Az EU nem licitál rá Oroszországra

Interjú Hrant Kostanyannal, a brüsszeli The Centre for European Policy Studies kutatóintézet Kelet-Európa szakértőjével.

Szűcs Ágnes

– Az ukrán kormány egy hete kijelentette, nem írja alá a társulási szerződést az EU-val. Most csütörtökön mégis delegációt küldtek Brüsszelbe, hogy újratárgyalják a feltételeket. Csak a pénzről van itt szó?

– A pénz fontos, de nemcsak az anyagiak játszanak szerepet a kérdésben. Igaz, hogy ezzel egy időben Moszkvába is érkezett egy küldöttség: az ukránok licitháborúba kezdtek, hogy megtudják, ki ad nekik több pénzt. Az EU azonban nem fog belemenni ebbe a játékba, hiszen elsősorban nem anyagi segítséget nyújt ezeknek az országoknak. Az IMF feladata az, hogy a makrogazdasági problémákra megoldást találjon. Az EU nem fog rálicitálni Oroszországra.

– De a Keleti Partnerség komoly költségvetéssel rendelkezik.

– Akkor sem adnak közvetlenül pénzt. Ez egy modernizációs program, amely a kormányzati reformokat ösztönzi az országokban azért, hogy felvirágozhasson a gazdaság. Természetesen, a változásokhoz pénzre is szükség van, de emellett elengedhetetlen a technikai segítségnyújtás: ahhoz, hogy politikai, szociális vagy költségvetési reformokat hajthassanak végre tudás és tapasztalat is kell, amivel az uniós szakértők rendelkeznek.

– Mégis van határa az EU nagylelkűségének? Senki nem kényszeríti Brüsszelt arra, hogy modernizálja a kelet-európai országok közigazgatását vagy gazdaságát.

– A részt vevő országoknak van erre égető szüksége. Ha nem hajtják végre a szükséges reformokat, a gazdaságuk véglegesen összeomlik. Ugyanakkor nem gondolom, hogy az EU kegyet gyakorolna velük. Ha beleolvasunk a társulási szerződésekbe, akkor világosan láthatjuk, mennyire pontos és személyre szabott politikai vagy bel- és igazságügyi reformokat követelnek meg az adott országtól. A szabadkereskedelmi megállapodások is keményen, szektorról szektorra szabályozzák a lehetőségeket. Az EU egyáltalán nem nagylelkű velük.

– A vilniusi csúcson aláírt két társulási szerződés nem szól csatlakozás lehetőségéről. Az EU belefáradt a bővítésekbe?

– Valóban, sem a szerződések preambulumában, sem pedig a találkozó zárónyilatkozatában nem tettek erre említést. Az EU nem akar nyíltan tagságot ígérni a Keleti Partnerség országainak, mint ahogy tíz éve tette a nyugat-balkáni országokkal kötött hasonló társulási szerződés aláírásakor. De ha összehasonlítjuk a Szerbiával kötött megállapodást azzal, amit Ukrajna a múlt héten visszautasított, kiderül, hogy a Kijevnek ajánlott megoldás sokkal több termék kereskedelmét érinti. A tagságot viszont csak akkor lehetne ígérni, ha abba minden tagállam beleegyezne. Ha csak a kisebbség is, de néhány uniós ország még mereven elzárkózik ettől. Magyarország nincs közöttük.

– Milyen mérleget vonhatunk a múlt heti vilniusi csúcsról?

– Az ukrajnai események nagyon beárnyékolták. De nem a találkozónak kell igazán nagy jelentőséget tulajdonítanunk, hanem annak a kétéves munkának, ami megelőzte. Volt már csúcstalálkozó, lesz majd másik 2015-ben Rigában, a vilniusi csak egy volt közülük. De azt nem szabad elfelejteni, hogy Moldovával és Grúziával megkötötték a kidolgozott megállapodást.

– Mi lehet Örményország sorsa, ahol a kormány orosz nyomásra már szeptemberben felfüggesztette a tárgyalásokat? Örökre elveszett az EU számára?

