Már megint távozik. A főváros szigorú ember hírében álló „pénzügyminisztere" Demszky Gábor mellől nagyobb zajjal távozott a főpolgármester-helyettesi tisztségből, mint most, Tarlós István mellől, a pénzügyi főtanácsadói posztról. Aligha akad szakértő az országban, aki jobban értené Budapest pénzügyeit, mint Ő. Gondolnánk, soha nem is volt nagyobb szükség legendás szigorára, mint most, amikor a főváros a pénzügyi összeomlás szélére került. Atkári Jánossal beszélgettünk.
– Pontosan fogalmazott, de erről többet tényleg nem mondhatok.
– A sajtó persze találgat: ön elvérzett a BKV-csőd körüli vitákban, vagy hogy azért veszi a kalapját, mert nem akarja nevét adni azokhoz az intézkedésekhez, amelyeket a közlekedési cég megmentéséért a kormány kérhet. Közel járunk az igazsághoz?
– Erről nem kívánok beszélni. Tartom magam az egyezséghez.
– De az ugye nem titok, hogy 16 havi fővárosi „pénzügyminiszterkedés” után mennyi végkielégítéssel távozik a fedélzetről?
– A végkielégítés szóba sem került. A jogszabályok sem engednék. Most nyugdíj mellett dolgoztam, és egyszer már kaptam végkielégítést. Azt azért köszönöm, hogy fedélzetet említett, és nem süllyedő hajót…
– Miért, süllyed? Tényleg a csőd szélére került a bóvlinak minősített Budapest?
– Mondjuk inkább úgy: megfeneklett. Nem a leminősítés miatt, azt nyugodtan zárójelbe lehet tenni. Ha ugyanis a főváros bővelkedne pénzben, akkor is bóvli lenne a minősítése. Mivel Budapestnek nincs önálló adókivetési joga, a minősítését behatárolja az ország minősítése. Nem állítom, hogy az ország helyzete rózsásabb, mint a fővárosé, de a központi kormányzat eszköztárában vannak olyan lehetőségek, amelyekkel ezen még változtathat, a főváros viszont tényleg a végére ért a mozgásterének, abban már nincsenek ilyen eszközök. Pedig mindent megtett, amit a jogszabályok megengednek.
– Milyen most a főváros anyagi helyzete?
– Még nincs idei költségvetése. A koncepció elfogadása óta is sokat romlottak a pozíciói, lényegesen kevesebb bevételre számíthat, mint 3 hónappal ezelőtt, amikor a tavalyi drámai kényszer-korrekciók után az újabb nagyon komoly megszorításokat tartalmazó költségvetési koncepciót elfogadta a közgyűlés. Ahhoz képest a helyzet általános romlása önmagában körülbelül még évi 4 milliárd forintot vesz ki a főváros zsebéből. De nem is az összeg írja le jól a helyzetet…
– Hanem?
– Az, hogy marad-e Budapestnek pénze a közvetlen napi működési kiadások kényszerén felül. Hogy a főváros meg tud-e valamennyit takarítani. Hogy jut-e pénze az eszközök pótlására. Ha így nézzük, a képlet világos: Budapest a hitelképességének a végére ért. Ha nem hajt végre további nagyobb korrekciókat, akkor megsérti a meglévő hitelszerződéseit is. Nemcsak új hiteleket nem tud felvenni, hanem a meglévőkkel kapcsolatos törlesztési kötelezettségeinek sem tud eleget tenni. Budapestnek nem maradtak olyan pénzeszközei, amelyekről szabadon dönthet, amelyeket nem bérekre és más kötelező kiadásokra kell fordítani… Ami marad, abból már nem futja a feladatai ellátásához szükséges eszközök, berendezések, ingatlanok gyorsuló leromlásának megakadályozására, a felújítások lényegében teljesen elapadnak a ciklus utolsó éveiben.
– Ezt hívják csődnek, nem?
