Mintha a börtönőrök több megbánást mutatnának. Legalábbis akikkel riporterünk beszélgetett, mintha megbánta volna, hogy ezt a pályát választotta. A fiatalkorú elítéltek viszont visszasírják régi, törvényen kívüli életét. Belestünk a börtönbe, Budapesten fegyőrök, Pécsett fiatalkorú elítéltek meséltek arról, hogyan fest a valóság a rácsokon innen és túl.
Szabadnapos fegyőrökkel beszélgettem a budapesti Venyige utcai büntetés-végrehajtási intézet szomszédságában lévő hivatali épületben, amikor egy pihenő idejét töltő fegyveres, fekete ruhás felügyelő megállt az asztalunknál.
Beszélgetőtársaim épp arra panaszkodtak, hogy a fogvatartottaknak több joguk van, mint nekik. Szinte egymás szavába vágva sorolták: – Ingyen kapnak gyógyszert, fogászati ellátást, mi meg személyiségi jogok miatt azt se tudhatjuk, van-e fertőző betegségük, pedig motoznunk is kell őket.
– A börtön elnyel mindent, a hajléktalanokat is. Vannak, akik szándékosan betörik egy kirakat üvegét, hat hónapra bejönnek, itt kikupálják őket a rühből, a tetűből, közben feljelentenek három bv-st, amiért csúnyán szóltak hozzájuk.
Pedig Zsolt tíz éve azért lett hivatásos, mert úgy találta, a jogszabályok a becsületes állampolgárokat védik.
– Koporsó mellett vannak szegények – szólal meg a fekete ruhás, és máris odébb áll. Szolgálatban van, nem nyilatkozhat.
Négyen ülünk az asztalnál. Levente kezében lobogó, rajta a szakszervezeti címer, benne három torony. A bástyák a fővárosi büntetés-végrehajtási intézeteket, a Venyige, a Markó és felújított, hamarosan nyitó Gyorskocsi utcait jelképezik. Nemsokára az Alkotmánybíróság elé járulnak, amikor is petíciót adnak át Lázár János előző napi bejelentése miatt, amely szerint a rendvédelmisektől elveszik a korkedvezményes nyugdíjat. Keseregve mondják, sok kollégájuk halt meg negyvenes éveiben. – Elvitte őket a stressz, szinte hetente temetésre járunk.
– Mintha mi lennénk a társadalom rákfenéje, pedig a társadalom aljával dolgozunk – összegzik helyzetüket.
Szerintük sem Lázár, sem a kormány nem jól számol. – Egy rab napi 8500 forintba kerül. Ki lehet számolni, havonta hány milliárd megy rájuk.
Levente azért lett börtönőr, mert vonzotta az egyenruha, valamint a hivatásosoknak járó kedvezmények. Tíz éve dolgozik a Venyige utcai fogházban, azelőtt Angliában au-pair volt. Megtanult angolul, mikor hazajött, Ferihegyen (újabban Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér) útlevélkezelőnek jelentkezett. – Nem volt felvétel. Itt meg volt ismerős, ő mondta, próbáljam meg. Olyasmire számítottam, amit amerikai filmekben láttam, de itt a börtönőrök nem gyúrhatnak.
Nemcsak a nyugdíjas, más kedvezmények is eltűnnek. Régen kaptak jutalmat, karácsonyra pulykapénzt, most két éve nem kaptak új egyenruhát, csökken a ruhapénz…
Egyikük arra kér, ne írjam le a nevét. Azt is mondja, ha könyvet írna, Rácson innen és túl volna a címe. – Vastag lenne – szögezi le. Akárcsak egy ugyancsak a kilencvenes évek elején lett fegyőr, akivel később találkoztam, a „könyves” is azt mondja, régen megbecsülték a börtönőrt. – Mikor kezdtem, húsz éve, 25 ezer forint volt a fizetésem. Többet kerestem, mint a muter, aki akkor már húsz éve dolgozott.
– Százezernél többet az se visz haza, aki legalább tíz éve felügyelő – vetik közbe a többiek. – A 16 százalékos szja miatt 4-5 ezerrel lett kevesebb a fizetésünk, hiába kaptunk bérkompenzációt.