– Nem. Örményország továbbra is a Keleti Partnerség tagja. Ha mégis meggondolják magukat, akkor még aláírhatják az EU-val a kereskedelmi megállapodást. Ha pedig nem teszik, akkor új dokumentumban kell majd az EU-val való viszonyát rendeznie, amely már azt tükrözi, hogy belépett az orosz–fehérorosz–kazah vámunióba.

Demokrácia- és csokoládéexport

A szovjet blokk felbomlása után az EU kétoldalú, tíz évre szóló társulási egyezményeket kötött Kelet-Közép-Európa országaival. Azonban a 2004-es és a 2007-es bővítések alapvetően megváltoztatták az EU külkapcsolati rendszerét, hiszen az unió közvetlen szomszédságba került Oroszországgal, illetve azokkal a kelet-európai államokkal, amelyeket Moszkva – elegáns kifejezéssel élve – a közelkülföldjének tekintett.

Lengyelország 2008-ban vetette fel, hogy a hajdani szovjet tagországok közül három kelet-európaival – Ukrajna, Fehéroroszország és Moldávia –, illetve három kaukázusival – Grúzia, Örményország és Azerbajdzsán – fűzzék szorosabbra a kapcsolatokat. A kezdeményezéshez sikerült megnyernie a Visegrádi Csoport másik három országát, illetve a már régi és így tekintélyesebb tagállamnak számító Svédországot. Ugyanakkor az EU két vezető hatalma, Németország és Franciaország a kezdetektől fogva távolságtartással kezelte az ötletet, hiszen nem akarták veszélybe sodorni az Oroszországgal ápolt jó viszonyt.

A nehézségek ellenére 2009-ben Prágában megtartották a Keleti Partnerség első csúcstalálkozóját, és egy évvel később megindultak a tárgyalások az érintett államokkal a társulási szerződések előkészítéséről. A 2011-es második értekezlet (Gödöllő helyett Varsóban) eredménye volt, hogy a házigazda Donald Tusk lengyel miniszterelnök bejelentette: a következő két évre 150 millió euróval sikerült növelni a költségvetést. Így 2010 és 2013 között összesen 600 millió eurót fordíthattak olyan programokra, amelyek a posztszovjet országok közigazgatását javították képzésekkel, a határellenőrzést fejlesztették.

Az együttműködés célja lényegében az, hogy megfelelő felkészítés után ezek az államok a kereskedelmi vámok és tarifák teljes eltörlésével járó egyezményeket köthessenek az EU-val, amelyhez vízummentesség is járna. Persze csak akkor, ha az országok a demokratikus intézmények terén is megfelelnek az EU követelményeinek. Utóbbi kritérium annyira jelentős, hogy Fehéroroszországot hiába emlegetik a csoport tagjaként, Brüsszel érdemben soha nem tárgyalt Minszkkel.

Noha a társulási szerződésekben semmi olyan nincs, ami megtiltaná, hogy az érintett államok Oroszországgal vagy más állammal is szabadkereskedelmi övezetet hozzanak létre, Moszkva elképzelhetetlennek tartja, hogy partnerei az EU felé is nyissanak. Így mostanában egyik napról a másikra jönnek rá az orosz hatóságok, hogy az ukrán csokoládé vagy a moldáv bor komoly egészségügyi kockázatot jelent az orosz fogyasztók számára, és tiltják be teljesen a termékek importját. A kereskedelempolitikának ez a kevésbé szofisztikált eszköze természetesen nem új a Kreml eszköztárában: mikor a grúz–orosz viszony mérgesedni kezdett, betiltották a népszerű Borzsomi ásványvizet, és az embargót csak hét évvel később, idén tavasszal oldották fel. (Sz. Á.)

