megjelent, a megválaszolatlan kérdések száma egyre nő: felelősségre vonható-e tetteiért ennyi idő után Sipos, hányakat érinthet ez az elképesztő ügy, hogyan maradhatott mindeddig titokban? Sipos Pál a cikk megjelenése óta nem szólalt meg, akkor még így összegezte azt, ami történt: „Csúnya kudarctörténet ez az egész. De ezt dobta a gép.” A rendőrség bejelentés hiányában nem kereste, eljárás ellene mindeddig nem indult. Mostanra viszont senki sem tudja, hol van, állítólag elhagyhatta az országot.

------------------------

Vasárnapi Hírek: – Ebben az ügyben ön az egyetlen, aki névvel, arccal áll a közvélemény elé. Miért csinálja?

Rozgonyi Krisztina: – Huszonöt éve teszem fel magamnak a kérdést: miért nem csinálom?

– És eddig miért nem?

– Mert a barátaim, akik Sipos Pál áldozatai voltak, nem akarták.

– Ön is áldozat?

– Engem abúzus nem ért. Huszonöt évvel ezelőtt másodikos gimnazista voltam az akkori Ságvári gimnáziumban, a mai Trefortban, ahol Sipos tanított. Két érintettől tudtam meg, mi tett velük. Megfogadtuk, hogy nem osztjuk meg senkivel. Ez volt a mi nagy és fájdalmas titkunk. Ők a mai napig a barátaim, egyikük szerintem még most sem mondta el a szüleinek, mi történt vele. Ő nem volt még 14, amikor a szexuális zaklatás megtörtént. Mégis, valamiért talán könnyebben fel tudta dolgozni ezt a történetet. Másikuk viszont kamasz volt már az abúzus idején, évtizedekig tartott és tán be sem fejeződött számára a történtek feldolgozása.

– Az áldozatok bíztatják most a szereplésre?

– Most már engedik, az ügy kirobbanása óta szinte naponta beszélek velük és más érintettekkel is. Megtisztelő, hogy megbíznak bennem. Felnőttünk, családos emberek vagyunk, gyerekeink vannak, és ez már egy másik felelősség. Annak felelőssége, hogy a magunk eszközeivel tegyünk annak érdekében, hogy ilyen többet ne történhessen meg, soha, sehol ebben az országban.

– Az elmúlt hetekben sokféle megközelítésben tárgyalták ezt az ügyet. Hogy érinti ez az áldozatokat?

– A reakciók nagyon ellentmondásosak. És ez az áldozatokat, akiket ismerek, nagyon megviselte. Akiktől azt várná az ember, hogy világosan lássák, mi a fekete és mi a fehér, ki az áldozat és ki az elkövető, azoktól jönnek a legdöbbenetesebb válaszok. Rengeteg mocskolódást kellett nekem is elviselnem.

– Hibáztatják?

– Azok körében, akik nem tudtak Sipos kettős életéről, évtizedekig volt kiemelkedő a respektje. Nagyszerű tanárnak, kitűnő tévés szerkesztőnek tartották. És igaz, annak is látszott. Éppen ezzel, a feléje irányuló bizalommal nemegyszer rajongással élt vissza. De most, hogy kiderült róla a borzalmas igazság, még mindig vannak, akik mondják, üzenik nekem: nem kellene bántanom ezt a remek embert.

– Mégis megteszi.

– Jogász vagyok, tudom, mit beszélek. Vállalom a szavaimért a felelősséget. Úgy tudok az áldozatok mellé állni, ha tanúként hitelesítem, hogy mindaz, amit az ügyet kirobbantó cikkben az áldozatok név nélkül feltártak, igaz, megtörtént.

– A jog mit mond Sipos tetteiről?

– Az akkori Btk. viszonylag világosan elhatárolta, hogy milyen megítélés alá esik az, amit Sipos Pál tett. Az sem akkor, sem ma nem minősül bűncselekménynek, ha valaki beleegyezésen alapuló szexuális viszonyt létesít egy 14–18 éves fiatallal. Viszont ha olyasvalakiről van szó, akinek gondjaira bízzák ezeket a fiatalokat, mint például egy pedagógus, akkor az ő esetében ez már kiskorú veszélyeztetésének számít.
Tizennégy év alatt viszont ez minden esetben megrontás, akkor 2-től 8 évig terjedő börtönbüntetés járt érte, de ha halmozottan történt, márpedig itt erről volt szó, akkor is 12 évig lett volna emelhető csak a büntetés, mivel nem erőszakos bűncselekményről beszélünk.