Megerősítik, amit pár nappal korábban Fabók Ferenctől, a FBVSZOSZ elnökétől hallottam, a 12 órás műszakok, az éjjel-nappali szolgálat ellenére sokan másodállást vállalnak. – Hétvégén áruházakban rakodnak – tájékoztat Fabók.
– Rá is megy a család – mondta később egyikük, aki a gyűjtőben volt fegyőr. Neki két többéves párkapcsolata szakadt meg, mert állandóan készenlétben kellett lennie. – Bármikor riadóztathattak szökés, zárkalázadás vagy létszám hiány miatt. Azt is le kell jelenteni, ha az ember négy óránál hosszabb időre hagyja el lakhelyét.
Szerintük, ha leviszik a tankötelezettség korhatárát, sorra kerülnek majd be a problémás gyerekek. Mostanában amúgy is szaporodnak a fogvatartottak. Mióta a húszezer forint alatti lopásokért büntetés jár, akad felügyelő, aki egyszerre kétszáz fogvatartottra vigyáz. Emeletenként egy körletfelügyelő van. Nem árulják el, hogy konkrétan hány rabra kell ügyelniük, attól tartanak, ha a rabok hozzátartozói megtudják, kitalálnak valami turpisságot. Így is sok a gond.
– Ugye a fogvatartott azon töri a fejét, hogyan játssza ki a szabályokat, amelyeket nekünk kéne betartatni velük. Ha azt gyanítjuk, a zárkában biztonságra veszélyes tárgy lehet, zárkaellenőrzést rendelhetünk el, de egyáltalán nem biztos, hogy a felettes engedélyt ad rá. Előfordul az is, hogy a dolgozó fogvatartottak ételszállításkor megkérik a szállítót, keresse meg a rokonukat, s mire újabb szállítmánnyal érkezik, hozza tőlük a cigarettát, kávét, mobiltelefont, mindezt a kenyérbe sütve. Sok helyen ezért már eleve szeletelt kenyeret rendelnek. De vákuumfóliába csomagolt sajtban is találtunk már telefont – mondja két középkorú fegyőr, akik akkor kapcsolódtak a beszélgetésbe, mikor a többiek az Alkotmánybíróság elé indultak.
Nem titkolják, régen akadt olyan felügyelő, aki összejátszott a rabokkal, de lebukott.
– Időnként megfigyelnek minket – mondta korábban Fabók Ferenc. – Hogy egy hozzátartozó vagy beépített korrumpál-e, nem tudjuk. Egyszer csak közlik, átmentünk a vizsgálaton.
Beszélgetőtársaim közül az idősebb az egyik legöregebb smasszer, sokakkal ellentétben, nem ismerős révén került be, hanem hirdetésre jelentkezett. – Azt is megírták, melyik villamossal jutok a felvételi helyszínére.
Mondja, mikor kezdett, a rabok megadták a tiszteletet a felügyelőnek. – Nem féltem tőlük, de a sok rácsot nehezen szoktam meg.
Beszélik, sok fölszerelő, ahogy az újakat nevezik, elsírja magát, mikor munkába áll. Akik hosszabb ideje fogvatartottak, kiszúrják a kezdőt és packáznak velük.
Az is konfliktust okoz, ha kiemelt fogvatartott „lakik” a folyosón. Ilyen az lehet, aki iránt a sajtó nagy érdeklődést mutat. – Az egyiknek jó ügyvédei voltak, külön zárkát, mikrohullámút kapott. A többiek nehezteltek, miért nem kapnak ők is külön sütőt.
– Elektroműszerész az eredeti szakmám, hírbiztonságis akartam lenni, de oda csak kihalásos úton lehet bekerülni – mondja a fiatalabb.
Ezért próbálta meg felügyelőként. Megtetszett neki a kollektíva, a munkatársak közti összetartás. – Olyan vezetőink voltak, akik figyelembe vették, ki hányszor kapott fenyítést. Ha valaki egyszer sem, ünnepek alatt kevesebbet dolgozott.
– Fenyítés miért jár?
– Miért nem?! Olyan is volt, hogy mind fenyítve voltuk, a felettesünk senkit nem tudott beosztani az emeletre.
