Caramel: Tűrnöm kell

– Hogyan szólítsam, tanár úr?

– Ahogy jólesik. A tanár úr például megtisztelő, de nem volna helytálló. Az ének iskolája egy nagyon szép és emlékezetes kiruccanás volt az életemben. Nagyon élveztem, de nem lennék pedagógus.

– Miért nem?

– Mert ez egy kőkemény hivatás, ami nagy felelősséggel jár. Érzékeny embernek tartom magam, és megvisel, ha döntenem kell, legyen az csupán osztályzás egy-egy gyermek esetében; és akkor még nem is szóltam arról, hogy olykor keménynek is kell lenni, kritikusabbnak, amit a lelkem nehezen visel.

– Mennyire volt show és mennyire munka Az ének iskolája?

– Fele-fele arányban. Mindvégig tudtam, hol a helyem a produkcióban. Minden erőmmel azon voltam, hogy átadjak valamit a tudásomból, élményt és tapasztalatot a gyerekeknek – miközben ez a műsor nem Molnár Ferenc Caramelről szólt, hanem a tehetséges gyerekekről.

– Mennyire volt nehéz háttérben tartani Caramelt?

– Csak arra kellett figyelni, hogy ne toljam előre. De ez könnyen ment, mert tényleg nagyon élveztem, hogy ennyi tehetséges gyerek közé kerültem. Kifejezetten jó érzés volt az árnyékukban dolgozni, és látni azt, ahogyan hétről hétre fejlődnek. Ez minden reflektorfénynél többet ér.

– És lesz színpadjuk, ha felnőnek, hiszen sokszor a felnőttek – legyenek bár tehetségesek – sem találják meg a közönségüket?

– Jogos a felvetés. Ezért is fontos, hogy mindent a helyén kezeljünk. A tehetség önmagában nem garancia a sikerre, az elfecsérelt tehetség pedig bűn. A Jóistentől azért kaptuk a tehetséget, hogy éljünk vele. Nem kell mindenkinek énekessé válnia, de annak igen, aki erre született. Mert ez örömöt szerez neki és másoknak is. Az éneklés, ha komolyan csinálja valaki, kemény és értékes munka, ahogyan egy jogi vagy közgazdászpálya is az. De aki nem tud énekelni, abból aligha lesz énekes, mint ahogyan közgazdász sem abból, aki nem ért a számokhoz.

– Miközben nincs olyan műsor, hogy Jogászok iskolája, Orvosok iskolája vagy Mérnökök iskolája.

– Mert a zene érzelmi műfaj, miközben nem vagyok meggyőződve arról, hogy ne lehetne érdekes műsort készíteni Jogászok iskolája címmel. Bár, valljuk be, koncertre szívesebben járnak az emberek, mint tárgyalásra.

– Mennyire van lehetősége arra, hogy kövesse tanítványai életútját?

– Remélem, lesz! Éppen, mielőtt erre az interjúra jöttem, Janca Áronnak kezdtem írni egy dalt. Mind a négy tanítványomnak szeretnék dalt írni, finanszíroznám a videoklipjüket. Egy kicsit még fognám a kezüket.

– Én meg kicsit témát váltanék: hogyan érzi magát Magyarországon?

– Miért kérdi?

– Mert a dalai többnyire reflexiók, a Jelenés például kifejezetten apokaliptikus.

– Ez olyan, mint a matrjoska: a nagyobb babában vannak kisebbek is. Igyekszem főleg a családomra koncentrálni, mert ott jól érzem magam. Boldog vagyok. Magyar emberként, persze, érdekel, hogy milyen országban élek, és vannak pillanatok, amikor kevésbé érzem jól magam. Például, amikor rasszista megnyilvánulásokat kapok. Eléggé elszomorít, hogy 2015-ben még mindig előfordul, hogy van, aki azt írja nekem, hogy büdös cigány, vagy azt, hogy menjek vissza Indiába.

– A sors pedig mintha folyamatos küzdelmek elé állítaná. Az előítéletesség már a bevándorlókkal szemben is megjelent, ráadásul kormányzati támogatással, az ön menyasszonyának pedig vietnami felmenői is vannak.

– Miközben ő magyar állampolgár. Magyarnak született, magyar az édesapja. De tény, támadták már őt is ázsiai származása miatt. Mi azonban nem vesszük magunkra ezeket. Magyarok vagyunk, itt élünk, itt fizetünk adót, ezért az országért dolgozunk. Pici gyerekkorom óta értetlenül állok bármilyenfajta előítélettel szemben. Legyen az melegekkel, a romákkal, bármilyen felekezettel szembeni előítélet. Egy filmben hallottam, hogy az előítéletben nincsen logika, és ez így is van. Az előítélet korlátolt gondolkozásra vall, ami ellen nem tudsz észérvekkel hatni. Sem intelligenciával, sem kultúrával.