– Csak akkor, ha változatlan marad a kiadások és a bevételek szerkezete.
– Kezdjük a kiadásokkal. Hol lehet még szorítani?
– Az egyik eszköz elvileg nyilvánvalóan az, ha a főváros saját felelősségi körében csökkenti a pazarlást, fellép a korrupció ellen. Ezen a téren szerintem elismerésre méltó, ami az elmúlt másfél évben történt, és biztosra veszem, hogy vannak még további lehetőségek. De ezzel önmagában már nem tehet szert a főváros számottevően nagyobb pénzügyi mozgástérre. A másik lehetőség felmérni a jelenleg ellátott feladatokat, és a kevésbé fontosakról, fájó szívvel ugyan, de lemondani. A feladatszűkítést zömmel már tavaly megtette a főváros, ezzel összesen mintegy évi 8 milliárdot takarított meg. Alapítványok, egyesületek támogatását vonta meg, az iskolarendszerből el kellett bocsátani „nem kötelező” logopédusokat, iskolapszichológusokat, technikai személyzetet. Iskolákat, gazdasági szervezeteket kellett összevonni, sokszor fájó következményekkel. Ez évre maradt egy egymilliárdos szűkítés, amiből a Budapesti Fesztiválzenekar támogatásának megvonása egymaga 300 milliót tenne ki. Tudom, hogy így Magyarország talán első számú zenekara szűnne meg, de ilyen téren már nem maradt más választás. Csökkenne a rendőrség támogatása is 90 millióval, vagy ami szerintem kevésbé fájó, de sokaknak nyilván nem: a BSE sportegyesület támogatásának megvonása. A kiadási oldalon már ilyen nagy az ára spórolásnak.
– És a bevételek oldalán nem változtathatnak?
– Ha tetszik, ha nem: be kell vallani a polgároknak, hogy többet kell fizetniük. És nem csak a bevételek miatt. A dugódíj például a város fizikai működtetését is jól szolgálná. Vitatott, de szerintem nehezen elkerülhető: meg kell terhelni a tömegközlekedési eszközökön utazókat. Ám a tarifaemelés is csak évi 1-2 milliárdot hozna. De akkor sem fenntartható állapot, hogy a tömegközlekedésben a költségeknek csak 36 százalékát fedezik maguk az utasok.
– Pedig már ez a 36 százalék is eléggé megterhelő. Évről évre több, a BKV húsz éve tartó agóniája mégis végstádiumba jutott. Ki, mi okozta ezt? Talán a 32 milliárdos állami támogatás zárolása?
– Ha a 32 milliárdot ma folyósítanák a BKV-nak, a csődhelyzet akkor is fennállna. A probléma sokkal nagyobb. Nem arról van szó, hogy a cég ugyan problémákkal, de működött 2010-ig, és most a Tarlós István nevével fémjelzett új fővárosi vezetés belöki a szakadékba. Az elmúlt 22 év során a folyó finanszírozást soha nem oldották meg: a megrendelt szolgáltatások ellenértékét teljes körűen soha nem adta oda a BKV-nak a tulajdonos, a főváros.
– Miért nem?
– Mert nem volt soha annyi pénze, azért. És ha a fővárosnak nincs erre a pénze, akkor jön a kérdés: kinek kell ezért fizetnie? A BKV finanszírozása „háromlábú”. Fizet a főváros, fizet az utazóközönség, és ha a politika úgy ítéli meg, hogy az utazóközönség már nem terhelhető tovább, akkor nem marad más, mint az állam. Ma úgy állunk, hogy a hatékonyságnövelés, a racionalizálás, kiadáscsökkentés lehetőségeit a BKV nagyrészt már kiaknázta és a korrupciónak sincs már jele. Most már valakinek fizetnie kell.
– Tarlós István a BKV államosítását sem ellenezné. Ez lenne a megoldás?
