Szinetár Miklós a közszolgálati tévézésről: Csak lábszagot és lila ködöt ne!

Ahogy nincs még egy olyan téma Magyarországon (talán a focit és politikát leszámítva), amivel annyit foglalkoznánk, mint bármelyik tévéműsorral, nincs még egy olyan épület Budapesten, amelyet annyiszor foglaltak volna le és el, mint a Szabadság téri Tőzsdepalotát. A legenda szerint az ismert írót, Lengyel Józsefet valamikor a hatvanas évek elején meghívták egy tévéműsorba. Érdeklődve nézett körbe a főkapuhoz vezető főlépcsőn, majd a homlokára csapott: „Nahát, ez a Tőzsdepalota! Ezt én foglaltam le 1919-ben a nép nevében!” Aztán 1989. március 15-én már mint tévészékházat foglalta le egy másik író, Csengey Dénes, ugyancsak a nép nevében. A tizenhét évvel későbbi elfoglalás hamvába holt ugyan, majdnem úgy, mint maga az épület: és a körülötte lángba borított autók és szemeteskukák, de 2006 után már semmi sem volt a régi – mesélik régi tévések. Egyre sürgetőbbé vált kiköltözni a felgyújtott, megrongált épületből. Végül 2009 nyarán, 52 évvel az első hivatalos tévéadás megindulása után az akkor már MTVA-nak nevezett cég maga foglalta el új otthonát, Óbudán. 60 éves a magyar televíziózás.


„Azt tudod, hogy A Főnök pont akkor halt meg, amikor végleg bezárták az épületet?” – kérdezi a történelmi lépcsőkön felfelé baktatva Dunavölgyi Péter, a Magyar Televízió krónikása. A Főnök, azaz Nagy Richárd a tévé legendás elnöke volt nyolc éven át, a hetvenes évek közepén. Kevés elnököt szerettek annyira és annyian, mint őt. „Pártember volt, mint minden elődje, de ő meg akarta tanulni a televíziózást.

Minden munkahelyen napokat töltött, és később mindenkiről pontosan tudta, mi a feladata” – meséli Dunavölgyi, aki maga is évtizedeket húzott le a tévében, először gyártásvezetőként, aztán az archívum vezetőjeként. Megállunk a lépcső tetején, a bejáratnál – ez ügyben semmi sem változott –, egyenruhás őr kéri a papírjainkat.

Itt évtizedekig a legmegbízhatóbb exbelügyesek rostálták a belépőket, most viszont egy maszek biztonsági cég embere igen udvariasan arra kér, várjuk meg, amíg az ugyancsak igen kedves marketinges hölgy értünk jön. A terv az, hogy a tévé egykori főrendezőjével és művészeti alelnökével, Szinetár Miklóssal végigjárjuk az épületet, ahol 28 évig dolgozott, és ahol ő sem járt, amióta az új tulaj, Michael Tippin úr birtokba vette.


Gobbi Hilda feketéje

„És azt tudod, hogy nem ’57. május 1-je volt az első igazi adásnap, ahogy a hivatalos sztori szól, hanem egy nappal korábban? – folytatja a tesztelésem Dunavölgyi. – Randé Jenő beszélgetett egy raktárból átalakított szobában öt tanácsköztársasági veteránnal a régi május 1-jékről. A híres 1957-es Kádár-beszéd és a felvonulás csak másnap volt, de a történelemkönyvekben jobban mutatott egy ilyen jeles nap, mint az április 30.”
(Kísérleti adások egyébként akkor már két éve zajlottak. Arra, hogy televíziónak lennie kell, méghozzá szovjet mintára, párthatározat volt. 1956-ban már televíziós készüléket is lehetett kapni, vitték is, mint a cukrot, majd százötvenet adtak el belőle a Lenin korúti Ravill-boltban).

„Uraim, itt vagyok, mehetünk! – kaptat fel a lépcsőn Szinetár Miklós. Az ismert operarendező és egykori alelnök korát meghazudtoló fürgeséggel – nemrég múlt 85 – indul meg egykori irodája felé. Az aula majdnem olyan, mint tíz éve volt, talán csak a fotelek hiánya tűnik fel, és az, hogy a kupola órája háromnegyed ötkor megállt. Tavaly még hónapokig tíz órát mutatott, valószínűleg egy kóboráram elhajtotta ötig, de aztán vége lett – mondja a portás. Az egykori büfé előtt Dunavölgyi megjegyzi, hogy még Nagy Richárd tiltotta be a tévében az alkohol árusítását, valamikor ’75-ben vagy ’76-ban, addig itt simán lehetett fröccsözni és meginni egy-egy felest, ha nagyon feszített volt a tempó.

„Tudjátok, Gobbi Hilda hogy rendelt ezután? Egy feketét kérek, kettő betéttel” – mondja mosolyogva Szinetár.

Maga az épület belülről elképesztő. Sok falat lebontottak, stúdiókat „nyitottak egybe”, futballpályányi területeket hozva létre az egyébként is hatalmas térben.