– Hogyan kezeli ezeket a támadásokat?

– Sehogy. Nem is tehetem. Azzal csak a sztereotípiákat erősíteném.

– De ugye nem akarja azt mondani, hogy tűrnie kell?

– De, ez azt jelenti, hogy tűrnöm kell.

– Szerintem senkinek nem kellene tűrnie.

– Nem magam miatt tűröm el, hanem a romaságom miatt. Ez nem azt jelenti, hogy oda fordítanám a másik orcámat is, csak nem reagálok. Nem hiszem, hogy bizonygatnom kellene, márpedig én egy normális fickó vagyok, mikor az vagyok. Ezért sem tudok mit kezdeni a tolerancia szóval sem. Nem lökök fel senkit az utcán, ugyanúgy élek, mint bármilyen más, normális ember. Miért kellene tolerálnia engem bárkinek is? Csak azért, mert cigány vagyok? Mert sötétebb a bőröm színe? Másnak meg világosabb. Emberek vagyunk, tesszük a dolgunkat, jól, rosszul. Ha bármilyen kirekesztő témában megnyilvánulnék, azt az emberek úgy véleményeznék, hogy lám, megszólalt egy roma. Nem azt mondanák, hogy megszólalt egy zenész, egy magyar, egy ember, hanem azt, hogy roma. Ezért is gondolom meg százszor, hogy reagáljak-e vagy sem.

– És ha ön nem teszi meg, ki az, aki megteszi ön helyett?

– Nem várom el senkitől. Én abban hiszek, hogyha tesszük a dolgunkat, becsülettel, tisztességgel, akkor felnő az a generáció, amelyikből már eltűnt az előítéletesség. Lehet, naiv vagyok, de másként nem lehet. Megfelelő oktatással, neveléssel, a munka és a másik megbecsülésével el lehet jutni ehhez a szemlélethez. Engem még az sem zavar, ha azt látom, ha egyik-másik előadó ide vagy oda húz vagy tartozik. Az őszinte elköteleződés szerintem tisztelhető, ha az nem kirekesztő. Lehet, nem a legelegánsabb, és nyilván, meg is osztja a közönséget. Én nem szeretnék egyik vagy másik oldalra énekelni, még a színpadon is próbálok középen állni. De ez meg az én utam. Tudja, mi a furcsa? 2005-ben még senki nem volt kíváncsi arra, hogy mit gondolok erről vagy arról, ami nem zene, ma meg ez is folyton szembe jön velem.

– Talán, mert az emberek kíváncsiak arra, hogyan élik meg a mindennapokat azok, akik alakítják, formálják a közízlést, kimondott szóval, leírt betűvel, elénekelt dallal. És a politikusok sem véletlenül ültetnek maguk mögé művészeket a tribünre. Tavaly a Heti Válasznak adott interjújában ön is azt mondta, hogy tenni is kell azért, hogy a cigányság önbecsülése megerősödhessen. Hol tart ez a munka?

– Ez egy folyamat, nagyon összetett munkát, szervezést igényel. Még mindig az elején tartunk, nagyonnagyon az elején. És amitől nehéz: az előítéletesség eltűnéséhez mentális átöltözésre van szükség, érzelmi változásra.

– És amitől még nehezebb: mindketten ugyanabban az országban élünk, de engem még senki nem támadott a származásom miatt. Azért már igen, ha valamit elrontottam vagy félreértettek. Ne vegye zokon, de engem dühítene, ha nem a tetteim alapján ítélnének meg, hanem a származásom miatt, és azt sem értem, miért kellene bárkinek tűrnie azt, ha megalázzák.

– Megszoktam már.

– Hogy mit csinált?

– Megszoktam. Harminchárom vagyok. Mindig meglepődöm, ha az előítéletesség szembejön velem, de higgye el, ezt is meg lehet szokni.

– Manapság sokan elmennek ebből az országból. Jobb élet, befogadóbb világ reményében. Maga gondolt ilyesmire?

– Soha. Azon sokat gondolkozom, hogy miért ide születtem, miért roma emberként, miért kellett felnőnöm egy cigánytelepen, de a Jóisten mindig tudja, kinek milyen terheket kell cipelnie. Nem véletlenül vagyok az, aki, biztosan dolgom van ezzel.

– És ha a lánya megkérdezi majd, hogy anyát és apát miért bántják, mit felel neki?

