Ebben dr. Bátyi Zoltán, a Szegedi Ítélőtábla sajtótitkára volt segítségünkre, aki Életfogytiglan, az apró kortyokban fogyasztott halál címmel írt könyvet – Arató Lászlóval közösen – a Szegedi Csillag börtönben fogvatartottakról. Nemrég kezdte meg immár második börtönbüntetését Stadler József, a híres-hírhedt akasztói vállalkozó is, akit a héten újabb két gazdasági bűncselekménnyel vádoltak meg. Stadler József Guba Zoltánnak tett „vallomást”.

Ambrus Attila, a Viszkis néven elhíresült rabló áll a Magyar Távirati Iroda épületében, ahol egy nyilatkozatot adott át, melynek értelmében hamarosan készen áll majd egy nyilvános szereplésre – ellenérték nélkül. Közleményét a nagy hidegre utalva azzal a kéréssel zárja, hogy aki tudja, támogassa a hozzá legközelebbi segélyszervezetet.

Zárkózott és hallgatag az öt nő megölésért elítélt „balástyai rém”, Szabó Zoltán is. Ő a zárkájában dolgozik, könnyű, és veszélyes szerszámot nem igénylő fizikai munkát végezhet, mint a dobozkészítés, a zacskóragasztás. Jó a kézügyessége és kisebb maketteket is összeállít papírból, gyufából, bármiből, amit fel tud használni; például épületekét vagy egy traktorét. Érthető: a mezőgazdaságban dolgozott.

A 90-es évek legismertebb és legbrutálisabb hazai rablógyilkos párosa volt Donászi Aladáré és Bene Lászlóé. 1989 és 1993 között legalább egy- tucatnyi támadást követett el, négy rendbeli gyilkosságot, több gyilkossági kísérletet sikerült rájuk bizonyítani. A Legfelsőbb Bíróság 1996-os ítélete életfogytiglani büntetést szabott ki a két bűnözőre. Donászi nem bírta a börtönt, pár év után, 2001-ben végzett magával Sopronkőhidán, borotvával átvágta a nyaki ütőerét. Bene a Csillag­ba került és elvileg 2014-ben szabadulhat. Erre van is esélye: igazán jó magaviseletű rab és érdekes egyéniség: ma­­gát afféle gengszterfejedelemnek tartja, bele is éli magát a szerepébe. Rendkívül sokat olvas, olyan komoly műveket is, mint Platon, Hegel és Kant kötetei. Ady a kedvenc költője, sok versét meg is tanulta. És történelmi kutatást folytat Rózsa Sándor életéről, mert őt, a legnagyobb betyárt tartja elődjének. Emellett tévét is néz, tájékozott a mindennapi eseményekről. Biztosan „képben lesz”, ha szabadul.

Különösen kegyetlenül, hóhérhurokkal ölte meg öt áldozatát a szentki­rályszabadjai sorozatgyilkos, Ember Zoltán. A fegyházi fülesek szerint eleinte újabb gyilkossági terveket is forgatott a fejében, de aztán lehiggadt. Elolvas minden könyvet, amit keze ügyébe kerül, tévézik és ő is a zárkájában dolgozik, mint Szabó.

Magda Marinko – bizonyára azért, hogy ne legyen ideje szökési terveket kidolgozni – börtönről börtönre vándorol. Őt még nem tényleges, hanem a régebbi „sima” életfogytiglanra ítélték a kecskeméti és az orosházi gyilkosságért. A szegedi cukrászcsalád megölését végül nem tudták rábizonyítani. Ha jó a magaviselete, 25 év után – 2019-ben – szabadulhat. De abban pillanatban ki kell őt adni, mert a távollétében Szabadkán is elítélték a délvidéki halálosztók perében. Szerbiában 30 év fegyház vár még rá, csak 84 évesen szabadulhat. Rendkívül zárkózott, senkit nem enged magához, azt kérte, mindenkit utasítsanak el, aki vele kapcsolatba akar kerülni. De aki sokat jár a börtönbe, azért megtudhat egyet-mást. Például, hogy a hobbija a rajzolás, a grafika. Több ezret készített az évek során, egy absztrakt képe szerepelt a börtönművészek kiállításán is.

