Cigánylány az akadémiáról – Hétköznapi roma hősnő – Alina Serban meséje

A darab – ekképpen a visszaemlékezés – kezdetén Alina 10 éves. Van vagy egy tucat barátnője, karatézni tanul, odavan Marimarért (szappanopera-hősnő) – és imád spanyol szavakat teátrálisan kiejteni. Többnyire farmert visel, rajong Jackóért, és úgy képzeli, ha megnő, edző vagy állatorvos lesz. Apja kisvállalkozó, alkoholt forgalmaz, a családnak lényegében mindene megvan: Alina számára a romasága puszta származás és nem identitás. Még. Aztán egy szép napon rájuk mosolyog a (bal)szerencse: a papa cége akkora megrendelést kap, hogy önerőből nem tudja teljesíteni. Hitelt vesz fel, ám mivel a szállítmányt ellopják, meggazdagodás helyett totális csőd üt be. Költözniük kell: a belvárosi lány egy szempillantás alatt egy külvárosi cigánytelepen találja magát, apja rokonainál, ahol nem elég, hogy elviselhetetlen a mocsok, de ráadásul olyan nyelven beszélnek, amit Alina egyáltalán nem ért. A farmerját úgy cibálják, mintha maga az ördög varrta volna, a dzsipszi tea pedig, amivel kínálják, forró vízbe csurgatott, karamellizált cukor. Kiskanálban melegítve, mint a heroin. Itt szembesül cigányságával, itt érti meg, hogy korábban, a városban miért közösítették ki olykor-olykor, és itt válik világossá számára, hogy romaként iszonyatos ellenszélben kell menetelnie álmai felé.


Élni abban, ami van

Kegyetlen, sivár évek következnek.  Anyja, aki jobb napokon, amikor épp figyelt rá, elszedte a pénzét, amit tolltartóra gyűjtött, börtönbe kerül gyilkosságért, Alina pedig egy gyermekotthon és a pereputty között vergődve igyekszik kitörni az egyre elkerülhetetlenebbnek tűnő cigánysorsból. Maga kér levélben segítséget az államtól. Leírja, mennyire elviselhetetlenek a körülményei, hogy a nagybátyjai, mikor esténként felöntenek a garatra, verekedésig hergelik egymást, hogy patkányok mászkálnak a ruháin, és ha mosakodni akar, egy koszos vízzel teli lavór az egyetlen lehetősége. Tanulni szeretne, de a család nem támogatja az efféle hóbortokat: annyira szegények, hogy a létfenntartásért való küzdelem csak afféle testi-lelki vegetációt enged, amit persze nem kell annyira tragikusan felfogni. Élni kell abban, ami van. Énekelni, táncolni, gyerekeket szülni: egy szóval, mondom, élni.

„Én nagyon ki akartam törni innen” – mondja a színpadon abszolút színésznőként jelen lévő Alina az előadás utáni beszélgetésen. Annyira hitelesen „alakít”, hogy nem mindig egyértelmű, vajon tényleg a saját életéről mesél-e, nem pedig valamiféle fikcióról. De nem. Ahogy a kérdésekre válaszol, egy másik Alina Serbant látunk ugyan, aki már nem él a színpad adta teátralitás eszközeivel, de a sors és a misszió ugyanaz marad. Ha neki sikerült – ha az önként vállalt állami gondozás az egyetem lehetőségét jelentette, a bukaresti Színház és Filmművészeti Egyetem pedig külföldi ösztöndíjakat – akkor talán másnak is sikerülhet.


Cigány vagyok, nem rabszolga

Már bőven egyetemista, amikor egy fesztiválon romákat játszó, cigány népviseletbe öltözött, de nem cigány színészekkel találkozik, akik roma táncot tanulnak. Nagyon akarják, próbálják a csettintést, riszálják a csípőt, dobálják a lábukat, de csak futnak a ritmus után.