Kisvártatva elárulja, a szabály szerint egyszerre 10 főt lehet egy felügyelőnek kísérni, de sokszor többet kell. Ezt például fenyítik. Nagyobb hibákért katonai ügyészségen kell felelni. A legújabb, ha valaki öt percet késik, négyszázezerre büntetik.
Aligha tudná befizetni. Tökölön leülhetné.
Farkas Tímea
„Egyetért-e azzal, hogy a büntethetőség alsó korhatára tizenkét év legyen?” Hamarosan népszavazáson adhatunk választ a kérdésre, ha négy hónapon belül összegyűlik százezer aláírás. De mi történik az elítéltekkel a rács mögött? És aztán hogyan tovább? A Fiatalkorúak Regionális Büntetés-végrehajtási Intézetében jártunk, Pécs belvárosában.
Érdes hangon mondja a verset, miközben végig édesanyjára néz: „Köszönöm az életet, mely rögös és nehéz. De tudom, hogy vezet rajta egy szülői kéz.” Hová? – tűnődök el az asszonyra pillantva, aki szavaló fiával szemközt ül. Valószerűtlenül sovány. Papír zsebkendőt szorongat a kezében, azzal törölgeti szemét. Ha homályosan is, de vajon kit lát? A tizenkilenc évesen lopásért, okirat-hamisításért, zaklatásért két év fogházra ítélt bűnözőt? Vagy a fiát? És mit érezhet az a nő, akinek gyereke plüss mosómacit tartogat, hogy a műsor után átadhassa anyák napja alkalmából – nem fekete-fehér iskolai ünneplőben, hanem zöld kockás rabruhában. Felügyelőkkel és biztonsági kamerákkal őrzött zárt helyiségben, ahova egyetlen rácsos ablakon érkezik a fény, a mennyezet közepéről. De hogy a fejekbe honnan fog, az rejtély.
– Senkinek nem volt olyan jó élete, mint nekünk. Másoké unalmas, csak sétálgatnak. Bezzeg mi, ha tudná! A bátyám is gengszter volt, csavarogtunk, buliztunk, ettünk-ittunk, amikor akartunk. Ő nőket futtatott, én vigyáztam rájuk. Nem hazudom, hogy megbántam – mondja Kocsis Olivér a műsor után. Zárkája falán a csupasz valóság helyett a még csupaszabb nőideál – de alatta, családi fotókon már a realitás: hét testvér és az anyuka néz vissza ránk. Tizenhárom éves volt, mikor a szüleit börtönbe zárták. A gyerekeket szétszedték, nevelőintézetbe és nevelőszülőkhöz adták. Miután édesanyjuk szabadult, újra magához vette őket – már amelyikük nem került időközben szintén börtönbe…
– Mi nem abban nevelkedtünk, hogy dolgozzunk, hanem hogy csináljuk a pénzt. Mikor a testvéreim éheztek, nem számított semmi, mentem és szereztem ennivalót. Apám régebben négy-ötszázezreket hordott haza, tizenöt-húsz autónk állt az utcában, bent meg zsákszámra az arany. Házalni járt.
Mit is kérdezhetnék? Inkább csak nézem, amint elővesz egy köteg borítékot. Az arca megváltozik. Mutatja a gyöngybetűs kézírásokat, rajta szívek, színes virágok és a szöveg: „Drága tesókám, csak sírunk, mióta elvittek, anyu hetek óta nem eszik, szeretlek.”
– Nem akarok visszajönni, inkább dolgozni fogok. Itt lelkileg roncs lettem. Hiába rendes mindenki, a családom kint szenved. De sokan mondják, hogy úgyis visszakerülök.
Konganak a szavak a fejemben, akár a labirintusszerű folyosó a lépteink nyomán. Zárak kattannak, rácsok csapódnak utánunk. A nyitott körletekben megáll az élet, ahogy elhaladunk előttük. 14 és 21 év közötti fiatalok merednek ránk, rablás, gyilkosság, erőszak elkövetői. Kihúzzák magukat, és hangosan köszönnek kísérőm, Koncz Katalin őrnagy asszony és vezető nevelő láttán. Említem neki Olivér szavait és az Országos Kriminológiai Intézettől kapott statisztikát, miszerint a letöltendő szabadságvesztésre ítélt bűnözők esetében a visszaesés 40-43 százalék.