A Csillag foglya az első tényleges életfogytiglanra ítélt Boi Gyula. Fejszével irtotta ki a családját – végzett a feleségével, a lányával és a fiával. A nagy felháborodást kiváltó Boi-ügyben „bekeményített" a jogalkalmazó. Az első tényleges életfogytos ma rendkívül békés rab. Természet­fil­meket néz és dolgozni is engedik: focilabdákat varr.

Bedarálva

„Bábu vagyok a »Ki nevet a végén?« játékban, levesznek a tábláról, majd visszavergődöm. Néha haladok, reménykedem, még haladok is, akkor megütögetik a vállam, kiütöttek, irány a starthely. Mindig ez van, pedig ez így tisztességtelen! Fogy az erőm, bohócnak már öreg vagyok, legalább szólnának, Józsi bácsi, ne veszkődj, az a szabály, hogy te nem nyerhetsz, a vesztes szerepét osztottuk rád. Rúgkapálhatsz, erre törvény van, legjobb lenne, ha felakasztanád magad, mit kínlódsz!
Novemberben majdnem vége lett ennek a cirkusznak. Éppen autóban ültünk, elsötétült a világ, mire tisztult a kép, a dunaújvárosi kórházban feküdtem. Huszonöt fölött volt a vércukrom, hiába szurkáltak, nem nagyon akart lemenni, de annyi dolgom volt, hiába riogattak a doktorok infarktussal, agyvérzéssel, saját felelősségre kijöttem, ügyeket intézni. Vénségemre megjöhetne az eszem. Tanulatlan embernek mondanak, a nyolcadik után kellett a családban még egy kereső ember, a szüleim döntöttek, eleget koptattam már az iskolapadot, s lettem juhász, vállalkozó üzletember. Egy ideje fészket rakott, itt motoszkál a fejemben a gondolat, hogy ki vagy te, Stadler Jóska, miért nem férsz a bőrödben? Látod, mindig utánad nyúlnak, levernek, eltaposnak. Valaha jó alvó voltam, letettem a fejem, kilophatták volna alólam az ágyat, akkor se ébredek fel. Ma? Csak forgolódom, a plafont lesem, fekszem, agyalok, sokkal okosabb nem lettem, amiért engem büntetnek, azért fél ország a börtönben lehetne. Megsúgták, milyen érdekeket sértek, azt is, kiknek állok az útjában. De neveket ne kérjen, nem mondhatom meg. Még nem. Nem akarok még több bajt a fejemre zúdítani, bár azt se tudom, mi rosszabb jöhetne még rám. Most lesz időm, könyvet tervezek, abban semmit nem hallgatok el.

Az okos saját kárán tanul, a buta meg sehogy, mondják. Én nagyon buta vagyok, későn jöttem rá, tanulatlan juhász ember ne álmodjon nagyot. Lehet okos, ügyes, de aki parasztnak született, úgy is hal meg. Csodálkozik? Jó, én sem vagyok szent ember, de sosem akartam ártani. Ártottam azzal, hogy százezernyi vagon magyar árut vittem a „szovjetbe”, s úgy ötvenezer embernek adtam munkát? Bűn az, hogy volt év, amikor egyedül annyit adóztam, mint a Bács-Kiskun megyei vállalkozók együtt? Hiba volt stadiont építeni, NB I-es csapatot összehozni, hogy hétvégenként tizenöt-húszezer ember szórakozott a lelátón? Ezekért már kamatosan megbűnhődtem. Míg folyt a per, megállítanak az utcán, a vállamon sírtak, Jóska, mi ez a disznóság veled? Még a legostobább ember is mutat, mond tíz-húsz olyan „vállalkozót”, aki tízmilliós terepjárókkal futkározik, luxusvillában él, tele van pénzzel, pedig munkán soha nem kapták. Őket miért nem kóstolgatják, kérdezték, pedig tudják ők is a választ.

