Bírjuk a gyűrődést - Törley Katalinnal, a Tanítanék Mozgalom egyik képviselőjével beszélgettünk

– Elmaradt a miniszterelnök bocsánatkérése a kijelölt időpontig. Azért ez várható volt.

– A bocsánatkérésre való felszólítás egy szimbolikus dolog. Olyan gesztust vártunk a hatalom képviselőitől, amellyel nyilvánvalóvá teszik, hogy egyenrangú partnernek tekintenek minket. Ez mindenfajta tárgyalás elsődleges feltétele.

– Minek kellett volna történnie szerda éjfélig, hogy ne tartsák meg a jövő szerdai polgári engedetlenségi akciójukat?

– Két követelésünk volt és maradt. Azt szeretnénk elérni, hogy a kormány partnerként kezeljen minket. Ehhez be kell fejezniük azt a méltóságunkba taposó, szakmai önérzetünket sértő kommunikációt, amit eddig folytattak. Olyan mondatok hangzottak el felelős kormányképviselők részéről, amelyek nagyon sértőek. Nemcsak mi, tanárok voltunk ennek célpontjai, hanem nagyon sok más társadalmi csoport is, ezért indokolt lenne a bocsánatkérés. A második követelés pedig az, hogy kezdődjenek meg az érdemi tárgyalások, azoknak a szakértőknek a bevonásával, akiket mi jelölnék a bizottságba, és azoknak a felelős kormánytagoknak a részvételével, akik döntési helyzetben vannak, humánusak és szakértők.

– Kik lennének ezek?

– Nézze, én nem akarom a kormány helyett kijelölni a tárgyalópartnereket.

– Ők már kijelölték a sajátjaikat, ők ülnek a Köznevelési Kerekasztalnál.

– Amennyiben a kormány úgy gondolja, hogy számára még mindig Palkovics László vagy Balog Zoltán a megfelelő ember, akkor én ebbe nem tudok beleszólni. Nagyon szeretnénk, ha olyan ember lenne a tárgyalóasztal mellett, aki felhatalmazással bír súlyos pénzügyi döntések meghozatalára is, illetve szakmailag is kompetens. Azt sem szeretnénk, hogy a mi szakértői csapatunkba beleszóljanak, mi sem szólunk bele az övékbe, csak megfogalmazzuk az igényeinket.

– A március 15-i bejelentést úgy is lehet értelmezni, hogy a Tanítanék Mozgalom kilépett a szakmai kérdések keretei közül és a politika terepére lépett. Igazuk van azoknak, akik ezt így látják?

– Ez elsősorban definíció kérdése. Egyértelmű, hogy mi szakmapolitikai kérdésekben nyilvánulunk meg. Ugyanakkor, amennyiben a politika szót úgy értelmezzük, hogy az a közügyeinkről való beszéd és vita, akkor nevezhetjük politikainak a mozgalmat. A szakpolitikai kérdéseken túl szerintem csupán egyetlen dologért, az emberi méltóságunkért állunk ki, de ezt sem nevezném politikának. Egyszerűen a kölcsönös tiszteletet várjuk el.

– Sokan mégis úgy látják, hogy távolodnak a szakpolitikai kérdésektől, így félő, hogy elveszítik a társadalom egy részének a szimpátiáját. Mások viszont önökben látják azt az erőt, ami megroppanthatja az Orbán-rendszert. Hogy lehet megfelelni ennek a két, egymásnak is ellentmondó elvárásnak?