– Ha visszatér az eredeti környezetébe, valószínűleg tényleg visszaesik. De ha van ereje albérletbe költözni, tanulni, akkor sikerülhet kikapaszkodnia. Soha nem lehet tudni, melyik mondatunk talál célba és indít el valamit. Tíz éve dolgozom közöttük, és hiszek abban, hogy legalább néhányuk megváltozik. Ezért vagyok még itt.
És ezért segít behozni a falak közé a kötelezőn túli foglalkozásokat: börtönszínházat, szakképzéseket, bibliaórákat, filmklubot, középiskolai tanórákat. De hogy mennyivel egyszerűbb leírni, mint véghezvinni, azzal a börtönszínházi műhelymunkán szembesülök.
A terem sarkából figyelem a fiúkat. Körbe kellene állniuk, de néhányan hosszas unszolásra sem teszik, pedig ide önszántukból jöttek. Hogy lesz ebből valaha is színdarab? – töprengek, aztán eszembe jut, amit Kőrösi Márk tréner mondott: nem az előadás a cél, sokkal inkább a szociális készségfejlesztés, az önismeret, a társas viselkedés.
– Tedele-tedele – darálják hangosan, hogy bemelegítsék az arcizmokat. Aztán egyikük a hangsúlyos „té” segítségével leköpi a másikat.
Figyelem a trénert, és újból felidézem magamban a foglalkozás előtt hallottakat: „Másokkal nem szeretnék színházat csinálni. Az ő szemükben még tükröződik a legtisztább, legmélyebb igazság, amit nem lehet tanítani…”
Próbálok hát a szemükbe nézni, de ők egymással vannak elfoglalva: élő szobrot kell alkotniuk.
– Alkalmazkodj, köcsög!
– Hozzád, geci?! Nem bízok meg benned soha.
Végül összeáll a kép – hanyatt nem esek tőle, de szerencsére ők se hasra. Mindannyian dolgoznak már, csak egyikük lóg. Meg a levegőben valami. Ami aztán robban is: két fiú összeverekedik. Miért? – bámulok a többiekre. Régi ügy – mondják, és hozzáteszik: foglalkozáson ilyen még nem történt.
Mennék utánuk az egészségügyi vizsgálóba, még mindig nem tanultam meg, hogy a bezártságban a szabad mozgás kizárt. És a dühöngés is.
– Hol a gumiszoba? – jut eszembe.
– Gumiszobánk nincs. Az ön- vagy közveszélyes fogvatartottak elkülönítésére külön zárka szolgál.
S már vezetnek is egy zárt folyosóra. Aztán nyílik egy ajtó, mögötte a másik, és megkapom, amit kértem: koromsötét lesz hirtelen. Körbetapogatom a falakat. A kis helyiségben, ahová bezártak, süppedősen puha minden.
– Tényleg hátrabilincselt kézzel, meztelenül kerülnek ide, akik veszélyesek önmagukra?
– Ilyen kérdés csak kívülállóban fogalmazódhat meg. Az elkülönítésnek megvannak a szabályai, amit minden esetben betartunk – tudom meg, amint kiléphetek.
Ennyi sötéttől nem károsodhatott a szemem, bizonygatom magamnak, miközben figyelem a kilencedik osztályosok magyaróráját. Merthogy díva áll a színpadon, nem tanárnő a katedrán, az egyértelmű. Hatalmas szőke konty, törékeny alkat, hatvanhat év. Mozsgainé Torkos Ildikó fáradhatatlan mosollyal és kimeríthetetlen energiával ontja közönségére a szépirodalmat, a kultúrát és önmagát. A fiúk nem tudnak nem figyelni.
– Ki találta meg az Ómagyar Mária-siralmat?
– Pray György 1770-ben – vágja rá Sanyi.
Ez igen. Ildikó néni fütyül rá, hogy a szabályzat tiltja, odamegy hozzá és vállon veregeti.