Az első öt évben, míg az első eljárás folyt ellenem, nem volt nyugtom, csak görcs a gyomromban, torkomban, szívemben. Okultam belőle, annyi tudás tíz életre is elég. Letartóztattak, kiengedtek, kilenc év börtönt sóztak rám, az ítéletet megsemmisítették, hittem, kikerült a fejem a hurokból. Új eljárás indult, kaptam öt és fél évet. Fellebbezés, további jogi csűrés, csavarás után végül jogerősen négy év hat hónapot kaptam, amikor börtönbe vittek, stadionom, csapatom, jól menő üzletem, feleségem volt. Mire 2005 januárjában kiszabadulhattam, már semmim nem volt, földönfutó lettem. Az asszony elvált, a stadionnak, ami pedig az életem volt, még a börtönkeresetemet is, amit kertészként kerestem, kiküldtem, még a környékéről is elzavartak.

Az orvosok arra kértek, Józsi bácsi, kímélő életmód, semmi izgalom, erős cukorbetegként százalékoltasd le magad.

Máshogy döntöttem. Vagy jobb lett volna, ha munkanélküli-segélyért kujtorgok? Hazudik, aki azt mondja, őt még a börtön se változtatja meg. Alakul ott az ember, mint a vaj. Bent, aki csak egy percig azt hiszi, több, más, mint a többi rab, az keservesen csalódik. Bent, felejtsd el, ki voltál, egy vagy a sok közül, akinek illeszkednie kell. Egy, aki őrzi önmagát, aki sosincs egyedül. Még az álma is közös, mégis magányos. Kint, ha ritkán álmodtam, akkor is a börtönben voltam, izzadtan ébredtem, alig hittem el, hogy kiszabadultam. Pedig mi volt nekem a szabadság? Egy tágasabb a cella, messzebb lévő a fal, ameddig elmehetek.

Akad olyan ostoba ember, aki adócsalás miatt megégette magát, a büntetésbe majd beledöglött, szabadulva rögtön csal?

Kétszer ugyanabba a folyóba lépni nem lehet. Ellenem pedig ez volt a vád, és ez lett az ítélet is. Aki ezt elhiszi, arra zárkaajtó még nem csukódott rá évekre. Az nem örült annak, hogy időnként friss levegőn sétálhat. Egy életre megfogadtam, bármit, csak ide még egyszer ne kerüljek. Annyira rövid az emlékezetem, hogy szabadulva rögtön fiktív számlákat gyűjtök, társasági adót titkolok el? Hol marad a táncból a könyvelőnk, aki, amit kiszámított, s amit az adóbevallásra írt, mi befizettünk.

A bírák szerint ő mindent sza­­bályosan végzett. Akkor hol az én bűnöm? A cégtársaim száz-százezer fo­­rintnyi pénzbüntetést kaptak, én visszaesőként 4 év tíz hónap börtönt, és 67 millió forintos vagyonelkobzást.

Vége, bedaráltak. A védőm, Palánki doktor még optimista. Perújításra készül, Strasbourgig megyünk. Eljárási hiba miatt szerinte már az elsőfokú ítélet is semmis, meg kell ismételni. Érdekel ez még valakit? Senkit nem érdekel semmi, most erőt kell mutatni, lecsapnak az ügyeskedőkre, tisztuljon a közélet. Én? Már semmiben nem reménykedem. Csodák csak mással történnek.

Egy hónap alatt már a negyedik börtönben vagyok: Kecskemét, Kalocsa, Szeged, nemrég Nagyfára hoztak, itt talán munkába is állhatok. Hatvankettő vagyok, ki, mi vár rám majd kint évek múlva? Szabadulok-e egyáltalán? Nem tudom, talán nem is fontos. Jövőm nincs, jelenem se sok. A stadion még áll, hiszem, hogy fennmarad, a solti ruhabolt is nyitva van. Kész a leltár, élt itt egy juhász, aki azért jelet hagyott maga után. Utolsó szó jogán ennyit szerettem volna mondani. Kö­­szönöm, hogy meghallgattak.”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!