– Mi az oktatás kérdéseiről szeretnénk beszélni. Azzal nem tudunk mit kezdeni, hogy egyébként egyfajta messiásvárás van a közhangulatban. Elképzelhető, hogy bennünk látják a jövő politikusait, de mi pontosan tisztában vagyunk a határainkkal. Én egy egyszerű franciatanár vagyok, aki anyuka is. Látom, hogy mi a probléma a tanáriban, látom, hogy mi a gond az osztályteremben, és erről szeretnék beszélni. Olyan rendszert akarunk létrehozni széles társadalmi egyeztetés után, ami lehetővé teszi, hogy azoknak a gyerekeknek is jobb legyen, akik most járnak iskolába, a jövő generációi pedig még jobb feltételek mellett tanulhassanak. Bármelyik követelést nézzük, a gyerekeinkről szól, ezen keresztül pedig az ország jövőjéről, hangozzék ez akármilyen közhelyesen is.

– Az oktatás az Orbán-kormány egyik legfontosabb politikai terméke. Még mindig bíznak abban, hogy a rendszer megváltoztatható ezzel a kormánnyal együttműködésben?

– Tény, hogy ez a fajta végletes központosítás, ami az oktatásnak is az egyik rákfenéje, erősen jellemzi a kormányzatot. Ennek ellenére szeretném azt gondolni, ez tényleg annyira fontos terület, hogy valódi változások lesznek kikényszeríthetőek. Igen, a kényszerítés szót kell használni, mert eddig nem láttunk nagy hajlandóságot a változtatásra.

– Rétvári Bence éppen a héten jelentette be, hogy megszűnik a KLIK.

– Attól tartunk, hogy ez egy kommunikációs fogás, ami arra irányul, hogy szétzilálja a mögöttünk álló támogatói bázist. A KLIK szimbólummá vált, és sokan gondolhatják, hogy ha ehhez hozzányúlnak, már nyert ügyünk van. Hát nem. Az egész mögött nincs koncepció, nincs garancia semmire, és nagyon sok kérdésre továbbra sem reagálnak. Ráadásul sokat elmond a Köznevelési Kerekasztal hitelességéről, hogy Rétvári még az aznapi ülés előtt jelentette be ezt a tévében.

– A „kényszerítés” következő állomása a jövő szerdai polgári engedetlenség, amelynek bejelentésével a szövetségeseiket is megosztották. A Pedagógusok Szakszervezete (PSZ) sokáig hezitált, hogy álljon az ügyhöz. Egyeztettek velük előzetesen az egyórás munkabeszüntetésről?

– Igen, folyamatos egyeztetések folytak a szakszervezetekkel. Azt kell látni, hogy bár ugyanazokért a célokért küzdünk, mások a lehetőségeink és a kereteink. Mindkét nagy közoktatási szakszervezet belépett a Civil Közoktatási Platformba (CKP), amelynek alapdokumentuma a Tanítanék Mozgalom négy pontja, illetve a PSZ 25 pontja. Ez egy olyan közös bázis, amely valóban kijelöli az utakat, ahol együtt mozgunk. A CKP hozta létre a sürgős követeléseket felsoroló 12 pontot, amelynek a kormánnyal való megtárgyalását szeretnénk elérni.

– Akkor miért van látszólag feszültség a szakszervezettel?

– Mert minden egyeztetés ellenére az a helyzet, hogy a magyar sztrájktörvény olyan szinten köti gúzsba a szakszervezeteket, hogy nagyon nehéz nekik megszervezni akár csak egy figyelmeztető sztrájkot is. A törvény végtelen hosszúságúra nyújtja a sztrájk előkészítési idejét, ennek a kivárására viszont nincs időnk, mert a 12 pontban van több olyan is, aminek kapcsán egykét héten belül cselekedni kell. Ilyen például a tankönyvpiac felszabadításának kérdése. Ha erről néhány napon belül nem születik döntés, akkor a következő tanévnek ugyanezekkel a könyvekkel kell nekifutni. Nem várhattunk a kényszerítő eszközök bevetésével. A másik ok, ami miatt szorít az idő, hogy közelednek az érettségik. Abban pedig minden tanár egységes, hogy nem tesszük tönkre ezt a fontos pillanatot a tanítványaink életében. Gyakorlatilag másfél hónapunk van arra, hogy egyre erősebb nyomás alá helyezzük a kormányt. A szakszervezetek nem támogathatnak egy törvényességet túllépő akciót. A polgári engedetlenség pedig vállaltan olyan cselekedet, ahol magasabb rendű cél érdekében, tudatosan sértünk meg jogszabályokat, a lehetséges következmények vállalásával.