– Hát miről?

– Erőszaktevés nem történt, itt pont ez volt a lényeg, a lelki tényező, ahogy rávette a gyerekeket arra, hogy azt tegyék, amit ő akar.

– És erről ott és akkor senki sem beszélt az iskolában?

– Attól a pillanattól kezdve, amikor Sipos elment, már tudni lehetett, hogy mi történt.

– De botrány akkor nem lett.

– Fontos érteni, hogy ekkor ’89 tavaszán vagyunk. A mi szüleink sok mindenben bíztak, de az akkori igazságszolgáltatásban biztosan nem. Nem lehetett tudni, minek tenné ki egy nyomozás, egy bírósági procedúra a gyerekeiket.
Hogy őszinte legyek, ma is háromszor meggondolnám, hogyan kezelnék egy ilyen ügyet, ha a gyerekemet érintené. Ott és akkor a hallgatás tűnt a megoldásnak. Tehát az a két apa, aki az ügyet akkor kirobbantotta, úgy döntött, hogy megvédve a saját gyerekeit és – szándékaik szerint – minden más gyereket is, ultimátumot adott Siposnak, hogy minden oktatási intézményből tűnjön el, azonnal szüntesse be az általa szervezett táboroztatást, és soha többé ne menjen gyerekek közelébe. Ők azt gondolták, hogy ezzel minden kiskorút meg tudnak óvni tőle, és a saját gyerekeiket pedig nem tették ki egy borzalmas procedúrának.

– Emlékszik arra, mit éreztek, amikor az iskolán belül napvilágra került az igazság vagy ennek legalább néhány szelete?

– Meg voltunk ijedve. Csak vártuk, hogy valami fog történni, mert valaminek történnie kell. Tulajdonképpen még most is alig hiszem el, hogy 25 évig nem történt semmi. Aki nem volt ott, akivel nem csinálta, annak ez az egész hihetetlen volt. Nem véletlenül hallani azóta is, újra meg újra, milyen fantasztikus tanár volt Sipos.

– És mit mondtak a felnőttek?

– Semmit. Pedig a mai eszemmel alig hihető, hogy egy tanár hetekkel az érettségi előtt beadja az azonnali felmondását, akkor egy igazgató, a tanártársak ennek ne akarjanak utánajárni. Valamilyen szinten tudniuk kellett a dologról, hogy egészen pontosan kiknek, azt én nem tudom megmondani, de azt tudom, hogy már most sokan ködösítenek az ügyben. De megint mondom: 1989-ben vagyunk, amikor egy elit gimnázium hírneve nagyon sokat számít, főleg, ha olyan iskolaigazgató van az élén, aki a saját, szintén létező hírnevét sem akarja kockáztatni.

– És hallgattak az áldozatok is.

– Gondoljon bele: 16 éves fiúkról van szó, akiket egy férfi molesztált.
Egy 16 éves fiúnak kiállni a diákok vagy az iskola elé, és beszélni erről – elképzelhetetlen, lemoshatatlan bélyegnek érezték volna. Nem volt, aki megvédje őket. Nem véletlen, hogy a szülők sem akarták, hogy nyilvánosságra kerüljön az ügy. Látva egyébként az egész történetet, azt hiszem, a fiúknak sokkal nehezebb volt feldolgozni azt, ami velük történt.
A lányokból, akiket szintén ért abúzus, sokkal hamarabb váltott ki dühöt, mert a fiúknak először azzal kellett tisztába jönniük, hogy akkor hova tartoznak, mi a nemi identitásuk. Először a szégyen jött, és az nagyon sokáig tartott. Hisszük vagy sem, tényleg 25 évig tarthat egy ilyen trauma feldolgozása. Kellett ennyi idő ahhoz, hogy meg tudják fogalmazni, mi történt, és akarjanak erről beszélni is, hogy ne maradhasson titokban többé a történet.

– Miért most?

– Biztos, hogy nem függetlenül attól, hogy a gyerekeink most vannak pontosan abban a korban, mint mi voltunk akkor, amikor mindez megtörtént.

– És talán nem függetlenül az elévüléstől. A 25 évvel ezelőtt történtek ügyében már nem lehet vizsgálódni, büntetni sem.