„Az vagy nekem, mint testnek a kenyér” – fújják Shakespeare 75. szonettjét kórusban, mert a tanárnő szerint mindegy, hogy valaki utcaseprő vagy jogász, e nélkül nem lehet udvarolni. Ilyen órát vétek megzavarni – gondolom, s már indulnék is, de a tanárnő nem engedi. Elővesz egy verset a táskájából, neki szól név szerint. Ki írta? Az egyik legjobb tanítványa. Egy kaposvári fiú. Egy gyilkos. Aztán elmesél még valamit:
– A városban tartottam órát, mikor a gimnázium ablakán sötét képű, kigyúrt fickó kopogtatott. Itteni tanítvány, nemrég szabadult: „Tanárnő, kérem, nyitva tetszett felejteni a kocsiját.” Kimentem, a pénztárcám az ülésen volt. Érintetlenül.
– Csodák nem történnek – lomboz le Juhász Szabolcs, a börtön pszichológusa, akinek irodájából az imént lépett ki egy srác. Ő már a zárkaajtót támasztja felemelt kézzel, arccal befelé és várja, hogy – mint minden ki- és beléptetésnél – alaposan megmotozzák. Ez a gyakorlat. Mi viszont az elméletről beszélgetünk.
– Illuzórikus elvárás, hogy bejön a rossz, megbüntetik, aztán távozni már a jó fog, mint egy szerelőműhelyből. Abban kellene segíteni őket, hogy az életútjukat jó irányba tereljék. De hogyan lehetne felkészíteni egy fiatalt a szabad életre egy zárt és hatalmi alapon működő rendszerben? Bent fogadkozik mindenki és komolyan is gondolja, aztán kikerül és nem mérlegel. Nagyon kellene egy félig nyitott átmeneti intézmény, hogy szabadulás után ne engedjük el azonnal a kezüket. Legtöbben érzik, hogy hiányzik belőlük valamiféle kontroll. Kívülről várják azt, ami ennyi idősen már a személyiségük része kellene hogy legyen. De valami nem működik.
Huri László jut eszembe, aki öt hónapja került be, folyton rázza a lábát, kezével idegesen kopogtat. Mikor kettesben beszélgettem vele, előkerültek a régi történetek. Egy morcos, kellemetlen nagypapa, akit mégis mindenkinél jobban szeretett. Akit annyira fájt tizenhárom évesen elveszíteni, hogy attól kezdve nem számított neki senki és semmi. Mesélt az édesanyjáról is, akinek meg kellett szöknie, hogy ő megszülethessen. Mert őt nem akarta senki. Hallom a hangját, ahogy mondta:
– Inkább ne tudnám. Úgy sokkal jobb volna minden.
Kezd nyomasztó lenni bent, hiába a tisztaság, a korszerűség, a kifogástalan állapotú épület. Levegőt kérek, a sétaudvarra kísérnek. Napi egy óra – ennyi jár belőle minden elítéltnek. A börtönben csak kifehéredni lehet – mondta egy fiú. Világos, hogy nem a lelkiekre értette: kosárlabdapályányi betonplaccon állunk, nagyon magas betonfalak között. Az eget azért lehet látni – de csak a rácson keresztül. Zöld növényzet és virágok nincsenek, de az egyik oldalon mégis nagy a színkavalkád: a falra az itt élők néhány éve óriásgraffitit festettek. Nézem az alkotást, ők találták ki minden részletét. Vannak rajta könnyek, paragrafusok, szívek, bűnre csábító ördög és egy óvó isteni kéz.
Visszatérünk az épületbe. Azon a szinten járunk, ahol nincs nyitott körlet, a zárkaajtók csak ritkán nyílhatnak ki. Megérkezik az ebéd, elítélt tolja étkezőkocsin. A felügyelő szabaddá tesz egy nyílást, a fémedényt bentről átveszi egy kéz. Az előzetes fogvatartottak kerülnek ide, és itt található a fogda is, ahová a benti rendbontókat küldik. Most Nyerges János ül az ágy vasrácsán, én a falatnyi stokin. Így idézi fel az öt napot, amit a majdnem kétéves börtönkarrierje során a fogdában töltött.
– Akkor még az ágy fel volt lakatolva a falra, csak este tízkor nyitották le és hozták rá az ágyneműt is. A stokin ültem egész nap, ha elfáradtam, akkor a vécén. Ott legalább a falnak tudtam támasztani a lábam. Se újság, se tévé.
Lefeküdt a földre is, de onnan biztonsági okokból azonnal felkeltették.
Kemény Krisztina
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