– Mikor értékelnék ezt az akciót sikeresnek?

– Többféle felületet nyitottunk, hogy visszajelezhessenek a résztvevők. Arra kértük őket, hogy töltsenek fel képeket az akcióikról az esemény közösségi oldalára. A sikerességnek a résztvevők számán túl és elsősorban az a mércéje, hogy lesz-e utána értékelhető reakció a kormány részéről. Ha nem, kénytelenek leszünk a következő akciót megszervezni.

– Mivel tudják megnyugtatni azokat a tanárokat, akik szívük szerint ugyan csatlakoznának az akcióhoz, de félnek az esetleges jogi következményektől?

– Egyrészt mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy bele tud-eállni egy ilyen akcióba. Minél többen leszünk, annál védettebbek vagyunk. A legnagyobb retorzió véleményem szerint a fegyelmi vagy figyelmeztetés lehet, az elbocsátás annyira aránytalan, hogy bíróságon megtámadható lenne, és egy komoly ügyvédi csapat áll mögöttünk.

– Időről időre akadnak, akik megkérdőjelezik a Tanítanék Mozgalom legitimitását. Hogyan épül fel a szervezet?

– Éppen most van folyamatban a Tanítanék Mozgalomban egy legitimációs felmérés, ahol megkérdezzük a csatlakozott iskolákat, hogy milyen mértékben támogatják azt, amit mi hárman, Pilz Olivérrel és Pukli Istvánnal képviselünk.

– Hogyan lettek éppen önök hárman a vezetői a mozgalomnak?

– Én nem szeretem vezetőnek nevezni magunkat, mi a képviselői vagyunk a mozgalomnak. Februárban vetődött fel, hogy arcokat kellene adni az ügynek, és akkor egy ötfős listáról mi kaptuk a legtöbb szavazatot, de a döntéseket nem mi hozzuk, komoly szakmai csapatmunkában születnek. Azóta felpörögtek az események, és mi sem gondoltuk előre, hogy ez mivel fog járni. De bírjuk a gyűrődést. A messiásvárásnak persze vannak egészen abszurd következményei, ilyen például, amikor a következő miniszterelnököt látják Pukli Istvánban, bennem meg valamilyen minisztert. Erről szó sincs, éppen az a különlegessége a mi mozgalmunknak, hogy szakmájukat gyakorló magánemberek vagyunk, akik felismerték, hogy nem lehet tovább csendben tűrni. Hivatalos szervezeti háttér nem áll mögöttünk. Ilyen szempontból ez új dolog a civil mozgalmakon belül is.

– Önt mi sodorta az ilyenfajta közéleti szerepvállalás irányába?

– Egyre nehezebben viseltem el, hogy egy olyan intézményrendszert képviselek, amikor a gyerekek és a szüleik előtt állok, amelyet nem vallok magaménak, amellyel a legkevésbé sem értek egyet. Ezen az segít át, hogy nagyon szeretek tanítani, a diákjaimmal együtt dolgozni. Ebben a helyzetben a miskolci Herman Ottó Gimnázium levele gyutacsként működött. A tanárok ugyan nagyon sokfélék, de abban egyformák vagyunk, hogy az életünk középpontjában a gyerekek állnak, és azt szeretnénk, hogy ők sikeres felnőttek, felelős állampolgárok legyenek.
 

Törley Katalin
a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban dolgozik, franciát tanít. Az iskola Közalkalmazotti Tanácsának elnökeként a kezdetektől részt vett a köznevelési törvény elleni tiltakozásokban. A Tanítanék Mozgalom egyik arca és képviselője a miskolci Pilz Olivér és Pukli István mellett.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!