– Az általam ismert áldozatok nem az elévülési időt számolgatták, az biztos. De ha már itt tartunk: sok jel utal arra, hogy nem csak 25 évvel ezelőtt, nem csak a gimnáziumban és a nyári táborokban történt ilyen. Ha van olyan bűncselekmény, ami nem évült el, tehát 10 éven belül történt, annak ki kell derülnie, és a hatóságoknak el kell járniuk. És ez még az egyszerűbb része lenne a feltárásnak.

– Mégsem történik semmi. Mi lenne akkor a bonyolultabb feladat?

– Hogy az bűnhődjön, aki rászolgált, de semmiképpen ne menjen rá erre az ügyre az, ami érték volt és érték maradt: például a Trefort gimnázium megítélése vagy az úgynevezett bánki táborok. Szerintem ebben tehetne többet az iskola és a fenntartó ELTE is. Én a mai napig büszke vagyok arra, hogy trefortos voltam, és szeretném oda küldeni a gyerekeimet is. Nem ismerem az iskola mostani vezetését, de azt látom a reakcióikból, hogy ők próbálnak megoldást találni.
A Trefortnak, az egyetemnek érdemes lenne kezdeményeznie olyan pedagógiai ajánlások kidolgozását, amik arról szólnak, hogyan kell a középiskolai oktatásban az ilyen kérdéseket, beleértve például a családon belüli erőszak kérdését is, szakemberek bevonásával kezelni. Azt szeretném,hogy mire az én gyerekem gimnáziumba megy, addigra a tantervnek ez része legyen, hogy a tanárok beszéljenek erről, hogy behívjanak az iskolába pszichológusokat, rendőröket, szakembereket, és elmagyarázzák a diákoknak, hogy nincsenek magukra hagyva, ismerjék fel a problémát és tudják kezelni is. Hogy legyenek ún. „whistleblower”- ek, üzenetközvetítők, akik megvédik az áldozatokat és eljárnak. Nem elhárítani, bezárkózni kell, hanem élni a lehetőséggel, hogy történjen valami, ami megóvja az áldozatokat.

– Kinek kellene még tennie valamit?

– A kisebbik lányom egy hete jött haza egy bánki utódtáborból. Én pontosan tudtam, hogy hova engedtük el őt, mert nincs kollektív felelősség: Sipos bűnéért nem lehet besározni a bánki hagyományt.
Ugyanakkor azt is gondolom, hogy a mai nyaraltatóknak is dolguk, hogy megvédjék a Bánk szellemiségét a törvényszerűen bekövetkező általánosításoktól. Itt sem a bezárkózás és a tagadás a megoldás. Például legyen egy olyan belső etikai szabályzatuk, amit ők dolgoznak ki, ők maguk fogadnak el, és amihez kötelezően tartják magukat és odaadnak a szülőnek is – az garancia lenne.
A mi nyaraltatóink maguk kezdeményezték az eset napvilágra kerülése után, hogy beszéljünk róla. Úgy érzem, törekednek arra, hogy a bizalom helyreálljon vagy megerősödjön. Az az értékvilág, amiben élni szeretnék, az pontosan erről szól: ha drámák történnek, akkor azokat használjuk arra, hogy több bizalom, több lehetőség és több védelem legyen a maiaknak és az elkövetkezőknek. Ez közös felelősségünk.

– És van-e dolga az államnak?

– Jogászként azt mondom, hogy az egyetlen, akinek jelenleg felhatalmazása van arra, hogy ebben az ügyben konkrét lépéseket tegyen, az az ombudsman. Székely László már jelezte is, hogy bejelentésekre vár. De ő anélkül is kezdeményezhet vizsgálatot, hogy megvárja, amíg konkrét esetek kerülnek elé. Felmérheti a magyar iskolarendszerben az iskolapszichológusok, a gyermekvédelem működését, ajánlásokat fogalmazhat meg iskolák, táboroztatók, gyerekvigyázók számára, törvénymódosításra tehet javaslatot. Tág a mozgástere, csak cselekednie kéne. És ha egy normális országban élnénk, akkor az oktatási miniszternek már régen meg kellett volna szólalnia, és azt mondani, hogy felülvizsgálják a pedagógusképzés módszertanát és még számtalan más dolgot.