– Nézze, lerobbant, elöregedett a járműállomány, a sínek zöme is rossz állapotú, elkerülhetetlen a korszerűsítés, ami pedig sok-sok pénzbe kerül. A MÁV is hasonló helyzetben van, a Malév is nagy terhet jelent az államnak, az úthálózat fenntartása is súlyos tízmilliárdokat emészt fel. Nem hiányzik tehát az államnak, hogy átvegye jogilag a BKV-t is, ez komoly formában szóba sem került. És nem is vagyok biztos abban, hogy a felelősségi kör átadásától a helyzet lényegesen javulna. De az sem mindegy, hogy az állam és a főváros egymásra mutogat, vagy közös megoldást keres. A megoldáshoz szerintem két dolog kell. Mindkettő politikai. Be kellene vallani a polgároknak, hogy nincs más kiút: nekik is részt kell még vállalniuk a terhekből. Aki ezt kétségbe vonja, attól megkérdezném: mit gondol, mennyiért veszik a benzint, a kenyeret, a lakhatást? Miért gondolják, hogy épp a tömegközlekedés esetében „felháborító”, ha meg kell fizetni az árát… Azután el kellene dönteni, hogy mennyit vállalnak az utasok, és mennyit a magyar állam. A szolgáltatást mindenképp meg kell fizetni. Vagy közvetlenül terheljük meg az utazó közönséget a jegyárak emelésével, vagy közvetetten, a központi adóbevételek növelésével, dugódíjjal, a parkolási rendszer átalakításával…
– Vagyis politikai alku kell a főváros és a kormány között. Ehhez nem tűnnek ideálisnak a feltételek…
– …mert sokak szerint Budapest privilegizált helyzetben van. A valóság viszont éppen a fordítottja. S ha ezt a megítélést nem sikerül megváltoztatnia a fővárosi vezetésnek, akkor a helyzet és a viszony is mind kritikusabb lesz…
– Miért? Ön szerint nem privilegizált a főváros?
– Igazi kudarcnak tartom, hogy huszonkét év után még a mostani kormány is azt vallja: „az ország látná kárát a főváros anyagi támogatásának, mert Budapest úgyis olyan gazdag, hogy eltarthatná magát, megoldhatná a saját gondjait”. Csakhogy ez súlyos tévedés, éppen fordítva igaz. A főváros termeli meg a magyar GDP 40 százalékát. Hasonló arányú a személyijövedelemadó-bevétel is. Ha azt helyben hagynák, a főváros összes jelenlegi gondja egy csapásra megoldódna. Ám a túlnyomó részét ma elvonják a fővárostól, részben a központi kormányzat hiányának a fedezésére, részben vidéki önkormányzatok támogatására. Az szja 1-1,5 százaléka marad a Fővárosi Önkormányzatnál és ez a kerületeknél maradó adóbevétellel együtt sem több 3-4 százaléknál. És közben ebből a pénzből országos feladatokat old meg Budapest: színházak sorát finanszírozza, állatkertet, levéltárat, Szabó Ervin Könyvtárat. És az agglomerációt is kiszolgálja, évente a fővárosnak csak a saját beletett forrásait tekintve mintegy 10 milliárd forintba kerül a bejáró tanulók oktatása. Budapestet tehát valójában nem támogatni kellene, hanem valamivel kevesebbet elvenni tőle. Az ellehetetlenülése az egész országnak okoz sokkal nagyobb károkat, mint amennyibe ez a korrekció a Budapesten kívüli településeknek vagy az állami költségvetésnek kerül.
– Hogyan tovább? Mihez fog majd februártól?
– Máshová járok majd naponta dolgozni. Ismét a Pénzügykutatóba. Ha megkeresnek tanácsért, akárcsak eddig, rendelkezésre állok majd, ahogyan a formális tanácsadói kinevezésem előtt nemegyszer, Tarlós Istvánnak is.
– Vállalná-e, ha visszahívnák főpolgármesteri tanácsadónak?
– Most semmiképp.
– És később?
– Most most van…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