„Ott, akkor megértettem, mit jelent számomra, hogy roma vagyok. Hogy nem valamiféle titkolnivaló átok, nem szégyenteljes kereszt, legkevésbé Isten büntetése. Ez a kultúrám, az identitásom jelentős része. Nemcsak bélyeg, de büszkeségre is okot adhat. Persze a küzdelem sosem ér véget. Ha megmásztál egy hegyet, kicsit pihenhetsz, de utána egy másikat kell majd megmásznod” – véli az alig 30 éves színésznő, aki ma már a művészetével küzd a hétköznapi rasszizmus ellen. Számos saját színdarab szerzője és előadója mind Romániában, mind az Egyesült Királyságban. Elhallgatott történetek című projektjével például azzal a sokak által ma sem ismert ténnyel szeretné szembesíteni a társadalmat, hogy a romákat évszázadokon át rabszolgaságban tartották Romániában.

„Ötszáz éven át adták-vették őket. Mindennapos volt a fizikai és szexuális erőszak, a családok szétszakítása. Leírások szerint a megkínzott és rendszeresen alultáplált rabszolgákra nem ritkán szöges nyakörvet tettek, amely meggátolta őket, hogy lehajtsák a fejüket és pihenjenek. Megölésüket törvény tiltotta ugyan, de nincsenek arra vonatkozó dokumentumok, hogy valaha is felelősségre vontak volna egy tulajdonost rabszolgagyilkosság miatt. Csak a 19. század második felében szabadították fel őket, de még utána is kvázi rabszolgaként robotoltak egykori uraik birtokán. Voltak, akiket egyszerűen szélnek eresztettek, nem ritkán anyaszült meztelenül. Folyamatos üldöztetések közepette tengették napjaikat, nem egy esetben ez a számkivetettség a mai napig tart. A kutatók hangsúlyozzák ugyan, hogy a román fejedelemségekben a rabszolgaságnak nem volt etnikai jellege, de tény, hogy például a havasalföldi és moldvai büntető törvénykönyv kimondta, hogy „minden cigány rabszolga” – meséli hevesen. Alina Serbannak meggyőződése, hogy összefüggés van a több évszázados rabszolgaság és a romák ma is megnyilvánuló marginalizálása között.


Esélyt adni

Egy másik, Nagy szégyen című produkciójában többek között arról a szégyenről beszél, ami az elhallgatott múltból a mai napig átszivárog a személyes történetekbe, és megnehezíti az identitás felvállalását.

„Azt szeretném, hogy a Nagy szégyen bekerüljön az állami színházak repertoárjába. A független színházak közönségével, úgy érzem, egy nyelvet beszélünk, azokhoz szeretném tehát elvinni a darabot, akik felháborodnának rajta” – magyarázza. Olyan emberekhez szeretne szólni, akik számára nem egyértelmű, hogy egy roma gyerek, ha esélyt kap, ugyanarra képes lehet, mint bárki más. Persze tisztában van vele, hogy egy fecske nem csinál nyarat, és hogy a „cigánykérdés” – mert akár korrekt így fogalmazni, akár nem, Alina Serban szerint létező fogalom – elsősorban állami felelősség (az állam hozta létre azt a kirekesztő és rasszista rendszert, amelyben a hátrányos megkülönböztetés legitim problémahalmaz), de a művészet révén talán könnyebb hatni, mint brosúrákkal változást elérni.

A színész-rendező hosszú távon filmezni szeretne – úgy gondolja, könnyebben és főleg több emberhez juthat így el. Készül is egy forgatókönyve: egy jászvásári bojár és egy rabszolganő fiáról szól, akinek a történetére a Nagy szégyen előkészítése során bukkant rá.

„A személyes történeteken keresztül lehet apró lépésekkel előbbre menni – magyarázza. – Néhány éve egy magyarországi középiskolában is bemutattuk a Felelősségem tudatában kijelentemet. Az előadást követő beszélgetésen a diákok megkérdezték, hol lakom. Nem értettem, miért fontos ez, próbáltam kikerülni a választ, de ők nem tágítottak. Amikor végül elmondtam, hogy Londonban járok mesterképzésre, hatalmas üdvrivalgásban törtek ki. Alig tudtam megállni, hogy el ne bőgjem magam.”
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!