 

Válságok sora

 

Sz. Bíró Zoltán

Ukrajna válságban van. Nem is egyben. Legalább háromban. És ez mindenekelőtt az ukrán kormányzat bűne. Annak a kormányzatnak, amely – az ukrán politikai közösség többségével egyetértve – egy ideig úgy tett, mintha valóban próbálná Ukrajnát közelebb vinni Európához. Az ukrán parlament még a közelmúltban is sorra fogadta el az EU politikai és intézményi átalakításokat kezdeményező reformcsomagjának elemeit. A tizenegy pontos európai kívánságlista az igazságszolgáltatás, a rendőrségi törvény, a választási rendszer és még jó néhány politikailag felettébb érzékeny terület átalakítását várta el az ukrán vezetéstől. Ám Kijev az utolsó két pont elfogadásánál elakadt. A Rada kormánypárti többsége sem az ügyészségi törvény megváltoztatásához, sem Julija Timosenko – a hét évre elítélt egykori miniszterelnök – külföldi gyógykezeléséhez nem járult hozzá.

Aligha tévedünk, ha azt feltételezzük, nem e két ügy jelentette a valódi akadályát annak, hogy az ukrán elnök november végén a Keleti Partnerség program soros, vilniusi találkozóján nem írta alá országa EU-s társulási szerződését. Sőt nemcsak hogy nem írta alá, de az ukrán kormányfő már november 21-én jelezte, hogy a társulással kapcsolatos tárgyalásokat Kijev felfüggeszti és az aláírást elhalasztja.

Nem segítette a tisztánlátást az sem, hogy a bejelentést követően az ukrán elnök kétértelmű nyilatkozatok sorát tette. Egyfelől folyamatosan arról beszélt, hogy Ukrajna továbbra sem akar letérni az Európai Unióhoz való közeledés útjáról, másfelől pedig partnereit arról tájékoztatta, hogy országa nem tudott ellenállni a rá nehezedő orosz nyomásnak. Miért is tudott volna, ha az ukrán vezetés a legkevésbé sem törődött azzal, hogy országát gazdaságilag is felkészítse egy majdani „nyugati fordulatra”? Nem számolni a fordulat bejelentésének orosz fogadtatásával és mindazzal, amit Moszkva ennek megakadályozásáért tehet, elképesztő politikai rövidlátásra vall. Ez a rövidlátás azonban nemcsak Janukovicsot és környezetét jellemezte, de az EU politikáját is. Az utóbbinak ugyanis végre el kellene döntenie, mit is akar Ukrajnával. Mindössze azt megakadályozni, hogy visszavonhatatlanul beleragadjon Oroszország érdekszférájába, vagy pedig valóban átsegíteni Európa nyugati felébe? Ha csak az előbbit akarja, akkor ahhoz valószínűleg ezek a most „mozgósított” szerény politikai és pénzügyi erőforrások is elegendőek. Ám ha a nyugati hatalmak valóban át akarják „húzni” Ukrajnát a nyugati térfélre, akkor a jelenleginél jóval többre lenne szükség. És nemcsak több pénzre, de több figyelemre és elvárásra is. És főképpen jóval több következetességre. Ennek azonban egyelőre nincs jele. Talán azért is, mert az EU sincs épp a legjobb gazdasági formában.

De térjünk vissza Ukrajnára. A november 21-i bejelentés és az azt követő zavaros kommunikáció ugyanis világossá tette, hogy Ukrajna – a már korábban is érzékelhető orientációs elbizonytalanodásból – orientációs válságba került. Ez a válság azonban a vilniusi csúcs napjaira látványos kormányzati krízissel egészült ki. Olyannyira, hogy a múlt hét végén – a tüntető diákok elleni brutális rendőri fellépés nyomán – a kijevi utcákra vonuló több százezres tömeg, valamint a kormányoldal egynémely politikusának „dezertálása” már-már azt vetítette előre, hogy a kormányzati válság rövid időn belül átcsap általános politikai válságba. Ez ugyan egyelőre nem következett be, de a kormány továbbra sem érezheti biztonságban magát. A politikai válság kockázata továbbra is ott kísért.