– Azért nem lépten-nyomon jön szembe velünk a gonoszság. De nehéz lesz neki elmagyarázni. Remélem, neki nem kell a saját bőrén megtapasztalnia, és ezáltal megértenie ezt. Én már eljutottam odáig, hogy megsajnálom azt, aki engem lebüdöscigányoz. Mert hiszen milyen rossz lehet neki így élni, teli görccsel, frusztráltsággal, úgy ráadásul, hogy nem is ismer engem. A dalaimban is igyekszem személyességre törekedni, mert hiszem, úgy könnyebb elérni egy másik emberhez. Személyesség nélkül személyeskedni, hát, ez érthetetlen dolog számomra. Ezért is fontos, hogy mindenki békében és szeretetben nőjön fel. Mert felnőttként aztán erre építünk. Úgy gondolom, hamarosan lesz egy generációváltás. A mai tinédzserek között szerintem ciki, ha valaki rasszista vagy előítéletes. Tudom, hogy örök dolog, hogy amíg két ember él a Földön, addig lesz előítéletesség, de optimista, álmodozó típus vagyok. Ahogyan látom a mai, fiatal generációt, Az ének iskolája fiataljait, az reménnyel tölt el. Meg sem fordul a fejükben, hogy ők mások volnának vagy félniük kellene.

– Miközben, nyilatkozta, hogy a Megasztárnál még arra is gondolt, a romasága miatt nem sok esélye lesz a győzelemre.

– Mert nem is volt még példa arra, hogy valaki, aki nyíltan vállalja a romaságát, megnyerjen egy ilyen tehetségkutató versenyt. Huszonkét éves voltam akkor, s még az ismerőseimben is benne volt ez az érzés. És mégis! Igazságtételnek éreztem, hogy lám, egy roma fiú is nyerhet.

– Talán azért, mert az emberek nem azt nézték, hogy roma, hanem azt, hogy jó a színpadon.

– Ettől még nagyobb az öröm. Mert az alapján döntöttek, ami vagyok.

– Az ének iskolájában is voltak roma fiúk. Náluk tapasztalta a Megasztár alatti félelmet?

– Nincs bennük, és ezért is mondtam azt, hogy optimista vagyok a jövőt illetően. S, persze, minden gyerek meg akarta nyerni ezt a műsort, de lám, Varga Norbi is azt mondta, hogy nem nyerni, hanem tanulni jött ide. Mert az utazás olykor többet ér, mint megérkezni valahova.

– Bármennyire érik is támadások, az emberek mégis megtöltenek egy Arénát, ha koncertet ad.

– Hál’ istennek. Talán azért, mert nem akarok részt venni a nagy társadalmi játszmákban. De ma már nagyon nehéz megtölteni az Arénát. Decemberben lesz ott egy koncertem, és már javában szervezzük. Óriási kihívás ez Ákosnak, Havasinak, Demjén Rózsinak is. Nagyon nagy a szegénység az országban, kevés a munka, vagy az emberek kevés pénzt kapnak a munkájukért, így több család is kénytelen meggondolni, ki tudja-e fizetni a 7-10 ezer forintos jegyárakat. Próbálok vigyázni a közönség szeretetére.

– Van lehetősége arra, hogy külföldön adjon koncerteket?

– Magyarországon nem találok olyat, aki hinne benne annyira, aki tolná a szekeremet – nemhogy még kitolná azt Amerikába. Nekem nincs menedzserem. Mindent magam intézek, mindent magam szervezek, pénzt fektetek a karrierembe. Szponzoraim sincsenek. A tízéves pályafutásom alatt soha senkitől nem kaptam pénzt. Még egy arénás koncerthez sem.

– Másokat meg még az állam is súlyos tízmilliókkal támogat.

– Engem nem. De ez nem azt jelenti, hogy irigyelném őket ezért. Az én utam más.

– A Craig David-koncerten való fellépést is magának szervezte?

– Nem, ott megkerestek.

– Lám, azért van, aki mégiscsak felfigyelt Caramelre.

– De az az este nem rólam szólt, és egyelőre még nem kopogtatott senki nálam. Meglátjuk, lesz-e folytatása. Mert, persze, baromira kipróbálnám magamat nemzetközi vizeken is, különösen úgy, hogy közben tudnék tanulni is, de nincs bennem az a hiúság, hogy világsztár legyek, s hogy dollárcsilliárdokat keressek. Nem motivál. Nem vonz. Imádom a magyar nyelvet, imádok magyarul énekelni. Annak ellenére, hogy tengerentúli műfajt énekelek (soul, R&B, rockos vonal, pop), gyönyörködöm a magyar költészetben.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!