Helyenként előbukkantak az épületet tartó vastraverzek. Az egykori négyes stúdió hangszigetelt falait visszabontották, ekkor derült ki, hogy a korabeli melósok nem nyúltak a Tőzsdepalota gyönyörű ornamentikájú falaihoz, csak eléjük építették az újakat.


A Tippin-birodalom

A harmadikra érve a direktor úr gondolkodás nélkül benyit az elnöki folyosó első irodájába, a 301-esbe. „Na, itt vagyunk a 301- es parcellában – mondja, és az ablakhoz lép. – Mondtam mindig: remekül voltam tájolva. Ott az amerikai követség, a szovjet hősi emlékmű, a Nemzeti Bank és még egy templom is van itt.”

És ha már a műfaji sokszínűségnél tartunk: Szinetár Miklós végzett rendezőként éppen azért vállalt munkát az akkor még kissé lenézett televíziónál, mert szerette ezt a kavalkádot.

„Az én televíziómnak a címere: zöld mezőben nagy betűkkel az van kiírva, hogy IS. Én az operában is mindig a gesamtkunstot kerestem (szó szerint: a művészet teljessége – a szerk.), utáltam az egyneműséget. Az volt a fixa ideám, hogy ha van egy ilyenünk, mint ez a televízió, akkor el lehet juttatni kétmillió olyan emberhez a színházat, a filmeket, akik nem jutnak el színházba és moziba. Két dolgot nem szabad a köztévébe engedni: lila ködöt és lábszagot, ezt már akkor vallottam.”

Akkoriban olyan kitüntetett rendezők dolgoztak – viszonylag kis presztízzsel – a tévénél, mint Mihályfy László. És a fiatalok: Zsurzs Éva, Dömölky János. Nekik szeretett volna lehetőséget adni. „Az nem járja – gondoltam –, hogy mindig csak a dédelgetett filmgyártás megy a mennyekbe, még akkor is, ha egy-egy filmnek tized annyi nézője sincs, mint egy jó tévéfilmnek. Hogy egy filmes asszisztens is kaphat Balázs Béla-díjat, de egy tévérendezőnek egy életmű sem elég hozzá. Itt van mellettünk a tanácsterem. Ott négy vitrin volt tele azokkal a díjakkal, amiket magyar tévéfilmek nyertek különböző fesztiválokon a hetvenes-nyolcvanas években!” – mondja Szinetár.

És miközben felidéztük a dicső múltat („a mi időnkben évente 20-25 egész estés tévéfilm és tévéjáték készült, ma már legfeljebb ilyen kartárs vígjátékokat csinálnak, filmet, tévéjátékot szinte egyáltalán nem!”), sorra nyitogatjuk az elnöki folyosó szobáit. Az egyik ajtó mögül egy hatalmas zsemleszínű keverék kutya tör elő – teljesen szürreális helyzet – szerencsére szorosan mögötte Gyöngyi, aki a bejutásunkat intézte a Tippin-birodalomba.

„Nem bánt… Pindur, gyere vissza!” Az elnöki tárgyaló – mint egy futurisztikus tévéjátékban – egészen más képet mutat, mint az épület többi része.

Mintha egy amerikai loftba csöppennénk. A világos irodává alakított szobában számítógépek mögött ül néhány fiatalember, a háttérben pedig egy elegáns, negyvenes úr telefonál. „Beszélnének Tippin úrral? – kérdezi a marketinges. – Véletlenül itt van.” Miért is ne – nézünk egymásra, de Szinetár Miklós addigra már elmélyült beszélgetésbe kezd a kanadai milliárdossal. Michael Tippin hallatlanul meglepődik, hogy olyasvalakivel találkozhat, aki kedvenc épületében dolgozott évtizedeken át.

Elmeséli, hogy 2005-ben járt Budapesten, egy barátja mutatta meg neki a privatizációra váró épületet, és azonnal beleszeretett.

„Tudtam, hogy nem lesz könnyű, és igazam is lett – mondja nevetve. – 2006-ban vettem meg a házat, de csak négy évvel később lettek készen a tervek. A kivitelezést pedig csak nemrég kezdtük el.”

És hogy mikor lesz készen? Néhány év múlva. „Nem sietek, ez egy hosszú távú befektetés. De az biztos, hogy amikor elkészül, a világ egyik legszebb épülete lesz. Luxus irodaház lesz belőle, az alsó szinten üzletek, éttermek” – mondja Michael Tippin.

Kifelé menet Dunavölgyi Péter megjegyzi, hogy abban a teremben, ahol most a Tippin Corporation munkatársai 19 collos monitorok mögött rajzolják újra az egykori tévészékházat, Kornidesz Mihály, a Nagy Richárd utáni tévéelnök dolgozott. Első munkanapján benyitott a szobába, ránézett a nemzetközi adásokat közvetítő tucatnyi monitorra, és azt mondta: „Mi a francnak ide ennyi tévé? Elég lesz egy, a többit dobják ki az elvtársak!”
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!