– Nincs éppen elég baj abból, ha a politika becsörtet egy ilyen történetbe? A héten Selmeczi Gabriella, a Fidesz szóvivője vette a szájára az ügyet és rögtön a politikai ellenfeleket kezdte vádolni, hiszen Sipos egyszer aláírt egy baloldali összefogást sürgető politikai petíciót.

– Pont ezért fogalmaztam úgy: ha normális országban élnénk. Hogy nem abban élünk, azt ékesen bizonyítja ez a primitív politikai haszonszerzési kísérlet. Nem normális országban, nem normális politikusok nem normális dolgokat mondanak. Viszont csak akkor fognak az abúzusnak kitett gyerekek segítséget kérni, ha azt látják, hogy normális válaszok születnek. Most nem lehet hátradőlni, mert nem látom a garanciáit annak, hogy ez ne történhetne ma ugyanúgy meg egy mai diákkal.

– Igen ám, de már most tapasztalható egyfajta bizalomvesztés, gyanakvás, ami főként azokat a pedagógusokat érintheti a továbbiakban, akikben megbíznak a gyerekek, akik népszerűek. Nem lesz így boszorkányüldözés?

– Akkor nem lesz ebből boszorkányüldözés, ha a pedagógusok a szülőknek megnyugtató dolgokkal állnak elő.

– Vagyis mivel?

– Ez az intézményrendszerrel szembeni bizalomról szól, ami vagy van, vagy nincsen. Én ma pontosan azt szeretném, hogy ezek ne hosszú távú kérdések legyenek, a Trefort, az ELTE meg az ombudsman mielőbb álljanak elő a javaslataikkal, és mutassák meg, hogyan lehet megakadályozni, hogy a jövőben ilyesmi megtörténhessen. Elindult egy társadalmi lavina, és bíznunk kell abban, hogy a mi kis magyar módunkon,  de valami mégiscsak változik.

– Meglátjuk. De addig az a kérdés, mi van azokkal, akik a múltban élték át a traumát?

– Fel kell dolgozniuk azt, mindenkinek, aki érintve van ebben a történetben. Áldozatnak, elkövetőnek egyaránt.

– És mégis hogyan?

– Vannak erre ma már bevált módszerek, mint például az úgynevezett helyreállító, resztoratív eljárás (lásd keretes írásunkat), amit a magyar büntetőjog is ismer 2006 óta. A lényege, hogy az elkövető, az áldozatok és a segítőik, akik ebben részt akarnak venni, egy szakemberek által vezetett folyamatban vesznek részt, ami segít feldolgozni a történteket. Erre van lehetőség, de akarniuk kell az áldozatoknak, és akarnia kell Siposnak is. Nem tudom, hogy neki mik a tervei, de ha ő ebben az országban szeretne élni, az ő érdekét szolgálná, ha elénk állna, és megpróbálna segíteni az egykori áldozatain. Neki most óriási a felelőssége abban, hogy mit tesz és mit nem tesz, mert ha ő vállalja, hogy egy ilyen eljárásban részt vesz, akkor nagyon sok olyan családnak, ahol hasonló történt, példát mutathat, bebizonyíthatja, hogy lehet következménye egy ilyen gonosztettnek akár ennyi idő után is, tehát érdemes segítséget kérni.

– Az elmúlt két hétben a történtek hatására volt olyan, aki előállt a saját történetével?

– Elmesélek egyet. Egy nagyon jó barátnőmmel beszélgettünk erről az ügyről. Miután hazamentünk, kaptam tőle egy SMS-t, amelyben csak a gimnázium és a magyartanár neve volt, és az, hogy ez az ember 16 évesen megerőszakolta őt.

– Átszakad tehát egy gát.

– Az lenne a cél, hogy mindenki megtanulja: ha ilyesmi történik, akkor nem szabad hallgatni. A közösségnek kell megvédenie az áldozatokat és levonnia a tanulságokat.

----------

Dr. Rozgonyi Krisztina - névjegy
• Média- és hírközlésjogász.
Hat évig volt a Nemzeti Hírközlési Hatóság alelnöke, majd elnöke. A BBC Media Action munkatársaként, az EU tanácsadójaként, a Világbank programigazgatójaként és az ENSZ/ITU szakértőjeként számos országban dolgozott Európában, Ázsiában és Afrikában. A jogi mellett van diplomája kommunikációból (ELTE), illetve a Közép-európai Egyetemről MBA végzettséggel rendelkezik. 2002 óta tagja a Szerzői Jogi Szakértő Testület elnökségének.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!