És ha mindez válságból nem lenne elég, akkor érdemes egy pillantást vetni Ukrajna gazdasági helyzetére is. Kijev ugyanis egy ideje öles léptekkel halad a pénzügyi válság felé. Az ukrán gazdaság immár ötödik negyedéve recesszióban van. A költségvetés GDP-arányos hiánya meghaladja a 6 százalékot. A folyó fizetési mérleg ugyancsak GDP-arányos hiánya pedig több mint 8 százalék. Eközben a jegybank nemzetközi tartalékai két év alatt megfeleződtek. Ma már épphogy meghaladják a 20 milliárd dollárt. Párhuzamosan ezzel az ország külső eladósodása drámai gyorsasággal bontakozik ki. Az államadósság is folyamatosan nő, bár az még mindig valamivel a GDP 40 százaléka alatt áll. A folyamat gyorsasága azonban ebben a vonatkozásban is riasztó. Az országnak, hogy a Moszkvával szemben fennálló gázszámlatartozásait kifizethesse, továbbá, hogy kiegyenlíthesse a rövidesen esedékes IMF-hiteleik törlesztőrészét és a folyó fizetési mérlegét egyensúly közeli állapotba hozza, rövid időn belül legalább 15-20 milliárd dollárnyi hitelre lenne szüksége. Mindeközben az EU mindössze 0,6 milliárd euró technikai segítséget ajánlott fel, míg az IMF csak 3 milliárd dollárt hajlandó folyósítani. Az utóbbi még ezt is komoly feltételekhez – a gázár felemeléséhez, a költségvetési hiány lefaragásához és a hrivnya leértékeléséhez – köti. Vagyis az ukrán politikai vezetés olyan helyzetbe navigálta magát, ahonnan egyelőre nem látszik a kiút.

Moszkva viszont pontosan érzékeli mindezt. Látja Ukrajna kiszolgáltatottságát. És mert Putyin első számú külpolitikai vágyálma az Eurázsiai Szövetség megteremtése, Oroszország aligha fogja elengedni Ukrajnát. Egyébként is jól látszik, hogy az orosz külpolitika azok után, hogy a globális válság első hulláma az országot elérte, felettébb óvatossá vált. Ebben az új helyzetben Moszkva megpróbálja erőforrásait koncentrálni és beosztani. Mindenekelőtt azért, mert nem tudja, hogy mi vár rá a következő években. Nem akar még egy válságos periódust átélni, mint ahogy átélt 2008–2009-ben. Miután pedig érdemben nem tud befolyást gyakorolni a világgazdaság folyamataira – ehhez túl kicsi a gazdasága – kénytelen a legkülönbözőbb eshetőségekre is felkészülni. Azt azonban világosan látja, hogy most még van esélye az egykori szovjet térség jelentős részének újjászervezésére. Ennek első fázisa a mind több országra kiterjedő vámunió megteremtése lenne. Erre épül majd rá a bevont országok szélesebb gazdasági integrációját megteremtő Eurázsiai Gazdasági Szövetség. És ez nőne át egy idő után politikai unióvá, azaz Eurázsiai Szövetségé. Ez a vízió azonban csak akkor életképes, ha annak tagja a posztszovjet térség Oroszország után legnagyobb gazdaságú országa, Ukrajna is. Ha Kijev e projekten kívül marad, a terv nem lesz több, mint merő imitáció. Ezért most Moszkva kész mindent megtenni Ukrajna megtartásáért. Egyelőre még azon az áron is, hogy a projekt nem lesz gazdaságilag kifizetődő. Ukrajna ugyanis nem annyira gazdasága, mint amennyire geopolitikai értéke miatt fontos Moszkvának. Lehet, hogy mindez elavult szemléletet tükröz, ám az efféle beidegződések – többek között Oroszország 20. századi történelmi tapasztalatai miatt is – Európa keleti végein még nagyon erősek.

