Egy lélekvesztőn is több az esély a túlélésre, mint a líbiai menekülttáborokban. A fejletlenebb régiókban nagyobb a befogadókészség, mint a gazdagabb országokban, a körülmények viszont borzalmasak.
„Az őrök ittak és hasist szívtak, aztán kiválasztották azt a nőt, akit el akartak magukkal vinni. Ha ellenkeztél, fegyvert szorítottak a fejedhez. Nem nagyon volt választásod, ha túl akartad élni. Engem kétszer erőszakoltak meg. Három-három férfi” – áll a 23 éves eritreai Ramya vallomásában, melyet az Amnesty International nemzetközi jogvédő szervezet munkatársainak tett. Ramya taktikája kifizetődőnek bizonyult, mivel a vele 2015 tavaszán Északkelet-Líbiában történt borzalmakról már egy dél-olaszországi menekülttáborban számolhatott be a jogvédőknek.
Míg Európában a migránsok jelentette terrorveszélyről és letelepítési kvótákról vitáznak, Ramya megaláztatása a mindennapi kockázatot jelenti a Líbiába vetődött fekete-afrikai menekültek számára. Az egyedülálló nőket rendszeresen megerőszakolják, a férfiakat ütik-verik. A durva megkülönböztetés alapja a bőrszín. „Sokan az állandó zaklatás és megaláztatás miatt szállnak fel a lélekvesztőkre. Jó részük soha nem akart Európába menni, de aztán úgy látja, nincs más választása” – magyarázta Flavio Di Giacomo, a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) olaszországi szóvivője a Vasárnapi Híreknek.
Idén 138 ezer migráns érkezett Olaszországba. Közülük a legtöbben – több mint 22 ezren – nigériaiak, 15 ezer fővel a második legfontosabb kibocsátó ország Eritrea, majd Szudán, Gambia és Elefántcsontpart követi őket 8-6 ezer fővel. „Elnyomó rezsimek és konfliktusok elől menekülnek, vagy az országukat sújtó szegénység kényszeríti őket erre” – magyarázta Flavio Di Giacomo. A kontinensen belüli vándorlás még mindig sokkal jelentősebb, mint az északra irányuló, így mikor a többségük útra kel, Afrikában akarja megcsinálni a szerencséjét.
„A nyugat-afrikaiak többsége csak annyit tud, hogy el akar jutni Líbiába. Az atrocitások után viszont már a veszélyes utat is vállalják, csak hogy emberhez méltó életük legyen. De a nyugat-afrikaiaknak így is mindössze egyharmada tudja előteremteni az utazáshoz szükséges anyagi forrásokat” – mondja az IOM munkatársa. Ez a kettősség Európában is végigkíséri őket: azok, akik eleve a kontinensre tartottak, rendszerint mindent megtesznek azért, hogy eljussanak az északi tagállamokba.
A nyugat-afrikaiak viszont az olaszországi táborokban várják az információt – és a csodát. Az európaiakban kialakult kép dacára az Olaszországba irányuló migráció lelassult az elmúlt három évben. Idén pontosan annyian érkeztek, mint tavaly vagy tavalyelőtt. „Ha a számokat nézzük, nincs vészhelyzet, hiszen Olaszország lakossága 60 millió, az EU-ban 500 millió ember él.
Vészhelyzetben azok vannak, akik a tengerre szálltak: csak idén 3500 ember lelte halálát a hullámokban. Nem is beszélve azokról, akik épp a sivatagban gyalogolnak, hogy a tengerhez érjenek” – mesélte Flavio Di Giacomo. Idén szeptemberre már 600-zal több ember lelte halálát a hullámokban, mint tavaly egész évben.
Május utolsó hetében negatív csúcs dőlt meg: három balesetben több mint ezer ember halt meg.
Ugyanakkor szakértő szerint a sok haláleset miatt nem lehet hibáztatni az európai uniós és az olasz hatóságokat vagy az önkéntes vízi mentőket. „Egyszerűen nem lehet mindenkit megmenteni” – mondja. Az embercsempészeket évről évre kevésbé érdekli, hogy a migránsok túlélik-e az utat vagy sem. Egyre rosszabb állapotú hajókat vásárolnak meg. Egy-egy halászbárkába akár 500-700 embert is összezsúfolnak, akiknek hajótörés esetén esélyük sincs arra, hogy megmeneküljenek. Az európai expedíciók kezét az is megköti, hogy a legtöbb hajótörés néhány kilométerrel az indulás után, líbiai felségvizeken vagy már nemzetközi vizeken következik be.
Miután idén tavasszal a balkáni útvonal lezárult, sokan gondolták azt, hogy a szíriaiak,,irakiak és afgánok is a Líbiából Olaszországba vezető utat fogják választani. A jóslat azonban nem vált valóra. Flavio Di Giacomo elmondása szerint szinte kizárólag afrikaiak döntenek a földközi- tengeri út mellett, és az a néhány szír állampolgár, aki idén érkezett meg Olaszországba, már éveket is Egyiptomban vagy Líbiában tölthetett, mire Európába indult. „Néhány évvel ezelőtt más volt a helyzet. Azok vállalták a Törökországot, Libanont és Szudánt érintő elképesztően veszélyes utat, akik meg tudták fizetni a csempészeket. A szír társadalom tehetősebb része mára elhagyta az országot. Akik tavaly vagy idén indultak útnak, azok nem olyan gazdagok, így nem tudnak eljutni Líbiába” – mondta.
Így a legtöbben azokban a Szíriával szomszédos országokban vesztegelnek, amelyek amúgy is komoly problémákkal küzdenek. Jordánia és Libanon erőfeszítései különösen figyelemre méltóak méretükhöz és gazdasági helyzetükhöz viszonyítva. Jordánia 665 ezer szírnek (és nem mellesleg 2,1 millió palesztinnak) ad otthont, szemben például a 10-szer népesebb és majdnem 100-szor akkora GDP-vel rendelkező Nagy-Britanniával, amely 2011 óta mindössze 8000 szírt volt hajlandó befogadni. Libanonban minden ötödik ember menekült: 1,1 millió szír, illetve 450 ezer palesztin rostokol az országban. Törökországban pedig a becslések szerint a 3 milliót is meghaladta a szír menekültek létszáma.
Az egyenlőtlenségek még szembetűnőbbek, ha a világon élő 21 millió menekültet vesszük alapul: közülük 12 milliót alacsony vagy közepes jövedelmű ország fogadott be. Ráadásul 4,2 millióan a legkevésbé fejlett országok valamelyikében találtak menedékre. A listát idén nyárig 2,75 millióval Jordánia vezette, míg Törökország át nem vette tőle a stafétát. Libanonban 1,5 millió, Pakisztánban 1,6 millió menekült él, és számottevő a hazájukat elhagyni kényszerült emberek jelenléte Iránban (980 ezer fő), Etiópiában (735 ezer fő) és Kenyában (550 ezer fő).
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!