Moszkva „meggyőz”

A leendő eurázsiai gazdasági uniót a modern világ egyik pólusának nevezte Vlagyimir Putyin államfő az Izvesztyija című lapban 2011 őszén. Hídnak is mondta Európa és az ázsiai, csendes-óceáni térség között. Jó néhány elemző ennél sokkal keményebben fogalmazott és fogalmaz a legutóbbi fejleményeket látva: a szovjet birodalom feltámadását emlegetik. Az elmúlt több mint egy évtizedben kialakult az unió magja, Oroszország, Kazahsztán és Fehéroroszország, valamint fokozatosan bővült Kirgizisztánnal és Tádzsikisztánnal. Az orosz befolyási politika célpontjai éppen azok a volt szovjet tagköztársaságok, amelyek az EU Keleti Partnerség céltábláján szerepelnek. Az oroszok elsőként három hónappal ezelőtt az örményeket „győzték meg”, hogy ne kössenek társulási szerződést az EU-val, inkább Moszkva barátait kedveljék. Szemrebbenés nélkül használták fel Örményország konfliktusát a sokkal erősebb Azerbajdzsánnal Hegyi-Karabah hovatartozásáról. Közölték velük, ha aláírják a papírt a vilniusi csúcson, akkor „leveszik a kezüket róluk”, vége az orosz katonai védelemnek, amely elriasztja az azerieket. Két másik volt tagköztársaságot – Grúziát és Moldovát – futni hagytak. Tehették, hiszen mindkettőben orosz csapatok állomásoznak, és ez bizonyos területeik elszakadásával fenyegeti őket. Ők aláírták a megállapodást Vilniusban. A legnagyobb falat természetesen Ukrajna, mert nélküle mit sem ér a putyini vízió. Ez is magyarázza, hogy az orosz zsarolás miatt Kijev nem írt alá semmit Vilniusban. Vannak hajdani szovjet tagállamok, mint például Azerbajdzsán, Türkmenisztán és Üzbegisztán, amelyek mindkét oldaltól távol tartják magukat. Esetükben Moszkva az iszlám befolyás erősödésétől tart. (Munkatársunktól)

Ha gáz van

Egy szempontból nagy szerencse, hogy Ukrajna éppen távolodik Európától, s Oroszországgal erősíti a kapcsolatait. Kijev ugyanis még több mint kétmilliárd dollárral tartozik a Gazprom orosz gázszállítónak. Ezért az orosz–ukrán kapcsolatok kihűlése azzal fenyegetne, hogy Ukrajnán behajtják az orosz kintlévőséget. Ennek eszköze praktikusan az oroszországi gázszállítások időleges korlátozása lehet, aminek egyenes következménye szokott lenni, hogy Ukrajna megcsapolja az európai tranzitgázt. Az Európai Unió, persze, fel van készülve egy gázkrízisre. Sőt papírforma szerint Magyarországnak is legalább három hétre elegendő tartalékai lehetnének. A kiépített 4,2 milliárd köbméter tárolókapacitás ugyanis ezt lehetővé tenné. Más kérdés, hogy idén novemberben kiderült, a hazai tárolókban mindössze néhány napra elegendő készletet halmozott fel a nyári időszakban a kormányzat. Ezért egy esetleges krízishelyzetben pár nap után a fogyasztás korlátozására kerülne sor. (F. J.)

Családiasítás

A cím a legfontosabb magyarázat arra, hogy Ukrajna a korrupciós indexen csaknem 20 helyet esett vissza, jelenleg a 152. A Washington Post idézi a Freedom House tavalyi jelentését, amelyből kiderül, hogy Janukovics államfő rezidenciájának értékét tízmillió dollárokban mérik, de az elnök gondoskodó típus: családtagok, barátok előnyben. Az államfő igen büszkén nyilatkozott legidősebb fia sikeres üzletemberi ténykedéséről. A fogorvos végzettségű Olekszandr a MAKO elnevezésű „mindenevő” (ingatlan, szálloda, bank) gazdasági konglomerátum többségi tulajdonosa, és rövid idő alatt felkerült a 100 leggazdagabb ukrán listájára is. Az elmúlt időben a haveroknak is jó életük volt, Olekszandr környezetéből sok fontos ember – „családtag” – foglalt helyet fontos székekben: a központi bank és az adóhatóság élén, a belügy- és a pénzügyminisztérium élén. A jelentés szerint a 2012-es futball Európa-bajnokság, annak ellenére, hogy célja többek között az is volt, hogy éreztesse az ukránokkal, részei az Európai Unió családjának, az ukrán korrupció melegágyává vált a dupla áron megépített stadionokkal. (K. O.)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!